Egry Gábor: A kő marad (A romániai népszámlálás és a magyar nemzetpolitika)

publikálva
2002/40. (10. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Már-már a nemzethalál vízióját idézték azok az első reakciók, amelyekkel - főként romániai - magyar politikusok a romániai népszámlálás júliusban nyilvánosságra hozott eredményeit fogadták. A márciusi adatfelvétel szerint az előzetesen vártnál is majd százezer fővel többel csökkent a magukat magyar nemzetiségűnek vallók száma: míg 1992-ben 1,624 millió magyart tartottak számon Romániában, az idén csak 1,434 milliót. A fő okot e politikusok a kivándorlásban találták meg, és elsődleges feladatként a fiatalság emigrációtól való "eltántorítását" jelölték meg. A publicisztikai írásokat jórészt a magyar megmaradásért a magyar sors megpróbáltatásai közepette is elszántan küzdő, kívülről meg nem törhető, ám belülről gyengülő közösség toposza uralta.

Már-már a nemzethalál vízióját idézték azok az első reakciók, amelyekkel - főként romániai - magyar politikusok a romániai népszámlálás júliusban nyilvánosságra hozott eredményeit fogadták. A márciusi adatfelvétel szerint az előzetesen vártnál is majd százezer fővel többel csökkent a magukat magyar nemzetiségűnek vallók száma: míg 1992-ben 1,624 millió magyart tartottak számon Romániában, az idén csak 1,434 milliót. A fő okot e politikusok a kivándorlásban találták meg, és elsődleges feladatként a fiatalság emigrációtól való "eltántorítását" jelölték meg. A publicisztikai írásokat jórészt a magyar megmaradásért a magyar sors megpróbáltatásai közepette is elszántan küzdő, kívülről meg nem törhető, ám belülről gyengülő közösség toposza uralta.

Ennek ellenére a probléma nem vált komolyabb nyilvános vita tárgyává sem Magyarországon, sem Erdélyben. Az újságok beszámoltak még némi elszánt politikusi fogadkozásról is, hogy tudniillik alapos szociológiai vizsgálat tárja majd fel a népességcsökkenés okait, megszólalt néhány szakember (Veress Valér, Bíró A. Zoltán), akik elmondták, hogy e vizsgálatok eredményéig nem tudnak mit mondani; Németh Zsolt néha bejelenti, hogy a státustörvényt nem kell módosítani, Bauer Tamás pedig a módosítás mellett érvel - és kész.

Pedig a népszámlálási eredmények számos olyan tanulsággal szolgálnak, melyek a korábbi nemzetpolitika hiányosságára vagy eredménytelenségére mutatnak rá. Többek között a Fidesz által e politika megkoronázásaként számon tartott státustörvény hatásaira. A magyar kisebbségpolitika az EU-csatlakozással amúgy is alapvető változások előtt áll - e körülmények között kell megtalálni a sikeres kisebbségi közösségépítés modelljét.

Annál is inkább, mert a kép korántsem olyan reménytelen, mint előszörre tűnne.

H

A népszámlálás egyik legfontosabb tanulsága az, hogy Romániában minimális az asszimiláció. A román népesség aránya nem nőtt, az átrendeződés a kisebbségeken belül történt (a romák javára). Az asszimilációs folyamat a szórványvidékeken és a vegyes házasságokban valószínűleg nem állt meg, de ez aligha jelent igazi veszélyt a magyar kisebbség létére. Másfelől elsősorban Bákó megyében, a moldvai csángók körében erőteljes diszszimilációs folyamat zajlik, itt a magukat magyarnak vallók aránya megtöbbszöröződött.

Az adatok leginkább sokkoló eleme a magyar népességből az előzetes becslésekhez képest "hiányzó" mintegy százezer fő volt. Erre reagáltak a politikusok, erről jelentek meg érzelmileg túlfűtött írások az erdélyi sajtóban. Meggyőzőnek tűnik ugyanakkor az a hipotézis, miszerint ezt a tömeget az idén külön számba vett, egy évnél régebben külföldön tartózkodó népesség körében találhatjuk meg. Többségük valószínűleg Magyarországon tartózkodik, ami a szlovákiai és délvidéki migránsokkal együtt megmagyarázná a magyarországi népszámlálás mintegy kétszázezer fős többletét is.

