Valaki csak megeszi - Veszélyben a magyar gabonatermesztés

  • Kun István
  • 2010.07.22 00:00

Publicisztika

A magyar politika zsákutcába szorította az agrárgazdaságot. Mintha más gondok nem lennének, minden szava a földtulajdon körül forog. Jövő május 1-jén lejár az Európai Unióval kötött szerződés haladéka, és megszűnik a külföldiek földtulajdon-szerzési prohibíciója, s ezzel együtt a hazai társas gazdaságok tulajdonszerzési tilalma is. Ez utóbbit a Boross-kormány alkotta meg 1994-ben.

A magyar politika zsákutcába szorította az agrárgazdaságot. Mintha más gondok nem lennének, minden szava a földtulajdon körül forog. Jövő május 1-jén lejár az Európai Unióval kötött szerződés haladéka, és megszűnik a külföldiek földtulajdon-szerzési prohibíciója, s ezzel együtt a hazai társas gazdaságok tulajdonszerzési tilalma is. Ez utóbbit a Boross-kormány alkotta meg 1994-ben.

A társas gazdaságokra vonatkozó tilalom indoka propagandaszinten a kisgazdák "kolhozutálata" volt. Mi volt a valóságos indok? A nagyüzemekből az ország sok helyén elhordták a traktorokat, a kombájnokat, s ki mit bírt még "betakarítani". Föld kellett volna hozzá. A kárpótlási licitek során csak kisebb birtokokat sikerült szerezni, még annak árán is, hogy a mit sem értő öregektől szöszért-borért megvették a kárpótlási jegyeket vagy a licitálás jogát. Keletkezett két és fél millió kisbirtok. Ezt szerették volna megkaparintani a nem is ritkán sunyi gazdák. Olcsón, persze. Ha a tőkeerős társas gazdaságok is vásárolhatnak, akkor az olcsóság gyorsan elpárologhat. Ne vásárolhassanak!

Nem áll össze

A "családi gazdálkodó" kategóriát az első Orbán-kormány alkotta meg, és ruházta föl máig érvényes előjogokkal. Az egyéni gazdák átlagos birtokmérete az elmúlt másfél évtizedben mégis alig nőtt, ma nagyjából 3,5 hektár. (Az adat a KSH 2007-es összeírásán nyugszik, mert az egyéniek körében agrárstatisztika egyáltalán nincsen.)

Egyéni gazda most háromféle lehet: vállalkozói igazolvánnyal rendelkező (2009-ben 18 358), őstermelő (377 320), és cirka kétszázezer olyan termelő, aki saját fogyasztásra vagy feketepiacra termel. (Az újabb adatok forrása: Mezőgazdaság, 2009 - KSH.) Az összes termőterületnek mintegy felét használják a társas gazdaságok (14 322 szervezet), s a másik felét az egyéniek. A termőterületként számon tartott földek közé tartozik a csaknem kétmillió hektár erdő is, aminek túlnyomó többsége állami tulajdonban, társaságok kezelésében áll.

Ez nagyjából a helyzet ma a földeken, de kötelező és általános statisztika híján csak nagyjából. A kétféle tiltás, valamint a családi gazdaságok elővételi joga a korszerű birtokpolitikának a gondolatát is képes volt embrió korában megsemmisíteni. Az uniós tárgyalásokon azzal kértük a tőkeáramlási haladékot, hogy az itthoni földárak roppant alacsonyak az unió virágzó tájaihoz képest, és idő kell a felzárkózáshoz. A földárak picinykét nőttek, de felzárkózásról szó sincs azóta sem. A jelenlegi viszonyok, a tilalmak, elővételi jogok fenntartása esetén nemhogy három év múlva nem lesznek - mondjuk - osztrák földárak, de húsz év múlva sem.

