Ahogy azt mi is megírtuk, hazánk a Semmelweis című kosztümös történelmi filmet nevezi a 2025-ös Oscarra a Legjobb nemzetközi film kategóriában. A döntés keveseket lepett meg, és egészen biztosan kevésbé háborodtak fel az emberek, mintha minden idők legdrágább magyar filmjét, Rákay Phillip Most vagy soha! című Petőfi-hőskölteményt nevezték volna, amely nem túl acélos nézőszámmal a premierje évében immár a tévében is bemutatkozhatott.
A Semmelweis-film viszont a kasszáknál óriási sikert aratott, 344 ezres nézőszámához hasonlót magyar film legutóbb hat éve hozott: a Valami Amerika 3. 372 ezer felett fejezte be mozis pályafutását. Ráadásul Koltai Lajos filmje a Nemzeti Filmintézet (NFI) és jogelődje, a Nemzeti Filmalap történetének egyik legjobban teljesítő darabja, a már emlegetett harmadik Valami Amerika és az első helyezett Kincsem (456 ezer) mögött harmadik a dobogón, de megelőzi például A Viszkist (332 ezer) vagy az Oscar-díjas Saul fiát (269 ezer) is.
Persze ehhez mérten gyártási költségei is a topban vannak: a Lakmusz számításai szerint reálértékét tekintve 3,2 milliárdból készült, ennél többet pedig csak a Kincsem (4,7 milliárd) és Rákay Petőfi-filmje (7 milliárd) kapott a Vajna- és az azt követő Káel-korszakban; de korábbról is csak a Sorstalanság és a Hídember büdzséje emelkedett ettől magasabbra.
Ami a film minőségét illeti – nos, ezt tekintve már közel sem ilyen egyértelmű a helyzet. A kritikusok többsége nagyjából egyetértett abban, hogy a Semmelweis az elmúlt évek, azaz a Káel Csaba filmügyi kormánybiztos nevével fémjelzett korszak jobb darabjai közé tartozik: nem olyan nevetségesen szörnyű, mint a Hadik, de nem is olyan kurucosan amerikanizált durrogtatás, mint a Most vagy soha! Nagyjából hasonló a megítélése, mint a 2022-es Blokádé: tisztességesen elkészített, a közepesnél azért egy fokkal jobb film, melyet sokak számára megkeserít az ideológiai elkötelezettsége. A Semmelweis ugyanis a főszereplője történetén keresztül azt igyekszik bemutatni, hogy az osztrák orvostársadalom (értsd: a nyugat) miként igyekszik elnyomni az egyébként zseniális magyarokat. Nem nehéz párhuzamot vonni e között és a naponta hasonló narratívát ránk öntő kormányprograganda között.
A Blokádot (melynek rendezője, Tősér Ádám olyannyira nem jól viselte a kritikát, hogy egy nyilvános rendezvényen összeverekedett a Népszava kritikusával, ma pedig már egy Puskás-filmen dolgozik, persze állami támogatásból) 2022-ben Oscarra nevezték, de még a rövidlistába se került be. Pedig a külcsínt tekintve talán a nagyközönség számára emészthetőbb filmről van szó, mint a Semmelweis, amelynek a bő büdzséje ellenére mégis kissé steril a látványvilága – ordít róla, hogy stúdióban készült, az akkoriban Európa egyik központjának számító Bécs pedig alig két utca képében jelenik meg benne.
A Koltai-film mellett szól azonban, hogy míg a Blokád eseményei csak nekünk, magyaroknak szimbolikusak (a nemzetközi közönség inkább a rendszerváltással felszabaduló nép történetével rezonálhat), addig Semmelweis Ignác valóban világhírű történelmi alak, minden idők legismertebb magyar orvosa. A koronavírus-járvány idején – amikor a kézmosással kapcsolatos tanításai ismét előtérbe kerültek – a Google is megemlékezett róla, szobra áll Tokióban, Krakkóban, Chicagóban, Bécsben, a londoni Queen Mary Egyetemen, azaz az első brit egyetemi orvostudományi intézetben. Életéről az Oscar-díjas brit színész, Mark Rylance készített nagysikerű színdarabot.
