„Mohács, ahol egykor a nemzet megsebesült, ma a megújulás helyszíne. A közelgő 500. évforduló nem csak emlékezés, hanem cselekvés is: elindult a Mohács500 program, amely méltó válasz a történelem kihívásaira” – mondta augusztus végi fellépésén Lázár János tőle szokatlan pátosszal. „Egy ország döntött úgy, hogy ott, ahol egykor megroppant a nemzeti gerinc, most új alapokra helyezzük a jövőt kulturális, történelmi és infrastrukturális fejlesztésekkel – jelentette ki, mintha népszavazás döntött volna ezekről, és mintha valamiféle egységes népakarat nyomán nyilvánították volna a magyar történelem leggyászosabb epizódjának kerek évfordulóját emlékévvé, ünnepi eseménnyé – és nem a térség kereszténydemokrata országgyűlési képviselője, Hargitai János eszement ötlete nyomán. „Mohács olyan emlékezetfolyamot érdemel, amelyben a legszélesebb összefogással hozunk létre új, maradandó, keresztény szellemi és tárgyi emlékjeleket, melyek által minden eddiginél mélyebb értelmet nyerhet a múlt és megmozdulhat a jelen” – írta a lelkes képviselő. Azóta sem derült ki, hogy e Monty Python-forgatókönyvbe illő unortodox népünnepély saját szerzemény, vagy pártközpont ihlette pénztemető. Mindenesetre Hargitai volt az első, aki megpróbálta Mohácsot ugyanazon polcra helyezni, ahol 1848 és 1956 található. Ilyesmi korábban elképzelhetetlen lett volna, már csak azért is, mert aki korábban párhuzamba állítja Kossuth és II. Lajos munkásságát, azt a mentő vitte volna el.
Hargitainak azonban nem volt mitől tartania, a kormány nemcsak örömmel fogadta a javaslatot, de 2021-ben még „a mohácsi csata 500. évfordulójáról történő méltó megemlékezéssel összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszteri biztos” felelősségteljes címét is neki adományozták. Amiről valójában kiderült, hogy a kifutófiú szofisztikáltabb megfogalmazása.
Látszólag Lázár János augusztus végi szónoklatában sem volt egyéb, mint amit a miniszteri biztos kinevezése óta folyamatosan szajkóz 2021 óta. „A kormány támogatásával induló beruházások célja világos: Mohácsot és környékét nemzeti emlékhellyé, a magyar identitás élő szimbólumává tenni” – jelentette ki maga a miniszter, aki beszéde végén épphogy megemlítette, hogy „a legszimbolikusabb fejlesztésre” sajnos várni kell egy kicsit, az ugyanis „a 2028-ban átadásra kerülő mohácsi Duna-híd lesz, amely fizikailag és lelkileg is összeköti a régiókat, hidat képezve múlt és jövő között”.
Nyilvánvaló, hogy Lázár Jánosnak – bár felelős politikusként épp ez lenne a dolga – esze ágában sem volt azon kellemetlen részletekre is kitérni, amelyek a már épülő műtárgy létjogosultságával kapcsolatosak. Elsősorban arra nem, hogy miért kell több mint 300 milliárd forintot rákölteni (a mohácsi híd Magyaroszág legdrágább hídja lesz), ha
a beruházás megvalósíthatósági tanulmánya szerint a kétszer kétsávos híd forgalma napi 600 autó lesz.
Ami annyira kevés, hogy az még a kompok üzemeltetését sem indokolná. (Összehasonlításképp: az autósforgalom elől elzárt Lánchídon 5000 taxi és busz halad át egy nap.)
Sok jóra a jövőben sem számíthatunk, de ennél is rosszabb, ha megpróbáljuk értelmezni a miniszter súlyos képzavarát a hídról, „amely fizikailag és lelkileg is összeköti a régiókat, hidat képezve múlt és jövő között”. Ez ugyanis szó szerint azt is jelentheti, hogy az 500 évvel ezelőttihez hasonló katasztrófa előtt állunk, amelyet nemcsak Mohács és környéke fog megérezni, hanem az egész ország.