A népességszám csökkenése mellett ugyanakkor fontos a magyar közösség(ek)nek a többi etnikumhoz, elsősorban a románsághoz viszonyított aránya is. Nemcsak azért, mert a romániai jogrend a kisebbségek számára számos jogot biztosít, ha az arányuk egy közigazgatási egységben meghaladja a 20 százalékot, hanem azért is, mert egészen más egy közösség súlya és szerepe - a szimbolikus térhasználattól a gazdasági életig -, ha a létszáma jelentős: egy nagyváros 60 ezer fős magyar közössége még akkor is képes lehet a sikeres önszerveződésre, ha az aránya nem éri el a 20 százalékot.

Még az ismert vázlatos adatok alapján is differenciált kép bontakozik ki a romániai magyarságról. A Bánságban és Dél-Erdély megyéiben szórványban élők létszámának előre látható csökkenése mellett egyértelműen a Nagyvárad-Kolozsvár-Marosvásárhely "tengely" városaiban a legjelentősebb a negatív változás. Magyar népességük mintegy 50 ezer fővel esett vissza. A fentebb említett szórványközösségek (Máramarost is hozzászámítva) létszámcsökkenése 65 ezer fő. A két csoport együtt a teljes veszteség 60 százalékát jelenti. A többi magyar közösség esetében a visszaesés "csak" 75 ezer fő, aránya 7,1 százalék. Ez magasabb, mint egész Románia országos átlaga (4,9 százalék), de a különbség messze nem olyan riasztó.

A legkisebb a magyar népesség visszaesése Hargita és Kovászna (6,5 százalék), valamint Bihar és Maros megyékben (Nagyvárad, illetve Marosvásárhely nélkül 7 százalék). A Székelyföldön tehát valószínűleg alacsonyabb az elvándorlási hajlandóság. Emellett ezeken a területeken az etnikai arányok nem változtak, vagy a magyarság javára alakultak. Valamivel magasabb arányú csökkenés mellett (7,4 és 9,2 százalék) hasonló a helyzet Szatmár és Szilágy megyékben. Itt a magyarság részaránya jelentéktelen mértékben csökkent (Szilágyban 0,7-0,8 százalék) vagy éppen nőtt (Szatmárban 0,2 százalék). Különösen érdekes Szatmárnémeti és Nagykároly esete. Az előbbi az egyetlen olyan, többségében románok lakta nagyváros, ahol az arányok nem drasztikusan, mindössze 1,5-2 százalékkal módosultak. Nagykárolyban pedig, melynek polgármestere 2000-ben még úgy nyilatkozott, hogy valószínűleg ő a város utolsó magyar polgármestere, több mint 2 százalékkal nőtt a magyarok részaránya.

Jelentős különbségek mutatkoznak tehát az egyes területek demográfiai fejlődésében. Tovább él a szórványvidékek és a tömbmagyarság népességfejlődése közti különbség. Ez nem meglepő, az ellenkezőjét várni illúziókergetés lett volna. Egy másik, előre látható választóvonal a városi (főként nagyvárosi) népesség és a vidéki - kisvárosi és falusi - lakosság közt húzódik. A falusi közösségek viszonylagos stabilitása szinte magától értetődő, Romániában már 1989 előtt is csak az erőszakos iparosítással sikerült elérni, hogy a népesség fele városokban éljen. Ez az arány tíz év alatt nem is nőtt számottevően. A gazdasági változások, az átalakulás lassúsága és földrajzi korlátozottsága nemigen növelte a városok vonzerejét, sőt a terjedő szegénység fel is értékeli a lakosság falusi kapcsolatait. Ebből következik az is, hogy az elsősorban falusi vagy kisvárosi népesség alkotta magyar közösségek a Szilágyságban és a Partium Váradtól északra fekvő részén stabilabbak, mint azokban a megyékben, ahol a városi lakosság nagyobb arányú.

