Nem egy, de nem is két éve zajlik nagy nyilvánosság előtt vita a vélemények egy bizonyos fajtájának (henye amcsi importkifejezéssel élve: a gyűlöletbeszéd) esetleges jogi szankcionálásáról. Vagy egy hónapja az MSZP elnöke, most meg az igazságügyi miniszter tett ígéretet arra, hogy a közeljövőben a magyar corpus juris része lesz a gyűlöletbeszéd tilalma. Számos kérdés merül fel, az első rögvest azt firtatná, hogy miért pont a holokauszt eltagadói (a hírek szerint főleg őket érintené a szigorítás) lesznek azon kiválasztottak, akiknek firkálmányaik közzététele után a bíróságra (ad absurdum: börtönbe) kell vonulni, hiszen e szélsőjobboldali kultúrkörben még csak nem is ők a legdurvábbak. ´k legalább implicite bevallják, hogy a zsidók elleni genocídium bűn, amelynek rájuk vonatkozó következményétől (a szégyentől) szabadulni kell, s ennek egyik módja a tagadás. Speciel a Fradi B-közép korántsem küszködik efféle traumákkal: a Guantanamera dallamára énekelt indulójuk tanulsága szerint Auschwitz történeti realitás, legfeljebb ők - a maguk imbecillis módján - még rá is bólintanak az ott történtekre. Persze mindenki tudja, mire vonatkozik a holokauszt relativizálása vagy teljes tagadása, az áldozatok méricskélése, s a történelem szorgalmatos átfésülése újabb, eddig rejtve maradt népirtások után: egy vérbeli antiszemita sem időt, sem pénzt nem kímél, ha egész életét bearanyozó meggyőződése makacs fenntartásához kell újabb érveket találni; a lustábbja csak a könyvespolcig megy el, s példáit leginkább az "szövetségből meríti - a trükk majdnem új, alig százötven éves. És akkor nem is szóltunk a többi futóbolondról, akiknél a zsidófaló szenvedély egybeforrott a turanista tébollyal, akik szerint Jézus magyar volt, s az írást szintén mi találtuk ki, harmincezer éve, de már itt, a Kárpát-medencében.
S nem is csak arról van szó, hogy a szélsőjobboldal különböző csoportjai és reprezentánsai által képviselt diffúz, sokszor egymáshoz képest is inkonzisztens véleménycsokorból hogyan mazsolázhatók ki a már pönalizálható itemek, hanem arról, hogy szabad-e ily módon és mértékben korlátozni a véleménynyilvánítás szabadságát (s csak halkan, de pragmatikusan tennénk hozzá: vajon érdemes-e)? A válasz egyértelmű: a véleménynyilvánítás szabadsága még e felháborító esetekben is többet nyom a latban, mint ama - egyébként is nehezen mérhető - sérelem, melyet a fent jellemzett állítások nyilvános közzététele bír okozni a közvéleménynek. A jelenlegi törvények további szigorítása semmiképpen sem javallt, már csak azért sem, mert ez (úgy is, mint precedens) kapóra jönne azon "józan polgári" vagy kevésbé polgárkompatibilis erőknek, amik, ha rajtuk múlna, amúgy is korlátok közé szorítanák a szólás szabadságát, csak éppen egészen más okokból. (Jánosi miniszternek például a mostani okt. 23-ai zombijárásról is a Btk.-szigorítás, jelesül az uszítás betiltása jutott az eszébe, ami azért jelentős baromság.) A nácibeszéd alapja a náci gondolkodás, azt pedig pusztán restriktív törvényhozással nem lehet kigyomlálni a fejekből.
