De más radikális baloldaliaktól némileg talán eltérően én nem vagyok teljesen közömbös a polgári demokrácia válságtünetei iránt. Nem életrajzi, hanem politikai okokból. Bár nem hiszem, hogy akár a legpéldaszerűbb képviseleti kormányzat és önellenőrző jogállam is képes lehetne rá, hogy föltartóztassa a kései modern civilizáció hanyatlását és pusztulását, mégse mindegy, hogy a dekadenciának és a fölbomlásnak ez a folyamata hogyan megy végbe.
Mindebből a bonyodalomból most csak apró részletet emelnék ki, a polgári demokratikus köztársaság szimbolikus megjelenítésének problémáját, amely sokak aggodalmát váltotta ki - ezért írok róla - az új köztársasági elnök megválasztásakor.
*
A köztársaság húsz esztendővel ezelőtti megalakulásakor a vezető körök súlyt helyeztek rá, hogy a fontos országos intézményeket tekintélyes, köztiszteletben álló, intellektuálisan is jelentékeny emberek vezessék: emlékezzünk vissza, a számvevőszék élén Hagelmayer István professzor, az ügyészség élén Györgyi Kálmán professzor, a Legfelsőbb Bíróság élén Solt Pál professzor, az Alkotmánybíróság élén Sólyom László akadémikus, a közszolgálati televízió élén Hankiss Elemér állt, az Országgyűlés elnöke Szabad György akadémikus volt, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke Kosáry Domokos. Néhány parlamenti képviselőcsoport fontos tisztségviselői között is neves értelmiségiek voltak találhatók, ilyen volt maga Antall József miniszterelnök is. A köztársaságot azonban Göncz Árpád "jelenítette meg", akinek a megválasztása az állam élére a rendszerváltó nemzedék telitalálata volt.
Göncz Árpád csakugyan megtestesítette 1989 történelmi pillanatát: személyében egyesült az akkor egyeduralkodónak tetsző és szép reményekkel kecsegtető egysége "az antifasizmusnak és az antikommunizmusnak"; részvevője volt az antináci ellenállásnak, üldözöttje a Rákosi-rezsimnek, forradalmár 1956-ban, közeli bajtársa a demokratikus ellenzék példaképének és egyik ihletőjének, Bibó Istvánnak.
Õt az hitelesítette, ami diktatúrában a legmeggyőzőbben igazolja az embert: a börtön.
Igazságtalan rendszerben a legjobb jellemek a fegyházban ülnek, a legjobb elmék a bolondokházában. Mások meg a külső és belső száműzetésben. Ez persze egyszerűsítés, de világos és alapvetően helytálló metaforája az elnyomatásnak.
De Göncz Árpádban nem is a makulátlan, csöndesen hősies múltja volt a legnagyszerűbb, hanem a forradalmaknak az a titokzatos tulajdonsága, hogy némelyekből soha nem sejtett erényeket és képességeket csalogatnak elő. Göncz bizonyítéka lett a bibói intuícióknak: megmutatta, hogy mire képes a demokratikus meggyőződés, ha derekassággal, gerincességgel, elvszerűséggel, haza- és szabadságszeretettel, a nép iránti lojalitással, cafrangok és tetszelgés nélküli méltóságérzettel párosul. Felejthetetlen, ahogyan néhány szép beszédével megnyugtatta és megvigasztalta a polgári demokráciából akkor még nem kiábrándult többséget. Tónusa félreismerhetetlenül magyar volt, azé a régi magyarságé, amelynek a nyelvét Arany formálta, világfölfogását meg Széchenyi, Eötvös, majd Bibó. Õ aztán csakugyan plebejus volt (bár a rendszerváltás karakterének megfelelően: értelmiségi), ámde művelt és kiművelt, a pokoli huszadik század megpróbáltatásaitól barázdált szellemi arc. Mi sem jellemzőbb a mai nyomorúságra, hogy nemes alakja úgyszólván kikopott a nemzeti emlékezetből.
A szomszédunkban is olyan nagy ellenállókból lett államfő, mint Václav Havel és Lech Walesa, akik talán nagyobb formátumúak, mint Göncz, de a szó konvencionális értelmében is politikusok voltak, így hát csalódnunk kellett bennük (és bevallom, hogy Havelnak az elnöksége lezárulta után ontott bien-pensant [gutgesinnt] közhelytömegét nem bírom elviselni). Göncz Árpádnak igen kevés valóságos hatalma lehetett, erkölcsi tekintélye azonban egy ideig óriási volt, s hogy ilyesmi - erkölcsi tekintély! - egyáltalán lehetséges ebben a meggyötört, keserű és nihilista országban, önmagában is meglepő és biztató.
