Egy rakás szerencsétlenség

Publicisztika

A nagy múltú Ferencvárosi Torna Club (FTC, Fradi stb.) bajnoki labdarúgómeccsét a Diósgyőr ellen közvetítette a televízió. Kevés ehhez fogható dráma szerepelt a csatornák hétvégi kínálatában, beleértve a hírműsorokat is.

A nagy múltú Ferencvárosi Torna Club (FTC, Fradi stb.) bajnoki labdarúgómeccsét a Diósgyőr ellen közvetítette a televízió. Kevés ehhez fogható dráma szerepelt a csatornák hétvégi kínálatában, beleértve a hírműsorokat is.

Nem a pályán mutatott "küzdelem" volt drámai, látja azt mindenki, hogy a magyar foci ilyesmit évtizedek óta képtelen produkálni. Még csak nem is az volt az Üllői úton a dráma, hogy petárdadobálás miatt a bíró kénytelen volt félbeszakítani, majd lefújni a meccset, bár az sem túl nagy dicsőség, rég volt hasonló a nemzeti bajnokságban. De ha körülnézünk a nagyvilágban, nálunknál jobb helyeken is fordul elő ilyesmi - még azokban az országokban is, amelyek már (kizárólagosan a megfelelő rendszabályok szigorú és következetes alkalmazásával) túlverekedték magukat a futballhuliganizmus kritikus szakaszán. Az is előfordul, hogy egy-egy meccs után az utcán csapnak össze szurkolók a rendőrökkel, miként ez történt most Budapesten is. Az ilyesmi tagadhatatlanul gyalázatos, hisz mire föl kell az ártatlan polgároknak eltűrni a tömeges garázdaságot; de ok lehet a reményre, hogy például a fővárosi rendőrkapitány végre fegyelmi eljárást indított két illetékes vezető ellen, azért, mert hagyták kinn a Népligetnél randalírozni a "szurkolókat". Az is előremutató hírnek látszik, hogy a BRFK-n ismét felállt a Fradi-csoport, amely minden erejével az ilyen esetek megelőzésére, a bűnözők kiszűrésére koncentrál.

Ám az igazi drámáról még nem beszéltünk. Csak eddig el nem végzett rendőri és klubmunkáról, illetve bűnözőkről és áldozatokról. Egy világjárványról, ami a diktatúra megszűntével érkezett el hozzánk, és eddig - húsz évig - nem tudtuk gyógyítani. Pedig, mint az olasz, angol példák mutatják - leginkább a klubok és az igazságszolgáltatás együttműködésével -, lehet valamelyest megnyugtatóan kezelni és viszonylag szűk korlátok között tartani a problémát, mindközönségesen a barmokat.

De miért ne tételeznénk fel, hogy a magyar igazságszolgáltatás és a klubok számára ez a hétvégi disznóság volt az utolsó csepp a pohárban. Tessék, Draskovics Tibor is sajtótájékoztatót tartott, a főkapitány felelősöket keres - ezek a jó jelek. Hogy a Fradika tulajdonosa lehülyézi azt az újságírót, aki azt firtatná, hogy az egyesület milyen biztonsági intézkedéseket tesz, az mondjuk a rossz jel. De mi optimisták vagyunk.

Csak még a hétvégi drámáról nem beszéltünk. Arról, amit a tévében láttunk. Láttuk a botrány összes szereplőjének az arcát, hallottuk a cirkuszt közvetítő riporter suta szavait - nos, mind egy-egy rakás szerencsétlenség. Láttuk a csóri játékosokat, akik egyórányi harmatgyenge játék után kétségbeesetten iszkoltak saját drukkereik elől az öltözőbe - a diósgyőriek később halálfélelmükről beszéltek a sajtóban. Láttuk az összevissza, különösebb látható értelem nélkül futkosó rendezők arcán a teljes tanácstalanságot. Láttuk a megütközést a pár "rendes néző" arcára fagyva. És láttuk a barbárok pofáján is az iránytalan dühöt, az egész kilátástalan nyomorúságukat, ahogy ordították, hogy kurvaanyád. Láttuk magunkat is a tévé előtt. Láttunk mindenkit, s mindenki úgy nézett ki, mint aki már soha nem áll talpra. Láttuk a veszteseket.

Láttuk azokat, akiknek valami végérvényesen elveszett, ami valaha teljesen természetes módon az övék volt. S ha ezt óvatosan csak a futball okozta öröm hiányának nevezzük, szépítjük a valóságot. Ha azt mondjuk, bárki kivonja magát mindezek hatása alól, hamis illúziókat keltünk. Használhatunk nyugodtan nagyobb szavakat is, a hit, a remény és az akarat hiányát láttuk. Ezek pedig nem boltban kapható holmik, de még rendeletek útján sem bevezethetők. És senki ne higgye azt, hogy kilépve a focipályáról, lekapcsolva a tévét, visszatérnek. Olyan túl sok közük a focihoz nincs is.

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.