Az elmúlt fél évtized Budapesten az uniós forrásokról és a nagy közberuházásokról szólt; miközben a problémák gyökerét jelentő alapvető koncepciótlanságra és a széttagolt önkormányzati rendszerből eredő kompetenciaproblémákra nem találtunk megoldást. A tőkeerős magánberuházók viszont mind biztosabban állnak a közszféra problémahegyein, össze-összekapaszkodva a politikával - erre jó példa a budapesti V. kerületi Bécsi utca esete. Az utcába tervezett új beruházás körül a rendszerváltás utáni Budapest legkomolyabb építészeti polémiája kezd kibontakozni. Van itt valódi sztárépítész, tőkeerős beruházó, közönségcsalogató köztér és új landmark - mégis kevesen örülnek. Mindez ugyanis öt történelmi épület bontásával járna.
Házak, amik mennek
A történet valamikor 2008-ban kezdődött a nyilvánosság számára, amikor az V. kerület tizenegy ház védettségének törlését kezdeményezte a Fővárosi Közgyűlésben (lásd: Utcát vegyenek!, Magyar Narancs, 2008. október 23.). Akkor elutasítás volt a válasz. A kerület és a főváros másfél évig kóstolgatta egymást, majd idén áprilisban újra előkerült az ügy, már csak három házzal. Végül is egynek sikerült megszüntetni a védettségét: a brit nagykövetséggel szemben álló Harmincad utca 3.-nak (Bécsi u. 10.). A döntéshez a Fővárosi Közgyűlésben egyetértett a nemzet java: a Fidesz és az MSZP (Gy. Németh Erzsébet kivételével) egységesen a védettség törlésére szavazott. Az egyszavazatnyi többséggel megszületett döntést pártjával szembehelyezkedve egy SZDSZ-es képviselő is támogatta: Z. Halmágyi Judit, aki a Fashion Streeten álló, példásan felújított és 2008-ban Pro Architectura-díjjal elismert Deák Palota egyik tervezője. A Deák Palota beruházója az Immobilia Kft.-n keresztül az a Csipak Acquisitions, amely összesen négy házat birtokol a Bécsi utca páros oldalán - köztük a védettségét a közgyűlés határozata értelmében elvesztő 10-es számút.
Az ügy újabb fordulatát az elmúlt hetek hozták, amikor kiderült, hogy Csipak Péter cége az utca Kristóf tér - Harmincad utca közötti szakaszára új beépítést tervez 145 millió euróért, a meglévő öt ház bontásával. A tervek elkészítésére a londoni Foster + Partners kapott megbízást, amelynél nagyobb sztárt ma nehezen lelni az építészet világában. Igaz, a sztárstátusz azzal is jár, hogy a több száz fős iroda afféle "tervgyárként" az űrkikötőtől a viaduktig mindennel foglalkozik, a minőséget értelemszerűen a fizetőképes perspektíváknak tartogatva - de ettől még remélhetnénk a legjobbakat.
Május végére a tervek az Országos Tervtanács elé kerültek. A Rogán Antal helyszíni kortesbeszédétől és az építésziroda nevétől elbódult tanács két nem és két tartózkodás mellett engedélyezésre javasolta a tervet: az öt ház bontására igennel voksolt többek közt Ráday Mihály, aki a történelmi városkép védelmében legutóbb a Szépművészeti Múzeum bővítése ellen indított sajtóhadjáratot, Finta József építész és Z. Halmágyi Judit, aki a főváros városfejlesztési és városképvédelmi bizottságának képviseletében az Országos Tervtanácsnak is tagja.
Az öt épületből kettő teljesen átlagos pesti bérház a 19. század végéről, igaz, jegyzett építészek, a földművelésügyi minisztérium Kossuth téri épületéről ismert Bukovics Gyula és Kallina Mór munkái. (Utóbbi tervezte azt a budavári Honvéd Főparancsnokságot, amelynek kétszintnyi csonkjához foggal-körömmel ragaszkodik a mindenkori kulturális kormányzat és az örökségvédelmi szervek.) Időrendben haladva a következő ház a Bécsi utca 10.: a Kármán Aladár és Ullman Gyula tervei alapján 1909-ben emelt épület sajátos építészeti részletei okán megérdemelte ugyan az (elvesztett) védettséget, de nem több a század eleji ingatlanspekuláció érdekes emlékénél. Alsó szintjein működött Fischer Simon nagyáruháza, Budapesten állítólag az elsők között - ezt a tényt azonban csak az utóbbi időben, a védettség körüli vitákban derítette ki a városvédő sajtó.