A kelet-közép-európai, közép-európai térségben manapság is van vagy volt néhány olyan államfő (jogköreik némelyike eltér a magyarországi köztársasági elnökéitől), aki - bármilyen problematikus lehet a politikai beállítottsága ilyen vagy amolyan szemszögből tekintve - önálló személyiség, a politikai dialógus kiindulópontja (Václav Klaus, Lech Kaczynski, Stipe Mesic, Danilo Türk, Heinz Fischer: csak olyanokat sorolok föl, akik nem tényleges vezetői a végrehajtó hatalomnak). Olyan férfiak ezek (mert persze mind férfiak...), akik a maguk módján szuverén egyéniségek és politikai aktorok, nem bábok, s ennyiben nem mondanak ellent annak a képnek, amelyet a - nem pusztán gépies - demokratikus polgári államról alakítanak ki azok, akik még mindig ehhez az államrendhez fűzik, több-kevesebb kétellyel, a reményeiket.
Ennek azért van jelentősége, mert a különféle politikai berendezkedések értékét a politikai közösség - ha tetszik, a nemzet - azon is méri, hogy milyen bennük a szelekció, ki kerül "föl" és "előre". Ez azért döntően fontos, mert a nép joggal sejti, hogy semmilyen hierarchia (rangsor) és semmilyen tekintély nem igazolható szabad és egyenlő emberek között. Azért, hogy az elkerülhetetlenül kisebbségi hatalmat jelentő osztálytársadalomban - amely ugyanakkor fönntartani véli a szabadság és az egyenlőség regulatív eszméjét - ezt a nép mégis elviselhesse, kompenzációra, kárpótlásra van szüksége, s ezek között nem csupán a "szabadságjogok" szükségesek (vagy az illúziójuk), hanem a rangsor tetején állók, a tekintélyre igényt támasztók minősége is.
A monarchia azért vált elviselhetetlenné, mert az öröklés szeszélye olykor őrült zsarnokok vagy tehetetlen idióták kezébe adta az államügyek gombolyítását. A - bármennyire közvetett - választás ígérete viszont avval kecsegtetett, hogy a jelöltek között fölbukkanhat olyan ember, akinek (legalább esztétikailag vagy mentálhigiénés szempontból) nem föltétlenül megalázó engedelmeskedni. Akinek az esze, energiája, szenvedélye, bölcsessége, nagylelkűsége nem tünteti föl a sikerét merőben mechanikus véletlennek vagy aljas furfangnak - akkor is, ha kormányzati elveit élénken ellenezzük vagy akár megvetjük. (Nagyságról azonban a mi korunkban nem ajánlatos locsogni.) Ha valamilyen minőség a vezetőknél nem tapasztalható, előtűnnek a minden államrendben inherens (bár különböző hatásfokú) kényszer csúf fogaskerekei, amelyeket az e névre érdemes Staatskunst (államművészet) mindig gondosan elrejt, nem pusztán önös képmutatásból, hanem a keserves és emberhez mindenkor méltatlan közösségi élet elviselhetővé tétele érdekében.
Ez történt - úgyszólván baleset - szegény Schmitt Pál köztársasági elnökké "választásakor", amely persze csak jelentéktelen epizód a Nemzeti Együttműködés Rendszere évezredes históriai távlatú kibontakozásában, s ezért (mint olyanra) voltaképpen kár rá szót vesztegetni. Ámde a vakeset megesett, s a gépely láthatóvá lőn.
*
Szegény Schmitt Pál - akinek képességét az Astoria szálló üzemeltetésére egyetlen árva pillanatig nem vonnám kétségbe - áldozata ennek a balesetnek. Simulékony, alkalmazkodó, minden rendszerben sikeres ember, mint oly sokan, és soha nem kellene emiatt bírálatokat elviselnie, ha a puszta véletlen nem röpíti oda, ahová nem való, s így - több tekintetben ártatlanul - a fejére nem zúdul mindaz a gúny, amelyet eddig féken tartott a Nemzeti Együttműködés Rendszerének villámgyors meghonosításán érzett széles körű elképedés. (Schmitt Pállal kapcsolatban az egyetlen drámaibb kifogás, hogy a hivatásos sport "világából" érkezik, amely a kábítószerbiznisz, a prostitúció, a csempészet, a kalózkodás és a fegyverkereskedelem mellett az egyik leggyalázatosabb gazdasági brancs, hogy súlyosan civilizációellenes, erkölcsromboló és butító vonásairól ne is beszéljünk.)
