Publicisztika

Nem egy, de nem is két éve zajlik nagy nyilvánosság előtt vita a vélemények egy bizonyos fajtájának (henye amcsi importkifejezéssel élve: a gyűlöletbeszéd) esetleges jogi szankcionálásáról. Vagy egy hónapja az MSZP elnöke, most meg az igazságügyi miniszter tett ígéretet arra, hogy a közeljövőben a magyar corpus juris része lesz a gyűlöletbeszéd tilalma. Számos kérdés merül fel, az első rögvest azt firtatná, hogy miért pont a holokauszt eltagadói (a hírek szerint főleg őket érintené a szigorítás) lesznek azon kiválasztottak, akiknek firkálmányaik közzététele után a bíróságra (ad absurdum: börtönbe) kell vonulni, hiszen e szélsőjobboldali kultúrkörben még csak nem is ők a legdurvábbak. ´k legalább implicite bevallják, hogy a zsidók elleni genocídium bűn, amelynek rájuk vonatkozó következményétől (a szégyentől) szabadulni kell, s ennek egyik módja a tagadás. Speciel a Fradi B-közép korántsem küszködik efféle traumákkal: a Guantanamera dallamára énekelt indulójuk tanulsága szerint Auschwitz történeti realitás, legfeljebb ők - a maguk imbecillis módján - még rá is bólintanak az ott történtekre. Persze mindenki tudja, mire vonatkozik a holokauszt relativizálása vagy teljes tagadása, az áldozatok méricskélése, s a történelem szorgalmatos átfésülése újabb, eddig rejtve maradt népirtások után: egy vérbeli antiszemita sem időt, sem pénzt nem kímél, ha egész életét bearanyozó meggyőződése makacs fenntartásához kell újabb érveket találni; a lustábbja csak a könyvespolcig megy el, s példáit leginkább az "szövetségből meríti - a trükk majdnem új, alig százötven éves. És akkor nem is szóltunk a többi futóbolondról, akiknél a zsidófaló szenvedély egybeforrott a turanista tébollyal, akik szerint Jézus magyar volt, s az írást szintén mi találtuk ki, harmincezer éve, de már itt, a Kárpát-medencében.

Valamikor este fél nyolc táján a Lendvay utcában az m1 riportere mikrofonvégre kapta Kövér Lászlót, a Fidesz alelnökét. Kövér már e korai órán arról számolt be a nézőknek, hogy a "demokráciavonalra" több száz bejelentés érkezett bizonyos választási csalásokról, amiket annak rendje és módja szerint majd ki fognak vizsgálni, és ha megalapozottnak bizonyulnak, úgy megfelelő intézkedéseket foganatosítanak. A hisztérikusabb tévénézőkben eme alelnöki szókra felrémlett az áprilisi országgyűlési választásokat követő baszkódás meg a gyanú, hogy Kövér és Orbán ezúttal jó előre felkészültek arra, amivel - jogi értelemben - áprilisban tulajdonképpen elkéstek: a különféle jogorvoslati fórumokon orrba-szájba megtámadják az önkormányzati választások eredményeit. Annál is inkább, mivel a kampány utolsó heteiben maga az exminiszterelnök inszinuált előre csalást (amikor a várható "csalafintaságokról" beszélt, és óva intette a Fidesz által delegált szavazatszámlálókat a felelőtlen hugyozgatástól).

Október 11-én, pénteken, délután három óra tájt a magyar kormány elhatározta, hogy két munkanapon belül alkotmánymódosítást terjeszt az Országgyűlés elé. Ezt a módosítást karácsony előtt az Országgyűlésnek, március 15-én nekünk, államalkotóknak (ügydöntő népszavazással) kell elfogadnunk. Az alkotmánymódosításhoz az ellenzék szavazataira is szükség van. Péntek három óra tájt tehát meghívják az ellenzéket, hogy hétfőn egyre (ebéd helyett) ugorjanak már be az igazságügy-miniszterhez egyeztetni. Az igazságügy-miniszter szerint egyébként technikai kérdésekről, kevés számú paragrafusról van szó, azt pár óra alatt át lehet nézni.