Kultúrtörténetileg izgalmasabb a Bécsi és a Deák Ferenc utca sarkán álló 6. számú épület. A ma jelentéktelenségével tüntető homlokzat 1949-re készült el a Nehézipari Épülettervező Iroda számára, majd az ország egyik legjelentősebb építészműhelye, az Iparterv székháza lett. Emléktáblára az érdemesíti, hogy itt rendezhette meg első jelentős kiállításait az a képzőművészeti tömörülés, amely aztán a házról kapta az Iparterv-csoport nevet. A 11 tag között találjuk az akkori neoavantgárd mára jól csengő neveit: Keserü Ilona, Tót Endre, Bak Imre, Nádler István, Hencze Tamás és még sorolhatnánk - nem csoda, hogy második kiállításukat 1969 októberében pár nap után bezáratta a lektorátus.
A csákányra váró épületek közül a legjelentősebb az 1964-re a vegyipari termékek külkereskedelmével foglalkozó Chemolimpex számára épült, de évtizedek óta az OTP által lakott irodaház. Terveit 1960 körül rajzolta meg a szomszédban dolgozó Gulyás Zoltán, a házat felépülte után évtizedekig mutogatták büszkén az érkező ifjoncoknak az Iparterv ablakából. A látszat és a korszakkal szembeni előítéletek félrevezetnek, nem egyszerű házgyári panelblokkról van szó: innovatív térkezelésével és az utcába fényt engedő tömegével, szalagablakos homlokzatával a korszak igényeihez mérten szabad szellemű és flexibilis alaprajzával a "Chemol" mérföldkövet jelentett a hazai irodaház-építészetben, a kortársaknak a menő skandináv építészet hazai visszhangját, az utódoknak pedig igazodási pontot - évtizedekig. Az OTP a rendszerváltás körül átépíttette a házat, számos értékétől megfosztotta, majd 2009 végén eladásra hirdette meg, tudomásunk szerint egyelőre sikertelenül.
A ház, ami jön
Persze ennyi történelmi értéket bármely belvárosi házról össze lehet kaparni; nézzük, mi kerülne a mérleg másik serpenyőjébe! Az öt ház helyére tervezett komplexum építészeti kvalitásairól, sztárépítész ide vagy oda, egyelőre nem ildomos nyilatkozni, hiszen a látványtervek nem véglegesek. Igaz, a megadott paraméterek fényében a meglehetősen masszív tömeg nem is változhat sokat. Legyünk rosszmájúak: a 44 ezer négyzetméteres alapterület a WestEnd negyedének felel meg, ehhez járul háromezer négyzetméternyi, mozgólépcsőn megközelíthető nyilvános tetőkert, ahová az építtető "a Gödörbe járó fiatalokat és sakkozó nyugdíjasokat" vizionál. A teljes terület alá 320 férőhelyes mélygarázs kerül, lehajtókkal a Szervita és az Erzsébet téren. A telekösszevonások miatt megváltozó magassági korlát lehetővé teszi, hogy a párkányszint fölé egy négyemeletes szálloda kerüljön, "léghajóként" ellebegve a Deák Ferenc utcával párhuzamosan.
Az épületek értékei mellett a beruházást ellenzők legfőbb érve, hogy elvesznek a Belvárosban eddig alapvető igazodási pontot jelentő, középkori eredetű telekhatárok. A Foster-terv nemcsak a meglévő öt telket vonja össze, de a mélyszinteken alulról és a Bécsi utca felett átívelő szállodával felülről a közteret is kisajátítja - ráadásul ide is kiterjesztve a megnövelt beépítési korlátot. Finoman szólva is megkérdőjelezhető gesztus. A bontások kérdésében Csipak Péter a meglévő házak kihasználatlanságára és lepusztultságára hivatkozik - ami, tekintve, hogy ő a tulajdonos, sajátos érv. A szomszédos Fashion Street esetében épp a meglévő épületek rehabilitációjával sikerült hívogató környezetet teremteni. A Bécsi utca ráadásul a kerület sikersztorijaként kommunikált "új főutca" része, amit nemcsak az építkezés tenne pár évre használhatatlanná, de a 320 férőhelyes mélygarázs a forgalomcsillapított, élhető Belváros illúzióját is romba dönti.
