Publicisztika

A nagy múltú Ferencvárosi Torna Club (FTC, Fradi stb.) bajnoki labdarúgómeccsét a Diósgyőr ellen közvetítette a televízió. Kevés ehhez fogható dráma szerepelt a csatornák hétvégi kínálatában, beleértve a hírműsorokat is.

Megszámlálhatatlanul sokszor kárhoztattuk a médiatörvényt e hasábokon az elmúlt évtizedben: neveztük "hevenyészettnek", "slendriánul megfogalmazottnak", egy szigorúbb pillanatunkban pedig úgy láttuk, hogy az írója kezét kellett volna letörni, preventíve. Igazságtalanok voltunk. Mert az, amit a soros rádiófrekvencia-pályázaton műveltek és művelnek a két nagy párt delegáltjai az Országos Rádió és Televízió Testületben (ORTT), nem egyszerűen a rossz törvényszöveg hézagait kihasználó sunyi ügyeskedés, hanem magának a törvényességnek a nyílt és szemérmetlen semmibevétele. A normaszegés pimaszsága mindenekelőtt abban a nagykoalíciós vállvonogatásban áll, amellyel az érintettek a kifogásokra reagáltak. Coki, hülyegyerek, ne ártsátok magatokat a nagyok dolgába; és ez vonatkozik a határozatot fenntartással fogadó köztársasági elnökre és a kormányfőre is - néha őket sem árt emlékeztetni, hol a helyük a táplálékláncban.

A közmédia jelenlegi helyzetéért, sőt a torz médiapiac kialakulásáért és tragikus következményeiért a felelősség közösen terheli a politikai elitet (bár nem feltétlenül egyenlő mértékben) és a jog alkalmazóit is. Az igazi baj az, hogy nem alakult ki Magyarországon egészséges közéleti-politikai kultúra, s hogy a közhatalom birtokosai nem hajlanak az időnként elengedhetetlen önkorlátozásra. A médiatörvény tehát nem azért rossz, mert hozzá nem értők írták, hanem mert - talán tudatosan - naiv; mert működőképes politikai közösségre szabták.

A mentelmi jog felfüggesztése még sosem kavart akkora vihart, mint Dávid Ibolya és Herényi Károly ügyében. A Narancs múlt heti, Politikák című vezércikke elismeri ugyan, hogy főszabály szerint fel kellett volna függeszteni a két képviselő immunitását - ám egy határozott "igen, de" fordulattal az ügyészségi eljárás kritikájába bonyolódva féligazságnak nevezi annak szükségességét. Ezzel pedig ugyanabba a hibába esik, mint a parlament szocialista frakciója és a mentelmi bizottság szocialista tagjai is: talonba rakja a legalapvetőbb közjogi elveket, hogy vélt vagy valós politikai racionalitásra hivatkozva értelmezze, ami a szemünk előtt zajlik.

Magyar Narancs, 2009. október 22. Az mondjon le, aki jogsértő Kozák Márton, a Magyar Televízió Közalapítvány kurátora "közjogi ámokfutónak" nevezett publicisztikájában, és lemondásra szólított fel azért, mert a Nap-kelte a kuratóriumi elnökség kérése dacára sem került vissza a képernyőre.

Hány példánnyal lehet többet eladni egy újságból, ha mondjuk a címlapon névvel és címmel szerepeltetünk egy meleg katolikus papot, olyan hívószavak kíséretében, mint pornószínész vagy zsarolás? Az eredmény lényegtelen, hisz a közlés a bulvársajtó lélektanának (pontosabban: romlottságának) a következménye, a példányszámra legfeljebb vállukat rángatva hivatkoznak utólag - rákenvén önmocskukat az olvasóikra.

Hogy 1989-ben nagyjából olyanok voltunk, mint Nigéria meg Kongó 1960-ban, vagy Ghána 1957-ben, még mindig nem késő tudatosítani magunkban. Vagy ha nem is voltunk épp olyanok, a vállalkozás, amibe ez az ország belefogott, ugyanaz volt. A gyarmati elnyomás hosszú évtizedei után, a gyarmattartók távozásával, minden külső kényszertől megszabadulva rendbe tenni saját dolgainkat. Ha külvilági zsinórmértéket keresnénk az elmúlt húsz évünk méricskéléséhez, sajnáljuk, de ezek a párhuzamok, a 60-as évek dekolonizációjával keletkező államok adódnak, még akkor is, ha sokszor négerek laknak bennük. A következtetést, hogy ki nyert, az olvasóra bízzuk, mindössze arra válaszoljon önmagának, hogy mit csinált, hogyan élt mondjuk 1995-ben Budapesten vagy Nyíradonyban, és próbálja meg elképzelni, mit csinált volna Biafrában 1968-ban. Aztán képzelje azt, hogy választhat a kettő között.

A borban még kerek a világ, gondoltam tíz évvel ezelőtt, amikor hirtelen elhatározásból felcsaptam borkritikusnak. A "kritikus" szó enyhén túlzó, mert filológusi hajlamokkal megáldva (megverve?) a borban sokkal inkább a dionüszoszi élet nyomait kutattam, semmint az analitikai paramétereket. Répacukrot, glicerint, műtannint, színezőanyagot végképp nem. Helyette vad vadont, buja kertet nimfákkal, tündérországot, amelyben minden Jancsi megtalálhatja az ő Iluskáját.

A történet 1989-re nyúlik vissza. Ez az az év, amikor a pártok március 15-én még együtt menetelnek a fennálló renddel szemben, és a sajtónak sehol a világon nincs akkora hitele a közvélemény körében, mint Magyarországon. 1990-re mindennek egy csapásra vége; a mából visszatekintve akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy a Magyar Televízió 1990. március 15-i közvetítésének az előzetes megegyezések ellenére sem élő, hanem felvételről történő voltát Szilvásy György indokolja a sajtóban a Magyar Rádió és Televízió felügyelőbizottságának titkáraként (Mai Nap, 1990. március 25.).

Ceterum censeo: Medveczky Balázsnak, az MTV ügyvezető alelnökének távoznia kell. A sztori szerinte az, hogy a nép legkisebb fia felkel a zsarnok politikusok és kinevezetteik, a gaz kuratóriumi elnökség ellen, s attól a meggyőződéstől vezettetve, hogy a közmédia pártatlanságának letéteményese csakis ő, kurucos elszántsággal dacol a zsarnokkal. Vitathatatlanul jogszerű lépéseit a közjó és az egyetemes emberi értékek vezérlik, miközben a tetves hatalom és csatlósai mind csak AZT akarják. De ő nem hagyja, egy frászt!

Magyar Narancs, 2009. október 1. Hányból hány? A bíróság meghozta bölcs ítéletét.

Magyar Narancs, 2009. október 15. Ezen a héten hazánkban járt Elliot Aronson, a híres szociálpszichológus, aki a tanításban alkalmazott mozaikmódszer elterjesztőjeként nyilatkozik a lapban.

Magyar Narancs, 2009. október 8. Fontos könyv a Bán Zoltán Andrástól nemrégiben megjelent Meghalt a Főítész, és fontos az erről szóló, Margócsy Istvántól származó értékelés is.

Magyar Narancs, 2009. október 15. Kedves Mancs, tisztelt Kiss Noémi! A magyar publikummal szemben sem engem, sem a könyvtárat (Országos Idegennyelvű Könyvtár), melyben dolgozom, nem ért váratlanul Herta Müller irodalmi Nobel-díja.