Miről is "gondoskodnak" az önkormányzatok?

Az Európai Unió kormánya, az Európai Bizottság a múlt kedden, október 8-án nemcsak a csatlakozásra váró országok éves országjelentéseit hozta nyilvánosságra, de Romano Prodi olasz szocialista politikus, az EU kormányfője azt is bejelentette: az unió 2004. január elsején tíz országgal óhajtja aláírni a csatlakozási szerződést. Köztük nyolc kelet-európai állammal: Lengyelországgal, Csehországgal, Szlovéniával, Magyarországgal, Szlovákiával, Észtországgal, Lettországgal és Litvániával.

A napokban számos fővárosi lakos postaládájában landolt Schmitt Pál azon korteslevele, amely a Fidesz támogatottja által belengetett Budapest-kártya ötletét népszerűsíti. Miszerint: olcsóbb lesz a közlekedés - a gyerekesek egész hétvégén, a többiek pénteken és szombaton este hattól ingyé´ utazhatnak -, olcsóbban lehet vásárolni, állatkertbe, Planetáriumba, múzeumokba meg strandokra járni. "A kártya teljesen ingyenes, igényelni sem kell", mert az a budapestieknek jár. Mindenkinek szükségletei szerint, ha még emlékszünk e Kádár-kori baromságra. Bizony, itt a polgári kommunizmus ígérete: lesz minden, ráadásul fillérekért, a nagycsaládosokat effektíve felpofozzák a közértesek, ha nem a nagyobb rúd Picket emelik le a polcról.

Két héttel ezelőtti döntésével új dimenzióba helyezte a helyi közösségek önrendelkezési jogán alapuló, autonóm működésű önkormányzatok problémamegoldását Németkér képviselő-testülete. Mintaként számos korábbi ötletet hasznosíthattak volna (az útban lévő cigányok által használt házak lerombolása, a romák lakhatásának biztosítása ablak nélküli konténerekben, sátorban, esetleg annyi segély, kártérítés stb. kiutalása, amiből egzisztenciát csak új településen teremthetnek). Ezek is beváltak, legfeljebb néhány szociális munkás emlegette fel az önkormányzatok törvény által előírt kötelezettségeit, vagy panaszkodott a gyermekvédelmi és a szociális törvény előírásait elbliccelő, a költségvetési támogatásokat nem az eredeti feladataira költő önkormányzatokra. Nem történt semmi: hisz az önkormányzatokat - hacsak nem pántlikázott pénz más célú felhasználásáról van szó - semmiféle szankció nem fenyegeti, ha nem hozzák létre kötelezően előírt intézményeiket. Az állam legfeljebb kérheti, de

Másfél hónap múlva Prágában tartja újabb csúcsértekezletét az Észak-atlanti Szerződés Szervezete. Szinte bizonyosnak tűnik, hogy e találkozón a NATO hét újabb meghívólevelet postáz hét volt szocialista fővárosba: Ljubljanába, Pozsonyba, Vilniusba, Tallinnba, Rigába, Bukarestbe és Szófiába. És aligha kétséges, hogy nekünk, kelet-európaiaknak még akkor is ez lesz a csúcs legfontosabb hozadéka, ha a szövetségnek számos egyéb kérdésre is választ kell majd kicsikarnia magából a Moldva partján. Már most tudni például, hogy a 19 tagállam a katonai akciókra vonatkozóan olyan döntési mechanizmust kíván kidolgozni, amely lehetővé teszi az azokban való fakultatív részvételt, hogy a tagországok képviselőiből álló Észak-atlanti Bizottság (NAC) rovására várhatóan növeli majd a főtitkár jogkörét, és hogy az egyes országok katonai szakosodásával megpróbálja majd fazonra igazítani és frizurává alakítani a szövetség katonai képességeit is.