A civilek közül sokan kételkednek a majdani tetőkert nyilvános használatában is - ami az Eiffel tér, a Párizsi Nagy Áruház soha meg nem nyitott tetőszintje vagy a Vörösmarty téri irodaház aulája nyomán jogosnak tűnik. Ezzel együtt is kérdéses, hogy megfelelő ellentételezés-e a Belváros közepének feltúrásáért és öt ház lebontásáért a hetven méter hosszú, alig használt Harmincad utca újrakövezése - amint azt Rogán Antal büszkén bejelentette. A jelenleg hat-hét szintes házsor helyére kerülő 13 szintes tömb pedig közelebbről és távolabbról is új, és nem feltétlenül kellemes hangsúly a városképben - gondoljunk csak a szomszédos épületek megmagasítandó kéményeire.
Hagyományőrzők
A tervtanácson elhangzottak hatására a tervezők megígérték: a Gulyás-házat kortárs műemlékként kezelve megpróbálják a komplexumba illeszteni. A nehezen teljesíthető és még nehezebben számon kérhető ígéret dacára a diskurzus azóta kiterebélyesedett. Öt Ybl-díjas építész felhívására aláírásgyűjtés indult a tervek ellen, a Facebookon pedig "Mentsük meg a lebontástól a belvárosi Bécsi utca műemlék jellegű épületeit!" címmel szerveztek csoportot. Ez a második magyar építészeti ügy a legnagyobb közösségi portálon, a Szépművészeti Múzeumot siratók taglétszámát azonban a Bécsi utcaiak gyorsan túlszárnyalták. Itt ugyanis az (elsősorban a városszerkezetért és a Gulyás-házért aggódó) építész-szakma, valamint a historizáló utcaképet féltő civilek együtt protestálnak: csatlakozott a csoporthoz például Budapest két volt főépítésze, Schneller István és Beleznay Éva, sőt politikus is feltűnt - Kukorelly Endre személyében. A beruházó oldalán eddig kevesen álltak ki, köztük a sztárépítészet iránti elkötelezettségéről ismert Bojár Iván András kritikus, Cselovszki Zoltán, az V. kerület főépítésze, valamint Fegyverneky Sándor országos főépítész, aki a Kossuth rádióban szögezte le: továbbra is elfogadhatónak tartja a projekt alapelvét, azaz az öt telek egybevonásával emelhető új tömböt. Kálmán Ernő, a Magyar Építőművészek Szövetségének elnöke és a Budapesti Építész Kamara azonban már a döntés átgondolását javasolja - amire a végleges tervek bemutatásakor lesz is alkalom.
A lokálisnak tűnő vita valójában fontos kérdéseket vet föl. Milyen hatással lesz a tervtanács és az országos főépítész helyzetére, ha az ellenmozgalom eléri a céljait? Létrejöhet-e az a szabályozás, amely egy ilyen léptékű beruházásnál és ilyen jelentőségű helyszínnél nemcsak a tervezési-építési folyamat transzparens voltát, de akár a nyílt építészeti tervpályázatot is előírja, hogy a köz ne csak az engedélyezés előtti pillanatban értesüljön a tervekről? Lesz-e változás a helyi védettség szabályozásában, amely, mint láttuk, némi szívóssággal eltöröltethető? És ami talán hosszú távon a legfontosabb lehet: kiterebélyesedik-e az apellátából egy lobbiképes, a civil és a szakmai szférát összefogó kezdeményezés, amely az inkompetensnek bizonyuló állami örökségvédelmi szervek helyett saját kezébe veszi a 20. századi épített örökség ügyét?
Bár félő, hogy a hegyek maradnak az egérszülésnél, a közeljövő tartogathat még meglepetéseket. Valószínű forgatókönyvnek tűnik, hogy a beruházó nagyvonalú gesztussal épen hagyja a Chemolt, amelynek egyébként sem tulajdonosa, a sztáriroda pedig megelégszik egy háromteleknyi épülettel. Nem egyszerű ez a modern világ, a cikk elején idézett jelenetben Millie-nek is meggyűlik vele a baja: hiába szerez be egy, a kor nőideáljához illő deszkaalakot biztosító melltartót, ékességei egy idő után nem bírják a ketrecet, és a környezet őszinte megdöbbenésére kiszabadulnak. A kérdés csak az, hogy - e botcsinálta metaforát Budapestre vetítve - Millie idomai a polgárok indulatait vagy a beruházói lehetőségeket jelképezik-e.
A szerző a hg.hu főszerkesztője.
Cikkünk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, a KÉK, illetve az NKA megítélt támogatása mellett jött létre.(kek.org.hu)
