Hogy 1989-ben nagyjából olyanok voltunk, mint Nigéria meg Kongó 1960-ban, vagy Ghána 1957-ben, még mindig nem késő tudatosítani magunkban. Vagy ha nem is voltunk épp olyanok, a vállalkozás, amibe ez az ország belefogott, ugyanaz volt. A gyarmati elnyomás hosszú évtizedei után, a gyarmattartók távozásával, minden külső kényszertől megszabadulva rendbe tenni saját dolgainkat. Ha külvilági zsinórmértéket keresnénk az elmúlt húsz évünk méricskéléséhez, sajnáljuk, de ezek a párhuzamok, a 60-as évek dekolonizációjával keletkező államok adódnak, még akkor is, ha sokszor négerek laknak bennük. A következtetést, hogy ki nyert, az olvasóra bízzuk, mindössze arra válaszoljon önmagának, hogy mit csinált, hogyan élt mondjuk 1995-ben Budapesten vagy Nyíradonyban, és próbálja meg elképzelni, mit csinált volna Biafrában 1968-ban. Aztán képzelje azt, hogy választhat a kettő között.
De kereshetünk másfajta, saját mércét is. A két háború közti húsz évet. Az újkori első független, önálló, szabad Magyarország megteremtése és e Magyarország bukása közti húsz évet. Melynek végén nemcsak a kudarc volt szörnyű, de az addig tartó korszak is. Azt se tesszük ki a demokratikus, polgári humanista ablakba. A jogkorlátozás megannyi momentumát, a szociális és etnikai apartheidet, a zsidótörvényeket, a kasztrendszert, a rezsim bornírtságát, nemzeti pántlikás hazugságait, szánalmas önámítását az egykor volt nagyságról. A hárommillió koldust. Az emigrációba kényszerített, vagy más módokon ellehetetlenített ellenzéki politikusokat, a politikai indíttatású erőszak számos hétköznapi megnyilvánulását. A cenzúrát. Akkor volt független Magyarország, meg most az. Akkor annyira futotta - és most...?
Csak azért kell mindezt leszögeznünk, mert míg az elmúlt héten szépen megünnepeltük '56-ot, 1989. október 23-áról, a III. köztársaság születésének napjáról egy jó szó nem sok, annyi alig hangzott el. (Pedig, tegyük a szívünkre a kezünket, '56-ból a mai hétköznapi életünkre nézvést nem következik semmi. Vagy csak nagyon éterien, nagyon áttételesen. '56 semmi megfoghatót nem állított arról, hogy milyen legyen azután a rend, amiben élnünk kéne.) Ha van, ami előtt tanácstalanul állunk, akkor épp ez az. Az a szörnyű, ám divatos és számtalan változatban előadott beszéd, amely szerint Magyarország borzalmas, kietlen sötétségben gázol húsz éve, a nyomor és az önkény legaljasabb bugyraiban tapogatózik.
Vakuljunk meg, de szerintünk ez a húsz év páratlan sikertörténet. Húsz békeév. És hagyjuk is a fenti két mércét, rendben, minden analógia sántít. Csak azt tisztázzuk magunkban, hogy mire való a demokrácia. A demokrácia ugyanis nem okvetlenül arra van, hogy jó, racionális, okos döntések szülessenek benne. Különösen nem azért, hogy általános jólétet teremtsen. Arra jó lehet egy ügyes diktatúra is. A demokráciában a politikusok elszámoltathatósága is csak alig, sok áttételen keresztül valósul meg. Vagy sehogy. Az egyes választó egyetlen szavazata alig ér többet a semminél. A demokrácia nem hoz egyenlőséget sem: azt aztán nagyon nem. Nem kedvez a tiszta elvek és eszmék megvalósulásának: annak megint csak a diktatúra kedvez. A demokrácia tele van korrupcióval és megalkuvással. Elvtelen kiegyezésekkel. Sőt: a működő demokrácia nem más, mint elvtelen kiegyezések sorozata. A demokráciában mindenki csak beszél. Pofázik, és aztán alkukat köt az ellenségeivel. Emiatt aztán lehet gyűlölni nagyon.
De ez a pofázás, ez lenne a lényeg. A folyamatos, a közösség minden szegletét átjáró szabad kommunikáció, beszéd, párbeszéd. Ez teszi a demokráciát az egyetlen olyan működési módozatává az emberi együttélésnek, amelyben nem fordulhat elő, hogy emberek egy csoportja nagy számban, kedvvel, büntetlenül gyilkoljon más, tetszőlegesen kijelölt embercsoportokat. Vagy hogy egy kormány tegye ugyanezt. Amíg pofázunk, addig se gyilkol senki senkit.
Azon állítások, amelyek a rendszerváltás jóhiszeműségét vonják kétségbe, legtöbbször valami fojtott, az emberi hangképző szervekkel alig artikulálható hörgésbe torkollnak. Itt, kérem, be lettünk csapva. Az egész egy nagy becsapás. De ebből a hörgésből nemcsak az akkori és mostani politikusok, hanem az akkor, 1989-ben megteremtett, és 1990-ben az első szabad választásokon szentesített jogrend megvetése is kihallik. Hogy ennek mi az oka, vajon a demokrácia (és különösen a parlamentarizmus) gyűlölete, a gyűlölet per se, az ösztönös vonzódás a zabolázatlan hatalom erejéhez és energiáihoz, vagy épp ellenkezőleg, a demokrácia (valamely éteri, a valóságban sosem létezett demokrácia) bálványozása, a vele szembeni túlságos elvárások - esete válogatja. Nehéz lenne megmondani, melyik a pusztítóbb - mindenesetre jól kiegészítik egymást, még ha az indíttatásuk gyökeresen más is. Pedig azt a rendet, amit a rendszerváltáskor ez az ország kiizzadt magából, nem újraírni kéne, nem egy másikat keresni helyette, hisz ilyen másik nincs, nem létezik, csak a káosz és az erőszak kínálja magát helyette.
Hanem megtanulni szeretni. És felnőni hozzá végre.