Az azonban önmagában nem elég, ha egy nemzetközi film ismert figurát mutat be – sokkal inkább felhívják a figyelmet az adott mozira a különböző díjak és fesztiválelismerések. A Semmelweist a kormánypropaganda igyekezett is úgy keretezni, mint széles körben elismert filmet: legnagyobbat a Torontóban aratott sikere ment a médiában. Hamar kiderült azonban, hogy ennek a torontói díjnak semmi köze nincs a valóban a világ egyik legnagyobb presztízsű seregszemléjének számító Torontói Nemzetközi Filmfesztiválhoz (TIFF). A Revizor remek elemzésben mutatta be, hogy a torontói elismerés körül rengeteg a ködös részlet, hiszen egy olyan közönségdíjat nyert el, amelyről maga a rendezvény sem kommunikált nyilvánosan – így még az is előfordulhat, hogy online szavazatok alapján adták át, azaz az is voksolhatott, aki nem is látta a filmet.
A film állítólagos diadalmenetének másik állomása, a 21. Los Angeles-i Magyar Filmfesztivál (legjobb film, legjobb férfi és női főszereplő) szintén nem nevezhető világraszóló sikernek, hiszen azt nagyrészt a filmet finanszírozó NFI pénzeli, másrészt a zsűriagok személye sem tekinthető semmilyen téren kiugrónak. Azaz a Semmelweis a hazai siker ellenére nemzetközileg egyszerűen láthatatlan maradt. Márpedig ha van valami, ami a legjobb nemzetközi film Oscar-díjánál a minőségénél is fontosabb, az az, hogy képes legyen felkelteni a közönség és a szakma figyelmét.
2022 óta kétlépcsős folyamatban zajlik a jelölés: először egy előzetes bizottság választja ki a nevezettek közül a 15 tételes rövidlistára kerülő filmet, majd egy másik bizottság dönt arról, melyik öt film kapjon ezek közül Oscar-jelölést – végül az Oscar-díjakra már az Akadémia teljes, tízezernél is nagyobb tagsága szavaz. Tavaly 88 ország nevezett filmet a díjra, ezek közül került ki a 15-ös rövidlista – amelybe tavaly a Kojot négy lelkének nem sikerült magyar filmként bejutni.
A top 5-be bekerülni elképesztően nehéz, de magyar filmek a rövidlistára is viszonylag ritkán jutnak be. Ez legutóbb 2019-ben Tóth Barnabás Akik maradtak című drámájának sikerült, de jelölést végül nem kapott. Ugyanígy járt Szász János A nagy füzetje (igaz, akkor még a shortlist 9 tételes volt). Arra pedig valószínűleg mind emlékszünk, hogy a Vajna-korszak sikerének csúcsán 2015-ben a Saul fia meg is nyerte az Oscart, míg 2017-ben Enyedi Ildikó a Testről és lélekről című filmjével jelölést szerzett.
Habár az Akadémia tagsága és a filmízlés is folyamatosa változik, az elmúlt évek tapasztalata alapján azoknak az országoknak van jó esélye legalább a jelöltlistára jutni, akik egy nemzetközileg is ismert rendező munkájával, vagy egy jelentős nemzetközi fesztiválsikerrel neveznek. A Velencében, Cannes-ban, Torontóban hangos sikert elérő, esetleg díjat is nyerő filmek hatalmas előnnyel indulnak. Az elmúlt tíz év velencei fődíjasai közül hat az Oscar-jelölésig is eljutott, a cannes-i Arany Pálmánál ugyanez az arány tízből öt, a TIFF People’s Choice Award-jánál egészen elképesztő tízből tíz.
