Publicisztika

Most, hogy a rendszerváltás labirintusából húsz év tekergés után Magyarország is kijutott végre a napvilágra, és megpillantotta az irányított demokrácia vakító távlatait, nem árt, ha vigyázó tekintetünket megint egyszer az európai kontinens hatalmas, mélyen Ázsiába nyúló keleti felére, Oroszországra vetjük. Mert bármekkora lesz is a különbség a demokrácia államosításának konkrét orosz és magyar útja, az irányított demokrácia militokratikus és pártokratikus modellje között, a politikai fogantatás és az új rendszer jellegadó vonásai tekintetében legalább akkora közöttük a hasonlóság is. Mindazonáltal - elismerve persze a rendszerteremtésben Vlagyimir Putyin előfutár szerepét - az orosz modell szolgalelkű másolásáról, holmi "hungaroputyinizmusról" korai lenne még beszélni.

Kovács Dániel Országunkat egy sztárért! c. cikke, mely múlt heti lapszámunkban jelent meg, a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, a KÉK, illetve az NKA megítélt támogatása mellett jött létre.

Mi történt Magyarországon a választások óta? A "szavazófülkék forradalmát" törvényben szentesítő, s ezzel a "centrális erőteret", a "nemzeti együttműködés rendszerét" megalapozó kormányzásnak vagyunk a tanúi, avagy a kormányzóképesség hiányát, a kormányzásra fölkészületlenséget szimbolikus politizálással, voluntarista hatalomgyakorlással és egész pályás kommunikációs letámadással elfedni igyekvő országlásnak, ami az országnak rövid idő alatt is százmilliárdos károkat okozott? A győztes megszünteti vagy stabilizálja a jogállamot?

A magyar politika zsákutcába szorította az agrárgazdaságot. Mintha más gondok nem lennének, minden szava a földtulajdon körül forog. Jövő május 1-jén lejár az Európai Unióval kötött szerződés haladéka, és megszűnik a külföldiek földtulajdon-szerzési prohibíciója, s ezzel együtt a hazai társas gazdaságok tulajdonszerzési tilalma is. Ez utóbbit a Boross-kormány alkotta meg 1994-ben.

Everything today is thoroughly modern, everything today is starting to go - énekli Julie Andrews a magyarul Ízig-vérig modern Millie címmel bemutatott 1967-es musicalben. Az 1922-ben játszódó történetben Andrews, azaz Millie loknis szürke verébként sétál a város utcáin, amíg észbe nem kap, és át nem vedlik rövid szoknyás, bubifrizurás emancipált nővé. A Duna királynője napjainkban a Millie-éhez hasonló változáson megy keresztül - bár a folyamat nélkülözi az amerikai zenés darabok önfeledt csacskaságát, és inkább emlékeztet szatírára.

Az ember, pláne, ha pechjére közgazdász, csak kapkodja a fejét ennyi dilettantizmus láttán. Még a marha is tanul néhány áramütésből, csak a mi kormányunk nem tanul semmiből, pedig a papírforma szerint intelligens emberekből áll.

Mindössze három kattintás választja el a netezőt attól a különös világtól, amelyben egyszerre jelenik meg a feudalizmus jogszolgáltatása és az új rend igazságérzete. A hodmezovasarhely.hu honlap Hírek rovata tudatja a nagyvilággal, hogy kik azok, "akik visszaéltek a város támogatásával". A lista első változata még csak a "visszaélők" nevét és születési idejét tartalmazta, meg a "visszaélés" konkrét formáját ("Nem ment el az ingyenebédért", "Nem jelent meg a közcélú kiközvetítésen", "Nem vitte el a gyógyszerutalványát"). De biztos, ami biztos, a polgármesteri hivatal (polgármester: Lázár János, Fidesz) a listát - "lakossági jelzésnek eleget téve" - kiegészítette a visszaélők lakcímével is. Most már nem kell találgatni, hogy melyik Balogh István nem vállalta a felajánlott közcélú munkát.