Ez, bármi lesz is a vége, el van baltázva. A kút meg van mérgezve, a konkoly el van hintve. A hülyeség tombolva van.

A múlt hétvégén tartott bosznia-hercegovinai választásokon ismét az úgynevezett nemzeti pártok diadalmaskodtak: a Szerb Demokrata Párt, a Horvát Demokratikus Közösség és a Demokratikus Akciópárt. Akár sopánkodhatnánk is emiatt - a multietnikus, békés, független, szabad piacgazdaságon alapuló Bosznia vízióját Bosznia népe megint köszönte, nem kérte. A horvátok egy emberként szavaztak arra a pártra, amelyik továbbra is, tántoríthatatlanul Hercegovina kiválásában gondolkodik, a bosnyákok a két éves kitérő után visszatértek a nacionalisták kebelére; a boszniai szerbek többsége még mindig azt a pártot szereti a legjobban, amelyet a legnagyobb felelősség terhel a háború kirobbantásáért. Ráadásul a három nemzeti közösség csak a saját nemzetiségű pártjaira és jelöltjeire szavazott. Sopánkodhatnánk, de minek. Boszniában továbbra is az ENSZ főmegbízottja marad a legfontosabb politikai szereplő, hivatala az ország jószerivel egyetlen működőképes kormányfélesége, és a békét továbbra is az SFOR fogja vigyázni. A daytoni rendezés célkitűzéseiből nem lett valóság - de még mindig Dayton a Balkán leghumánusabb utópiája. Annyi bizonyosodott be róla újfent, hogy nem egy, nem öt, de nem is tíz év a kifutása; Kelet-Európában mindig az átmeneti állapotok a legtartósabbak. De ez sem baj. Hisz nincs az a bizonytalan provizórium, ami ne lenne jobb a háború bizonyosságánál.

Már-már a nemzethalál vízióját idézték azok az első reakciók, amelyekkel - főként romániai - magyar politikusok a romániai népszámlálás júliusban nyilvánosságra hozott eredményeit fogadták. A márciusi adatfelvétel szerint az előzetesen vártnál is majd százezer fővel többel csökkent a magukat magyar nemzetiségűnek vallók száma: míg 1992-ben 1,624 millió magyart tartottak számon Romániában, az idén csak 1,434 milliót. A fő okot e politikusok a kivándorlásban találták meg, és elsődleges feladatként a fiatalság emigrációtól való "eltántorítását" jelölték meg. A publicisztikai írásokat jórészt a magyar megmaradásért a magyar sors megpróbáltatásai közepette is elszántan küzdő, kívülről meg nem törhető, ám belülről gyengülő közösség toposza uralta.

Itt az ideje, hogy komoly formában elgondolkodjunk a pénzünkön működtetett köztelevízió irányítása és további sorsa felett.

Az azért elég jó, hogy a szocialistáknak dalból van a lelkük, végtére is élükön Ságvári járt. Az is érthető, hogy úgyszólván életkorra tekintet nélkül a tegnap slágereire gerjednek. Csak azt nem értjük, hogy képzelik az egészet. Az persze a javukra írható, hogy a festészetre is buknak nagyon, leigazolták a MIÉP-ből Macskássy Izoldát, hóna alatt szegedi ízeket idéző ajándékkosárral, nyilván az ecsetkezelésit bírják annyira neki. Ez a festett képek iránti kultúrszomj régi vonásuk különben is, gondoljunk csak a méltatlanul elfeledett Potyka bácsi magas állami kitüntetésére.

Akét valóságshow körül felbuzgó jelentős értelmezési és értékelési munka szerkezetét tekintve leginkább az élelmiszer-ipari horror mint közbeszéd természetére (sör, vadászfelvágott, bontott csirke) emlékeztet.