Megszámlálhatatlanul sokszor kárhoztattuk a médiatörvényt e hasábokon az elmúlt évtizedben: neveztük "hevenyészettnek", "slendriánul megfogalmazottnak", egy szigorúbb pillanatunkban pedig úgy láttuk, hogy az írója kezét kellett volna letörni, preventíve. Igazságtalanok voltunk. Mert az, amit a soros rádiófrekvencia-pályázaton műveltek és művelnek a két nagy párt delegáltjai az Országos Rádió és Televízió Testületben (ORTT), nem egyszerűen a rossz törvényszöveg hézagait kihasználó sunyi ügyeskedés, hanem magának a törvényességnek a nyílt és szemérmetlen semmibevétele. A normaszegés pimaszsága mindenekelőtt abban a nagykoalíciós vállvonogatásban áll, amellyel az érintettek a kifogásokra reagáltak. Coki, hülyegyerek, ne ártsátok magatokat a nagyok dolgába; és ez vonatkozik a határozatot fenntartással fogadó köztársasági elnökre és a kormányfőre is - néha őket sem árt emlékeztetni, hol a helyük a táplálékláncban.
A Danubius és a Sláger Rádió kizeccölése az éterből, és a helyük átpasszolása egy-egy MSZP- és Fidesz-közelinek mondott vállalkozás javára közismert történet lett az elmúlt napokban (lásd interjúnkat a 8-9. oldalon). Amit a Hírszerző internetes portál hétfői írása tovább színezett: információik szerint a nagy pártok először folytatást ígértek a két rádiónak, amennyiben a Danubiust és a Slágert működtető cégekben többségi részesedéshez juthatnak, és bónuszként megkapják a hírigazgatói pozíciót is. Az alkudozás végén a rádiók nemet mondtak - a kikosarazottak pedig úgy gondolták, házon belül rendezik a kérdést, hiszen bizonyosan lelnek maguk körül olyan baráti céget, amely majd' eleped egy országos rádiófrekvenciáért.
De a teljes kép még ennél is szomorúbb: a szerepeket nem Jók és Gonoszok, hanem a gazdasági és politikai befolyásért mindenre kész sipisták játszották.
Az ORTT az után írt ki pályázatot a Danubius és a Sláger helyére, hogy az államfő beadványa nyomán az Alkotmánybíróság megsemmisítette a médiatörvény azon módosítását, mely lehetővé tette volna a két adó automatikus koncesszió-hosszabbítását. A módosítást az Országgyűlés ritkán tapasztalható egyetértésben fogadta el. Nehéz tehát elképzelni, hogy a későbbi, pályázat körüli pártnyomulásnak ne lettek volna előzményei. Felettébb életszerűnek tetszik, hogy egy, a befektetéseit és a jövőbeni remélt nyereségét féltő tulajdonos inkább bízik a politikának tett engedményekkel elérhető különalkukban, mint abban, hogy pályázatát világos szabályok szerint lebonyolított, tisztességes versenyben bírálják el szilárd jellemű, megvesztegethetetlen tisztségviselők. S az ilyen befektető, ha teheti, gond nélkül él a lehetőséggel, hogy pártirodák homályos zugaiban pacsizza le magának a tutit.
A frekvenciapályázat eredményhirdetése ezzel együtt is erőből átvitt politikai döntés volt. Mivel médiabeli pártterjeszkedésről van szó - a zenei adók nemcsak pénzt hozhatnak, de az óránként ismételt kisszámú és szükségképpen rövid hírek, ha azok pontosan megfelelnek egy párt szája ízének, hatásosan érhetnek el olyan rétegeket is, amelyek maguktól sohasem kapcsolnának pártos hírrádiókra -, voltaképpen a kivitelezés nyersesége sem meglepő.
A politika e tudatos törvénysértését némelyek cinikusan kommentálták, mintha mindez evidencia, valamiféle eleve elrendelés volna ("így működik a világ!"). Mi minden ilyen eset után csak keserűbbek leszünk: nincs is abban semmi vidám, amikor taccsra vágják a joguralmat.