Mit tett láthatóvá az eddig a kiváló és jelentékeny különc, Sólyom László által ha nem is közmegelégedésre, de elismerő közfurcsálkodásra betöltött pozíció odavetése ennek a kellemes modorú, jó kedélyű, politikailag és intellektuálisan kissé lebegő, kedves sviháknak? Hát első renden azt, hogy a korábbi Magyar Köztársaságot fölváltó Nemzeti Együttműködés Rendszerében - amelynek alapító okirata kormányrendelet folytán a minden középületben kiszögezett komikus hirdetményen is megszemlélhető - úgyszólván semmilyen pozíciónak nincs jelentősége, ha nem Orbán Viktoré. Másodszor azt, hogy a nyers uralom veszi át az alkotmányosan korlátozott hatalom helyét, a politikáét pedig az igazgatás. A nyers uralom és a meztelen kényszer lepleit hagyományosan a radikális kritika szokta volt letépni; maguk az állam irányítói - parancsoló ok nélkül - ritkán. A nép beleegyezését nem igénylő lépéseket a közjóra és a közérdekre való hivatkozással szokás megtenni, hogy a közrendhez és belső békéhez szükséges "konszenzus" látszatát megóvják. Azt pedig senkivel sem - láthatólag még a végletekig lojális konzervatív értelmiséggel és sajtóval sem - lehet elhitetni, hogy ez a kinevezés közérdek. Itt nem lehet érv a minap elsöpört balközép kormányzat mindenre indokként fölhozott (tagadhatatlan) korruptsága, káosza, következetlensége, tehetetlensége és szociális közönye.
Nem csak avval van baj, hogy szegény Schmitt Pál "elnöksége" valószínűleg átmeneti, addig tart, ameddig az elnöki és a miniszterelnöki funkciók egyesítésével létrehozott, gaulle-ista típusú prezidenciális köztársaság meg nem születik, amely efelől persze még csekély mértékben "demokratikus" lehetne, ha ezt a Nemzeti Együttműködés Rendszerének egyéb aspektusai ki nem zárnák. Szegény Schmitt Pál egyetlen politikailag értelmezhető kijelentése az volt, amelyben - fölötteséhez, Orbán miniszterelnökhöz hasonlóan - kinyilvánította megvetését az Alkotmány és a köztársasági intézmények iránt, amelyek jóvoltából senkitől sem irigyelt tisztségébe került. Amennyiben az uralom mindmáig tiszteletet parancsoló (illetve tiszteletre - elég sikertelenül - igényt támasztó) közjogi díszleteit a konzervatív kegyelet minden ismeretes gesztusa nélkül félrehajítják, akkor nem marad más, mint az uralom maga, a nyers erő, amelynek nem azért kell engedelmeskedni, mert legitim, jóakaratú vagy hagyományos, netán előkelő, hanem csak azért, mert erős. Az alkotmányos díszletek - díszletek. De fontos szerepük van abban, hogy a legitim kényszer az alattvalók belenyugvása révén érvényesüljön, tehát (alapesetben) békésen. A puszta uralom erőszak, akkor is, ha különféle okokból nincs aktív ellenállás. Márpedig ez a civilizáció megszűnését - no jó, ne túlozzunk: egyelőre szimbolikus fölfüggesztését - jelenti.
A propaganda nem helyettesíti a legitimációt. A Nemzeti Együttműködés Rendszere azért ragaszkodik ehhöz a szerencsétlen "forradalmi" retorikához - "Áviva la revolución conservadora!", írja az új kormányzati rendszer egyik Don Juan Donoso Cortést lapozgató híve az egyebeket lapozgatóknak szerkesztett Nagyítás hasábjain -, mert valamiképpen számot kell adnia annak az okáról, hogy miért szakít gyökeresen az Alkotmányt (inkrementálisan és evolutívan) toldozgató-foldozgató konzervatív illemmel és az alapelveket szentnek és érinthetetlennek tekintő természetjogi elképzelésekkel. Így már az is érthetőbb, hogy miért (nem) kellett a konzervatív Sólyom László akadémikust senkivel (se) helyettesíteni.
A rendszerváltással való kontinuitásnak látszólag megmarad az egyik alapeleme: ez az antikommunizmus (amelyen a rendszerváltás nemzedéke mindenekelőtt az idegen megszállással, a diktatúrával, az önkénnyel, a cenzúrával, a spiclirendszerrel és az etatizmussal való szembenállást értette homályosan). De itt is erősebb a diszkontinuitás, hiszen Orbán Viktor és barátai az antikommunizmust az 1989 és 2010 közötti szisztémára is kiterjesztik, amelynek a kommunizmus gondolatához ideológiailag se volt köze, nem pusztán lényegileg, mint az 1948 és 1989 közötti, bürokratikus-tervező államkapitalista rendszernek. Ám avval, hogy a káderpolitikában mind az 1989 előtti, mind az 1989 utáni rendszer exponenseinek föltűnően sok helyet kínálnak, még ezt is megcáfolják. Mindez csak szófia beszéd, amelynek az alján nincs más - amint ezt sokan tudják, de egyelőre kevesen kifogásolják -, csak a civilizatorikus külcsínt fájdalmasan nélkülöző, iránytalan, bár heves uralmi akarás. A kérdés csak az, hogy lehet-e az effélének civilizált ellenzéke.