A múlt hét végi ajtócsapkodással talán még nem ért véget minden - de az is lehet, hogy igen, csak még nem tudunk róla. A Fidesz és agitprop-gépezetének minden homályosítási erőfeszítése ellenére annyi biztosan kihámozható a történetekről (például az asztal túloldalán ülő tárgyaló felek közleményeiből), hogy a magyar kormánynak nem annyira az IMF-fel, mint inkább az unióval, az Európai Bizottsággal gyűlt meg a baja. Az is jól érzékelhető, hogy nem "Simor András fizetése", de még csak nem is okvetlenül a bankadó miatti nézetkülönbség vezetett a küldöttek idő előtti távozásához. Nem mintha a bankadó valami nagy ötlet lenne - legjóhiszeműbb értelmezésében is csak arra szolgálhat, hogy ne maga a kormány vessen ki a népre egy speciális fogyasztási adót, hanem valaki helyette, és ezt a valakit aztán jól lehessen a népnek gyűlölni. A bankok a rájuk mért milliárdok jó részét nyilván az ügyfeleiktől szednék be, és mivel a bankoknak sok ügyfelük van, a bankadót sok ember fizeti majd - miközben nem a kormányt szapulja, hanem a bankokat.

Tavaly november 3-án az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) héttagú tanácsa a Lautsi kontra Olaszország ügyben kimondta, hogy az olasz állami általános iskolák osztálytermeinek falára kifüggesztett feszület sérti a szülők alapvető jogát a vallási és világnézeti meggyőződésükkel összhangban lévő oktatáshoz és tanításhoz (Emberi Jogok Európai Egyezménye, Első Kiegészítő Jegyzőkönyv, 2. cikk), és ezzel szoros összefüggésben sérti a vallásszabadságot (9. cikk). Uitz Renáta

Ha ez a szerény írás némileg hűvösebb lesz, mint hasonló témák esetében a demokratikus sajtó átlagos hőfoka, kérem a nyájas olvasót, vegye tekintetbe, hogy a polgári köztársaságtól való világnézeti távolságom nagyobb, mint - föltehetőleg - az övé.

A kormány látványos módon támadta meg a független Magyar Nemzeti Bankot. Talán kevésbé látványos, de legalább ekkora jelentőségű az a folyamat, amelynek során gyakorlatilag az összes, eddig kormánytól független gazdasági szabályozó intézmény függetlenségét is erősen korlátozta.

"A csomag rapid beterjesztésére és elfogadására azért volt szükség, hogy a közmédiumok a jelenleginél is függőbb helyzetbe kerüljenek a pénzt visszaosztó Médiatanácstól. Na és ki lesz a Médiatanács elnöke kilenc hosszú éven át? Hát persze hogy a nagyszerű Szalai Annamária, állítják rendszerint jól értesült forrásaim! Vagy Schmitt Pál."

Ahhoz már rég hozzászoktunk, hogy kicsinynek bizonyul a sajtópalota, ezért tanácsos időben érkezni. Mióta a párt megállította és visszafordította a tőzsde - értem ezalatt a New York-i és tokiói tőzsdéket - zuhanását, egyre érezhetőbb a külföldi sajtó már-már hisztérikus érdeklődése is. Például amikor a szóvivő belép a terembe, mellettem felsikolt egy olajozott hajú fiatalember: "Ma bella cravatta!" Kérdezem a testvérlapunk római tudósítóját, ő persze csak egyszerű emberi kíváncsiságból jött el, hogy mit mondott a vélhetően olasz bekiabáló? Nem is az érdekes, hogy mit, hanem hogy ki mondta, Giuseppe Armani a milánói Corriere della Moda rovatvezetője, egyébként a nyakkendőjéről mondott valamit.

Nem is az tán a főbaj Schmitt Pál államfői kinevezésével (a választás intézménye ugye négy évig most szünetel), hogy ő oly nevetségesen könnyűsúlyú figura. Mert hát csakugyan az, a feltörekvő egykori sportfiú, igyekvőn öltözködő, nyelveket beszélő, remek egy gyerek, fidélis cimbora, le a kalappal a páston elért eredményei előtt, egy párbajtőr champion, de csinált valami olyat is, amiért most az ország legfőbb közjogi méltósága lehet? Azonkívül mondjuk, hogy jókor, jó helyen bólintott? Persze, nem. De ez, mint jeleztük, csak egy kisebb, egészen kicsi - noha ugyancsak jellemző - probléma.