H

Figyelemre méltó ugyanakkor a nagyvárosok népesedésében kimutatható különbség is. A már említett "tengely" városainak esetét nem magyarázza kielégítően a falu-város különbségtétel. Az okokat máshol kell keresni. Ez a három közösség alakította ki a legintenzívebb kapcsolatrendszert Magyarországgal. Várad határ menti fekvése erős gazdasági kötelékeket, szinte mindennapos kapcsolatokat jelent. Kolozsvár gazdasági kötődése Magyarországhoz nem ennyire erős, de szimbolikus jelentősége, kulturális központi funkciói így is kiemelik Erdély városai közül. Marosvásárhely és Magyarország összeköttetései a leggyengébbek, de a Székelyföld többi részéhez képest előnyösebb közlekedésföldrajzi adottságai - a jó vasúti és közúti összeköttetés Magyarországgal - és szimbolikus jelentősége (Bolyaiak, Teleki Téka, 1990 márciusa) mégis kedvezőbb helyzetbe hozhatta, mint más erdélyi városokat.

Az északi Partium települései viszont közlekedési szempontból rosszabb helyzetben vannak. A velük határos területek ráadásul Magyarország legelmaradottabb vidékei közé tartoznak. Kulturális kapcsolataik gyengébbek, Szatmárnémeti szimbolikus jelentősége, kulturális kínálata és vonzereje csekély. Ugyanez többé-kevésbé igaz a Székelyföldre is, ráadásul a magyar közösség itt összefüggő tömbben és hagyományos természetföldrajzi zártságban él.

A kép tehát nem minden részletében negatív. A végleges értékelés alapját az eredmények részletes nyilvánosságra hozatala és a várt szociológiai vizsgálatok adják majd. Fontos adat lesz az elvándorlók életkor és végzettség szerinti összetétele, magyarországi beilleszkedésük esetleges sajátosságai, életstratégiáik, az Erdélyben maradók szociológiai jellemzői stb. Mégis, néhány hipotézis megfogalmazása már most lehetséges.

H

Tudomásul kell venni, hogy a magyar kisebbséget nem az erőszakos, de még csak nem is a természetes asszimiláció, hanem a kedvezőtlen demográfiai folyamatok veszélyeztetik. Ehhez kell igazítani a nemzetpolitikát is. A magyar kisebbségek szülőföldjükön való boldogulását - a magyar politika általánosan elfogadott célkitűzését - az intenzív kapcsolatok ellentmondásosan befolyásolják. A kulturális kapcsolatok identitást erősítő hatása és a nemzeti közösséghez tartozás érzése természetesen nem lebecsülendő. De az is valószínű, hogy a sokszínű és aktív kapcsolatrendszer, valamint a magyarországi és a romániai életszínvonal különbsége az elvándorlást erősíti. Ezzel számolni kell, és megoldást kell találni minimalizálására. A falusi népesség körében megfigyelhető nagyobb stabilitás, valamint e közösségek nagy lélekszáma hatékony vidékfejlesztési elképzelések kidolgozására kell ösztönözze a magyar politikát, figyelembe véve az EU Románia számára immár megnyitott előcsatlakozási alapjait is. Az is világos, hogy a kulturális intézményrendszer, illetve az iskoláztatás nem elég a közösségek megőrzésére. A megmutatkozó területi különbségek differenciált nemzetpolitikai stratégiák és jövőképek kidolgozását teszik szükségessé.

A státustörvény anyaország-centrikus és az egyénekkel kialakított kapcsolatra építő nemzetképe nem feltétlenül alkalmas e megújított stratégia keretéül, ezért szükséges lenne a módosítása, más eszközökkel történő ellensúlyozása. Annál is fontosabb ez, mert a törvényt kezdeményező Fidesz vezetői jelenleg a homokba dugják a fejüket. Különösen botrányos volt, amikor Orbán Viktor Tusnádfürdőn azt fejtegette, hogy a magyarság létszáma nem a magyarországi kivándorlás miatt csökken, mivel az elmúlt tíz évben csak mintegy 22 ezren kaptak Romániából állampolgárságot. Mintha a volt miniszterelnök nem tudná, hogy eközben jóval többen jutottak letelepedési engedélyhez, és hogy azok, akik tartózkodási engedélyt váltanak ki, ezt csupán az első lépésnek tekintik.

