Varga Judit választása

Narancsblog

Nem világos, milyen színjáték bontakozik ki szemünk előtt, az pedig végképp homályos egyelőre, végül hogyan döntenek: megteszik-e a „visszautasíthatatlan” ajánlatot, az érintett a tisztesség maradéka megőrzését választja vagy elfogadja az eddiginél is gátlástalanabb kézitusa katonájának szerepét a hatalomért.

Már az fogós kérdésnek tűnik, hogy az ártatlanságát szinte teljesen elvesztett asszony megteheti-e, úgy áll ki nemcsak övéi, hanem a széles nyilvánosság elé, hogy nem meséli el történetét, ami közel két éve esett meg vele, nem fedi fel, ki mit „tanácsolt” neki, hogyan próbált (ha igaz) ellenállni, végül mely kéz vezette tollát az aláíráskor. Aligha, még ha esetleg szíve szerint így is vállalná, pokollá lenne minden egyes perce. Ha pedig a nyílt beszédet szabná feltételül, vajon hihető-e, hogy ehhez jóváhagyást kap attól, aki egyetlen szó nélkül emelte fel lefordított hüvelykujjú kezét? És hát milyen morális belsőről árulkodna, ha visszasomfordálna ahhoz a lábhoz, amely legutóbb kirúgta őt a jéghideg februári éjszakába? Hogy azután őt tegye egyik felelősévé a történtekért, amely viszont oda vezetett, hogy ma – ha nem valami végtelenül romlott black tragedy kezdődjék mostan – benne lássák a megváltást. A „nem azért tartjuk magát, hogy erkölcsi, szakmai kifogásai legyenek” után most mire tartaná(k) őt? A végtelenül megalázó „Kushadj, kutya!” fokozható-e, és alkalmasnak tartja-e magát erre a szerepre asszonyunk?

Hallom, de el se akarom hinni, hogy valami olyféle „taktika” (?) állna emögött, hogy a már kihűlt közös otthonból egyenesen a frontvonalba induljon az ellen zászlóvivőjével megküzdeni, annak csapatait megosztani, zavart kelteni. Erre felkent szakértők majd elmondják, mekkora a realitása ennek a reménynek éppen most, amikor az egész épület recseg-ropog. Könnyű páncélos katona ide nem elég erős. Hanem maga az ötlet, hogy mai kaukázusi krétakört rajzoljanak a közös gyerekek közé. Az erkölcstelenség olyan magaslata (mélysége) lenne, ami az egyik szereplőtől nem csak hihető, hanem csodálkozásra adna okot, ha nem gondolnák komolyan. Miért pont ezt ne tartanák elfogadható árnak az egyedül elfogadható cél érdekében?

De Ő, ő tényleg kész bebújni a mai antihősnő gúnyájába és feltálalni a mai Holofernész fejét? Amit más már megpróbált, bizonyos Evelin játéka azonban felsült, a közönség még a környékről is kitapsolta.

De mindezeket félre is téve, valóban oly erős a hit abban, hogy ez a küzdelem biztos kimenetelű? Mert másképpen nincs sok teteje vállalni a következő fél év minden mocskát, hogy azután a felszínen – egyesek szerint – még fel-felcsillanó tisztességmorzsákat mind lemossa a szennyáradat. A politikai bon mot-vá nemesedett mondatot kifordítva nem csak hülyének nem szabad lenni, nem is szabad annak látszani.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.