Az előző kormány - mindegyik parlamenti párt egyetértésével - az illetékes uniós bizottsághoz fordult, hogy a jövőre lejáró moratóriumot még három évvel meg lehessen hosszabbítani. A kérés nem ellentétes az uniós szerződésünkkel, habár túlságosan nagy reményeket egyetlen szakértő sem fűz hozzá. Minden tagállam képviselőjének a hozzájárulása kellene, az pedig csaknem kizárt. Hisz' az Európai Unió alapelveinek egyik fontos tételével - a szabad tőkeáramlással - ellentétes a tilalom, ráadásul legalább négy-öt állam gazdálkodói szeretnének Magyarországon megtelepedni.

Alacsony hozamok

Ettől azonban igencsak félnek a hazai gazdáink. A félelmük megalapozott, de kétséges, hogy jogos lenne. Két körülmény miatt. Az első az, hogy a főbb gabonahozamaink - az országos átlag - általában 20-25 százalékkal alacsonyabbak, mint az unió átlaga. Ez a lemaradás is rettentő sok, ám ha a jobbakhoz mérjük magunkat, akkor kiderül, hogy azok képesek hektáronként másfélszer annyi terményt betakarítani, mint mi. Néhol többet. Átlagban! Zsenge teljesítményünk okai itthon nem a föld sovány termőképességében rejlenek, s nem a rossz klímában. Akkor miben?

Az egyenetlenségben. Számos társas gazdaság és jó néhány egyéni gazda képes magas színvonalon termelni, a módosabb vidékeken élőkhöz hasonló mutatókkal. Csakhogy ők kevesen vannak, velük együtt is alacsony marad a produktum. Szakértő becslése szerint most az 1985-ösnek és a ma is létező potenciálnak körülbelül csak az 55 százaléka. Ám a csekély produktumnak jövedelmi vonzata van: keményen csökkenti azt. A gazdák félelmeinek okozója a saját harmatos teljesítményük! Mi az oka a harmincmázsás hektáronkénti búzának vagy kukoricának? (Jobb helyeken az előbbi nyolcvan-kilencven, az utóbbi száz körüli.) A gazdák többsége képtelen betartani a technológiai előírásokat, mert nincs elegendő forgóeszköze a végrehajtásukhoz. Ez integrátorokkal még helyettesíthető lenne, de a krónikus tudáshiány azokkal sem. A mintegy hatszázezer egyéni gazda közül 10-12 ezernek van valamiféle agrárképzettsége, a többi úgy gazdálkodik, ahogyan vagy az apjától látta, vagy ahogy a szomszéd tanácsolja. Itt tart az egykor csodált magyar mezőgazdaság!

Van egy második minősítő pontja is a mezőgazdaságunknak. Lassanként közhely, hogy az állattenyésztésünket a rendszerváltozás óta világháborús károk érték. A szakosított tehenészetek holstein-fríz teheneit az őket megszerző gazdák szinte nyomban vágóhídra vitték, és ma a tehénállomány majdnem félmillióval kevesebb, mint annak előtte (312 ezer). De a tehenészetek leépülése talán megállt. Korábban tizenegymillió sertés röfögött az országban, mára a számuk 3,2 millióra csökkent - a csökkenés folytatódik. Tavaly 740 ezerrel kevesebb állat evett, mint 2006-ban. És a kocák számának újólagos apadása - 290 ezerről 226 ezerre - sem kifejezetten biztató. A helyzet törvényszerű: a nagyüzemi sertéstelepek szinte kizárólag társas gazdaságok kezelésében voltak, s azoknak egyre szűkül a takarmánytermő területük. Földtulajdonuk nincs.

A mezőgazdaság belső szerkezete veszedelmesen egyoldalúvá vált. Termeljük az abrakot 14-15 millió tonnás évi tételekben, de egyre kevesebb az abrakfogyasztó állatunk, főként a sertés. Ennek következménye, hogy alapanyagokat, takarmánybúzát és kukoricát exportálunk. Ha el tudjuk adni. Ha ki tudjuk szállítani. Mindkettő borotvaélen táncol. 2004-ben istenáldotta év köszöntött a gazdákra. A vasútnak vagonokat kellett kölcsönöznie, hogy az exportkukoricát adriai kikötőbe vigye, ám a tengelyen történő szállítás olyan drága volt, hogy uniós támogatást kellett hozzá kérnünk. (Hogy mi miért nem tudunk hajóval továbbítani millió tonnás tételeket, abba itthon pár ezer politikusnak bele kellene törölni az orrát.) A termények árát harapdálta a drága szállítás. Az árakat nem tudjuk befolyásolni, azokat a dél-amerikai búza- és kukoricaszállítmányok határozzák meg, továbbá új konkurenciaként az ukrán meg az orosz (!) búza. Mindet hajóval viszik a vevőnek. Fillérekért.

Az abrakfogyasztó ágazatok további apálya tönkre fogja tenni a növénytermesztést is. Egyetlen év hazavághat sok ezer gazdaságot, ha nem tudjuk eladni a magtárakba zúduló terményeket. Ez a fenyegetettség nem elméleti. Az árak eróziója mindennapos, habár még nem ütött be a krach. Beüthet. Ma még csak a közepes színvonalon termelőknek veszteséges az értékesítés, de már a némileg jobbaknak sem tartalmaz jövedelmet. Az igazi csőd az lesz, ha krajcárokért sem bírunk túladni a magtárak készletein. Akkor csak az ima marad. És a tüntetés, az ökölrázás, a cirkusz.

Malac kell hozzá

Főként a sertésállománnyal lehetne egyensúlyozni az ágazat megbillent szerkezetét. A mai létszámot gyors ütemben minimálisan 6-7 millióra kellene növelnünk, hogy távlatosan megmenthessük a növénytermesztést. A leköszönő kormányzat már érzékelte a bajt - egyébként későn -, meg is indult némi mozgás, telepek felújítása, korszerűsítése, azonban ez eredményt nem hozott. A kérdés az, milyen megoldásokat választhatunk.

Választhatjuk, hogy a kistermelők óljait töltjük meg hízókkal. Ez lenne a legolcsóbb, s még talán népszerű intézkedésnek is bizonyulna. Vannak azonban nehezen leküzdhető veszélyei. Kistermelői - vagyis nagy súlyú, az átlagosnál zsírosabb - sertést csupán a szalámigyártás igényel. Marad értékesítési célnak a feketegazdaság, miként 2003-ban. Akkor százezer sertés tűnt fel napok alatt a piacon. Szerződés nélkül hízott mind, mert korábban mindegyik termelő feketén értékesített a henteseknek. A feszültség levezetése húszmilliárd forintjukba került az adófizetőknek. Ha a kormány a kistermelői sertéshizlalással akarná kiegyensúlyozni az agrárszerkezetet, akkor lehet, hogy gyorsan eredményt érne el, ám ez átmeneti lenne. Olybá tűnik, hogy kizárólag a legmagasabb színvonalon szabad fejlesztenünk a sertéságazatot, termelékeny munkával, kiváló minőséggel. A célt ilyen körülmények között zöldmezős beruházásokkal érhetnénk el. Elképesztő összegekért! Becslésem szerint két-háromezer milliárd forint invesztícióra lenne szükség. Társadalmi nézőpontból ez lenne az igazán olcsó megoldás. Ilyen üzemek létesítésére ma csupán néhány tőkeerős társaság lenne képes, a többiek még uniós erőforrások bevonásával sem.

Egyedüli reményünk a tőkeerős külföldi gazdálkodók megtelepedése lehet, nekik azonban a sertéshizlaláshoz földre van szükségük. Nem is kevésre, hiszen az abrakot maguk termelnék. Földtulajdon nélkül nem számíthatunk rájuk. De szükségünk van a munkakultúrájukra, a magas színvonalú menedzselésükre, s arra, hogy vezetésükkel megteremtődjenek a termelés létkérdésének nevezhető piacszerzés intézményei. A mi gazdáink minderre nem képesek.

Neked ajánljuk

Lehet, hogy végleg leáldozott a Golden Globe-nak

  • Gábor Áron

Korrupció, bennfentesség, rasszizmus és szexizmus – a Golden Globe-ot odaítélő szervezetet érő vádak miatt úgy néz ki, jövőre elmarad a díjátadó tévés közvetítése, ezzel pedig maga a díj is eltűnhet a süllyesztőben.