A nagy múltú Ferencvárosi Torna Club (FTC, Fradi stb.) bajnoki labdarúgómeccsét a Diósgyőr ellen közvetítette a televízió. Kevés ehhez fogható dráma szerepelt a csatornák hétvégi kínálatában, beleértve a hírműsorokat is.
Nem a pályán mutatott "küzdelem" volt drámai, látja azt mindenki, hogy a magyar foci ilyesmit évtizedek óta képtelen produkálni. Még csak nem is az volt az Üllői úton a dráma, hogy petárdadobálás miatt a bíró kénytelen volt félbeszakítani, majd lefújni a meccset, bár az sem túl nagy dicsőség, rég volt hasonló a nemzeti bajnokságban. De ha körülnézünk a nagyvilágban, nálunknál jobb helyeken is fordul elő ilyesmi - még azokban az országokban is, amelyek már (kizárólagosan a megfelelő rendszabályok szigorú és következetes alkalmazásával) túlverekedték magukat a futballhuliganizmus kritikus szakaszán. Az is előfordul, hogy egy-egy meccs után az utcán csapnak össze szurkolók a rendőrökkel, miként ez történt most Budapesten is. Az ilyesmi tagadhatatlanul gyalázatos, hisz mire föl kell az ártatlan polgároknak eltűrni a tömeges garázdaságot; de ok lehet a reményre, hogy például a fővárosi rendőrkapitány végre fegyelmi eljárást indított két illetékes vezető ellen, azért, mert hagyták kinn a Népligetnél randalírozni a "szurkolókat". Az is előremutató hírnek látszik, hogy a BRFK-n ismét felállt a Fradi-csoport, amely minden erejével az ilyen esetek megelőzésére, a bűnözők kiszűrésére koncentrál.
Ám az igazi drámáról még nem beszéltünk. Csak eddig el nem végzett rendőri és klubmunkáról, illetve bűnözőkről és áldozatokról. Egy világjárványról, ami a diktatúra megszűntével érkezett el hozzánk, és eddig - húsz évig - nem tudtuk gyógyítani. Pedig, mint az olasz, angol példák mutatják - leginkább a klubok és az igazságszolgáltatás együttműködésével -, lehet valamelyest megnyugtatóan kezelni és viszonylag szűk korlátok között tartani a problémát, mindközönségesen a barmokat.
De miért ne tételeznénk fel, hogy a magyar igazságszolgáltatás és a klubok számára ez a hétvégi disznóság volt az utolsó csepp a pohárban. Tessék, Draskovics Tibor is sajtótájékoztatót tartott, a főkapitány felelősöket keres - ezek a jó jelek. Hogy a Fradika tulajdonosa lehülyézi azt az újságírót, aki azt firtatná, hogy az egyesület milyen biztonsági intézkedéseket tesz, az mondjuk a rossz jel. De mi optimisták vagyunk.
Csak még a hétvégi drámáról nem beszéltünk. Arról, amit a tévében láttunk. Láttuk a botrány összes szereplőjének az arcát, hallottuk a cirkuszt közvetítő riporter suta szavait - nos, mind egy-egy rakás szerencsétlenség. Láttuk a csóri játékosokat, akik egyórányi harmatgyenge játék után kétségbeesetten iszkoltak saját drukkereik elől az öltözőbe - a diósgyőriek később halálfélelmükről beszéltek a sajtóban. Láttuk az összevissza, különösebb látható értelem nélkül futkosó rendezők arcán a teljes tanácstalanságot. Láttuk a megütközést a pár "rendes néző" arcára fagyva. És láttuk a barbárok pofáján is az iránytalan dühöt, az egész kilátástalan nyomorúságukat, ahogy ordították, hogy kurvaanyád. Láttuk magunkat is a tévé előtt. Láttunk mindenkit, s mindenki úgy nézett ki, mint aki már soha nem áll talpra. Láttuk a veszteseket.
Láttuk azokat, akiknek valami végérvényesen elveszett, ami valaha teljesen természetes módon az övék volt. S ha ezt óvatosan csak a futball okozta öröm hiányának nevezzük, szépítjük a valóságot. Ha azt mondjuk, bárki kivonja magát mindezek hatása alól, hamis illúziókat keltünk. Használhatunk nyugodtan nagyobb szavakat is, a hit, a remény és az akarat hiányát láttuk. Ezek pedig nem boltban kapható holmik, de még rendeletek útján sem bevezethetők. És senki ne higgye azt, hogy kilépve a focipályáról, lekapcsolva a tévét, visszatérnek. Olyan túl sok közük a focihoz nincs is.