A Semmelweisnek nemhogy ilyen, de még csak ehhez hasonló díjas ajánlólevele sincs. Ami a rendező Koltai Lajost illeti, egy nemzetközileg elismert filmesről van szó, ám elsősorban operatőrként ismerik. Ilyen minőségében 2001-ben Oscarra is jelölték a Malénáért, de ő fényképezte Az óceánjáró zongorista legendáját, A napfény ízét, vagy a Mephistót is. Rendezői pedigréje viszont nem ilyen veretes: első alkotása a Nobel-díjas Kertész Imre-regény, a Sorstalanság vegyes kritikákat kapó, 2005-ös adaptációja volt, amelyet szintén sikertelenül neveztek Oscar-díjra. Ezután Amerikában is bemutatkozott a 2007-es Estével, de az elképesztő sztárparádé (Vanessa Redgrave, Toni Collette, Claire Danes, Patrick Wilson, Meryl Streep, Glenn Close) ellenére a film hatalmasat bukott. Ezután vágott bele a Semmelweisbe.
Persze meglepetések, kiugró eredmények, szabályt erősítő kivételek mindig akadnak: ilyen volt például 2022-ben a Lunana: Egy jak az iskolateremben című bhutáni film, a 2020-as Hong Kong-i Better Days vagy a 2014-es észt Mandarinok jelölése – de ez a ritkább eset. Az általános igazság szerint az számít jó jelöltnek, amely egyszerre képes az adott ország kultúráját, történelmét képviselni, de közben a nemzetközi nézők számára is tartogat mondanivalót, vagy a témája számukra is elég érdekes. A Semmelweis ezen a szinten felemásan állja meg a helyét: hiába ismerik Semmelweis Ignác nevét mindenhol a világon, a film nem mond semmi olyat róla, ami egy amerikai vagy ausztrál nézőre is hatással lenne. Persze ettől függetlenül ha az NFI nem sajnálja majd a pénzt a megfelelő marketingkampányra – enélkül egyetlen filmnek sincs valós esélye –, akár még csodát is művelhet, de erre jelen állás szerint kevés az esély.
De akkor mégis melyik filmet kellett volna jelölni?
Ha a fenti érveket figyelembe vesszük, sajnos nem sok valódi eséllyel bíró, jelölhető magyar film közül választhatunk.
- Néhányat egyből ki is vehetünk a kalapból: a Cicaverzum; a Mellékszereplők; a Magasmentés; a Lepattanó; a Nem halok meg, a Bagossy Brothers Company- és a Nemere István-dokumentumfilmek olyan filmek, amelyek egyszerűen nem Oscar-kompatibilisek.
- Az Elfogy a levegőt a TIFF Discovery szekciójában mutatták be, többek között a Varsói Nemzetközi Filmfesztiválon is díjazták, témája épp aktuális, ám ennek ellenére még mindig egy alacsony költségvetésű (az NFI a pályakezdőknek szánt Inkubátor programjának köszönhetően valósult meg), nem túl látványos film, melyet a nézői és kritikusi visszajelzés sem emelt ki a többi közül.
- A Mesterjátszma egy jól sikerült, de alapvetően szórakoztató, műfaji film, amely így is nyert már el nemzetközi díjat (rendezőjével itt interjúztunk).
- A Libertate ’89 – Nagyszeben részben magyar, részben román állami pénzből készült, ám története, nyelve miatt inkább utóbbi nemzethez köthető. Izgalmas, hatásos és látványos történelmi film, Románia mégsem ezt, hanem Emmanuel Parvu Three Kilometres to the End of the World című filmjét jelölte. (Tudor Giurgiu rendezővel is beszélgettünk, ez ide kattintva olvasható.)
- Az Éger Oscar-szempontból inkább kísérleti filmnek nevezhető (interjúnk a rendezővel ide kattintva olvasható).