A státustörvény ráadásul nem növelte érzékelhetően a magukat magyarnak vallók számát: az alig burkoltan várt disszimilációs hatás nem mutatható ki. Miközben az RMDSZ, egy civil szervezet és a magyar nemzetpolitika (tény: benne a státustörvény) együttese Bákóban a csángók közt elindította a disszimilációt, itt jelentősen nőtt a magyarságukat vállalók száma. ´k, ha konfliktusok árán is, de elérték a magyar nyelv oktatását, sőt sikeresnek tűnik küzdelmük a magyar nyelvű istentiszteletekért is. Ott, ahol az állami politika önmagában nem bizonyult elégségesnek, a civil kezdeményezéssel párosulva, segítve sikerre vihetett egy Európában immár nem is ritka folyamatot. A csángók esete legalábbis hasonlít a Franciaországban feléledő nyelvi közösségek, például a bretonok vagy akár a walesiek újjáéledő identitására.

A tanulságok levonása mellett jó néhány kérdésre is válaszolni kell. Mindjárt az első az alapokat érinti: fenntartható-e a szülőföldön való boldogulás célkitűzése, és ha igen, mivel indokoljuk ezt? Az indoklás lehet szimbolikus (őseink földje, kulturális örökségünk része stb.), etikai (a ki- és bevándorlás pszichikai hatásai, a magyar társadalom legalábbis tartózkodó viszonyulása, az ottmaradók nyomorúsága stb.), lehet pusztán gazdasági - és lehet ezek valamilyen keveréke is. Magam - részben érzelmi alapon - megőrzendő értéknek tartom a kisebbségi közösségek kultúráját, azok sajátosságait. De nem tartom elfogadhatónak sem ennek kívülről történő erőltetését, sem a többség-kisebbség interakciók erőszakos megszakítását. A magyar-magyar kapcsolatok természetes és szükségszerű módon - és nem függetlenül Magyarország uniós csatlakozásától - a jövőben is erősödni fognak. Ez fokozhatja az elvándorlást. Mi lehet a visszatartó erő e tényezővel szemben?

Úgy tűnik, nem a státustörvény monocentrikus nemzete, hanem inkább a létező regionális különbségekre építő, részben önálló identitású nemzetrészek egymással szolidáris közössége, esetleg ezek elemeiből kialakított egység lehet a jövő magyar nemzete. Ennek az új európai struktúrák adhatnak keretet: bár a magyar közélet kevéssé vesz róla tudomást, a tagországokban élénk vita folyik az unió jövőjéről. A magyar nemzetépítéshez új lehetőségeket kínál az információs társadalom, a világháló - az intenzív kapcsolattartás, a magyar nemzet közösségében való részvétel eme formája, kombinálva a közlekedési lehetőségek fejlesztésével, átformálhatja a határon túli magyarságot. (Ezt a modellt először a Transindex című honlapon György Attila csíkszeredai író vázolta.) Miközben az internet új lehetőségeket nyújt a kultúra és a tudományszervezés számára, erősödhetnek a határ közeli nagyvárosok funkciói - Magyarország területén. E településeken a gazdasági és egyéb szolgáltatási infrastruktúra mellett jelentős kulturális intézmények is megtalálhatók (színházak, iskolák), amelyeket a magyarországi lakosság is igénybe vehet, s ez az ottani magyar közösségeket erősítheti.

Újfajta regionalizmus és településfejlesztés, internet, civil társadalmi mozgalmak - ha a magyar nemzetpolitika alakítói hajlandóak számot vetni a környező országok népszámlálásainak tanulságaival, ha vállalják az ebből fakadó módosításokat, és nem fantomokkal hadakoznak, nem törvényszerű, hogy a 2012-es népszámlálás adatai a jelenlegihez hasonló sokkot okozzanak. Ellenkező esetben újabb, még kellemetlenebb meglepetések várhatók.

A szerző történész, a Politikatörténeti Intézet munkatársa.

publikálva
2002/40. (10. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk