„A sorsunk megpecsételődött, az Omegát végleg megölte a koronavírus. Már nyáron is nagyon tartottam ettől a második hullámtól, sajnos az aggodalmam nem volt alaptalan. A mi esetünkben azért rosszabbak a dolgok, mert egy hatvanéves zenekarról van szó, bőven hetven év feletti tagokkal. Egy év nekünk már nem ugyanaz, mint egy fiatalabb művésznek” – nyilatkozta két hete Kóbor János, de szavai pár nappal később, Benkő László halála után nyertek értelmet, az olvasó okkal gondolhatta, hogy
az énekes már korábban tisztában volt azzal, hogy zenésztársa menthetetlen.
Ráadásul a szomorú híreknek ezzel nem volt vége. Három nappal Benkő halála után, Mihály Tamás basszusgitáros is meghalt, aki ugyan pár éve kilépett az együttesből (egészen pontosan 2015-ben, az Omega felcsúti fellépése előtt), de a rajongók azóta is ugyanolyan alapembernek tartották, mint Benkőt.
Ezek után okkal gondolhatta bárki, hogy valóra váltak Kóbor János szavai, és az Omega sorsa „végképp megpecsételődött”, a bulvársajtó is a „megtört frontemberről” közölt írást.
De két nap múlva más hírek érkeztek.
Kóbor immár az MTI-vel osztotta meg, hogy az új Omega-album, A Testamentum 15 ezer példányban jelent meg és
országszerte a Mol-benzinkutaknál lehet megvásárolni.
„Szándékaim szerint nem ez lesz Omega utolsó stúdióalbuma. Már csináljuk a következőt” – tette hozzá Kóbor, aki hangsúlyozta – így a tudósítás – „a rockzenét kevésbé művészeti vagy zenei műfajnak, sokkal inkább hitnek tartja”. Kiderült továbbá, hogy terveik között szerepel „egy Testamentum-film” elkészítése is.
De a legszebb mégis az, hogy a máris újjászülető Omegával nemcsak a moziban találkozhatnak az érdeklődők. „Ahogy lehetséges, remélhetőleg jövő tavaszra szervezek egy templomturnét az Omega számára, amelyen a Testamentum mellett néhány régebbi dalt adnánk elő. A koncertsorozatot az Omega elhunyt tagjai, Benkő László és Mihály Tamás mellett Somló Tamás és Laux József emlékének szenteljük” – jelentette ki az Omega menedzsere Trunkos András, jelezve ezzel, hogy
szó sincs arról, hogy „megpecsételődött” volna a zenekar sorsa.
Biztosan vannak páran, akik ennek kapcsán most azt gondolják, hogy lám, „a rock örök és elpusztíthatatlan”, meg hogy „micsoda buli”, szerintünk épp az ellenkezője bizonyosodott be. Az új Omega ezzel a húzásával kizárólag a tapintatlanság, a kapzsiság, a gátlástalanság jelképévé vált lerombolva azt a maradékot is, ami valaha kivételessé vagy legalábbis annak látszóvá tette a zenekart. Nem lepődnénk meg azon sem, ha kiderülne, hogy a „templomturné” gondolata sem annak jegyében fogant, hogy a régi zenésztársakra emlékezzenek, inkább azért, mert tudvalevő: a hazai járványintézkedések sokkal enyhébb szigort mutattak eddig az efféle „rendezvényhelyszínek” irányába.