- A Magyarázat mindenre talán a legkomolyabb fesztiválsikerünk volt az elmúlt időszakban: Velencében elnyerte az Orizzonti szekció fődíját, de díjazták Rómában, és Chicagóban is, az egyik legnevesebb filmes oldal, a Variety kritikában éltette, csak úgy, mint a The Hollywood Reporter. Több mint 77 ezren látták a magyar mozikban – ezzel több pénzt hozott, mint a Blokád vagy a Hadik –, témája, a kulturális megosztottság nagyon is ismerős mindenki számára, ráadásul jól illeszkedik az európai művészfilmes hagyományokhoz is – úgy nagyon magyar, hogy közben a nemzetközi közönségnek is tartogat mondanivalót. Mondhatni, tökéletes Oscar-film – csakhogy a magyar állam egyetlen forinttal sem támogatta, ezért a rendező Reisz Gábor (interjúnk vele ide kattintva olvasható) a szlovák filmes alaptól kapott támogatásból, mindössze 53 millió forintból forgatta le a mozit. A tapasztalat szerint azonban az NFI jellemzően nem választ olyan Oscar-nevezettet, amiben nincs állami pénz – így díjak, siker és mondanivaló ide vagy oda, a Magyarázat mindenre soha nem is volt esélyes arra, hogy jelöljük.
- Ugyanezen okokból esik ki az Árni (a rendezővel készült interjúnk itt olvasható), az Éger (interjúnk a rendezővel ide kattintva olvasható), a Kálmán-nap (Hajdu Szabolccsal itt beszélgettünk), a Fekete pont, és a Nyersanyag is.
- A Hatalom szlovák-magyar koprodukcióban készült, még az NFI is mögé állt – lehet, hogy kicsit túl politikus a nemeztközi közönségnek, de számtalan példa van arra, hogy ilyen filmekkel is el lehet jutni a jelölésig.
- A boldogság ügynöke témája (egy boldogságügynök bhutáni útja) miatt talán kevésbé jó választás lett volna.
- Akár a Most vagy soha! is szóba jöhetett volna – sőt, biztosak lehetünk benne, hogy szóba is jött. Színes-szagos történelmi kalandfilm, ilyennel számos ország próbálkozik, bár mi annak idején a Szabadság, szerelem helyett a Taxidermiát, a Kincsem helyett a Testről és lélekrőlt küldtük. Talán a népharagtól tarthattak a döntnökök, talán belátták, hogy nem sok esélye lenne a jelölésre.
- A Valami madarak és a Lefkovicsék gyászolnak is jó alternatíva lehetett volna: kisebb léptékű, személyesebb, emberi filmek a gyászról, az öregedésről és az elmúlásról. Ezekről az univerzális témákról nem mondanak ugyan újat, de átérezhető és szerethető filmek – de pont az a plusz hiányzik belőlük, ami kiemelhetné őket a mezőnyből.
Akad azonban egy film, amely majdnem minden szempontból tökéletes választásnak tűnhet. A Kék Pelikan a világ egyik legrangosabb animációs filmfesztiválján, az Annecyn versenyzett. A vonatjegyhamisításról szóló sztorija ugyan nagyon magyar, de ahogy interjúnkban Csáki László elmondta, ezzel a fajta csibészséggel, a szabadságra vágyó nemzet történetével külföldön is rezonálnak a nézők. Műfaji megkötés a nemzetközi filmek között nincs, mostanában is jelöltek már dokumentumfilmet, sőt, olyan animációs dokumentumfilmet is, mint amilyen a Kék Pelikan, még ha ritkán is. Tavaly ugyan szintén egy animációval indultunk (A kojot négy lelke), és nem is szereztünk jelölést, de a Kék Pelikan stílusával, humorával mindenképp kiemelkedett volna a mezőnyből. Csak sajnos nem a NER-es producer, Lajos Tamás áll mögötte.
