Tálas Péter-Vincze Hajnalka: Összehordanak hetet (Új tagországok a NATO-ban)

publikálva
2002/41. (10. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Másfél hónap múlva Prágában tartja újabb csúcsértekezletét az Észak-atlanti Szerződés Szervezete. Szinte bizonyosnak tűnik, hogy e találkozón a NATO hét újabb meghívólevelet postáz hét volt szocialista fővárosba: Ljubljanába, Pozsonyba, Vilniusba, Tallinnba, Rigába, Bukarestbe és Szófiába. És aligha kétséges, hogy nekünk, kelet-európaiaknak még akkor is ez lesz a csúcs legfontosabb hozadéka, ha a szövetségnek számos egyéb kérdésre is választ kell majd kicsikarnia magából a Moldva partján. Már most tudni például, hogy a 19 tagállam a katonai akciókra vonatkozóan olyan döntési mechanizmust kíván kidolgozni, amely lehetővé teszi az azokban való fakultatív részvételt, hogy a tagországok képviselőiből álló Észak-atlanti Bizottság (NAC) rovására várhatóan növeli majd a főtitkár jogkörét, és hogy az egyes országok katonai szakosodásával megpróbálja majd fazonra igazítani és frizurává alakítani a szövetség katonai képességeit is.

Másfél hónap múlva Prágában tartja újabb csúcsértekezletét az Észak-atlanti Szerződés Szervezete. Szinte bizonyosnak tűnik, hogy e találkozón a NATO hét újabb meghívólevelet postáz hét volt szocialista fővárosba: Ljubljanába, Pozsonyba, Vilniusba, Tallinnba, Rigába, Bukarestbe és Szófiába. És aligha kétséges, hogy nekünk, kelet-európaiaknak még akkor is ez lesz a csúcs legfontosabb hozadéka, ha a szövetségnek számos egyéb kérdésre is választ kell majd kicsikarnia magából a Moldva partján. Már most tudni például, hogy a 19 tagállam a katonai akciókra vonatkozóan olyan döntési mechanizmust kíván kidolgozni, amely lehetővé teszi az azokban való fakultatív részvételt, hogy a tagországok képviselőiből álló Észak-atlanti Bizottság (NAC) rovására várhatóan növeli majd a főtitkár jogkörét, és hogy az egyes országok katonai szakosodásával megpróbálja majd fazonra igazítani és frizurává alakítani a szövetség katonai képességeit is.

De lássuk, miért, kikkel és főként miért velük bővül a szövetség?

H

A tagországok között meglepően nagy a konszenzus a bővítés szükségességéről, jóllehet ennek célját illetően már korántsem olyan élénk a harmónia. Már pusztán azért sem, mert egyelőre homály fedi a szövetség jövőbeni fő küldetését és szerepét (ti. hogy a stabilitás általános kiterjesztése mellett a bipolaritás időszakából megörökölt közös védelem, vagy az azt követően felvállalt európai válságkezelés, vagy netán az amerikaiak által legújabban ajánlott aktív világcsendőri szerep legyen-e az). A prágai meghívóra váró országokat (Albániát, Bulgáriát, Észtországot, Lettországot, Litvániát, Macedóniát, Romániát, Szlovákiát, Szlovéniát) ez persze korántsem izgatja annyira, ők ugyanis a tagjelöltek szokásos pavlovi reflexeit mutatják - mindenáron be akarnak kerülni a szövetségbe. (Talán az egyetlen Szlovéniát kivéve, amelyet viszont a szövetség kíván erősen.) Pedig igen könnyen előfordulhat - mi itt a Duna partján már láttunk ilyen csodát -, hogy a mostani meghívottak is egy egészen más NATO-ba jutnak majd be, mint amilyenbe egykoron jelentkeztek.

A fenti tétel az említett kilenc ország közül persze leginkább arra a négyre vonatkozik (Bulgáriára, Romániára, Szlovákiára és Szlovéniára), amelyek már a bővítés első körében is hivatalos tagjelöltek voltak. Kevésbé érinti a három balti államot: ezek jelöltsége csupán az első körösök tagfelvételi tárgyalásai alatt (1998-ban) vált hivatalossá, illetve Albániát és Macedóniát, melyek de jure a kosovói háború időszakában váltak NATO-tagjelöltté, jóllehet de facto még jelenleg is inkább csak tárgyai, semmint alanyai a szövetség tevékenységének és műveleteinek.

A NATO szerepváltozása kapcsán felmerülő tagjelölti dilemmákat annak a

Szlovéniának

az esetében követhetjük nyomon a legszemléletesebben, amely függetlenségének 1991-es elnyerésekor a volt szocialista országok közül elsőként jelentette be hivatalosan a szövetséghez való csatlakozási szándékát. A Balkánról menekülni igyekvő Ljubljanát e törekvésében - túl a Nyugathoz való csatlakozás jelképes elismerésén - leginkább a közvetlen környezetében zajló délszláv háborúk motiválták akkoriban, továbbá az a geopolitikai tény, hogy Olaszország révén közvetlen határokkal is rendelkezik a szövetséggel. A szlovének lelkesedése azonban a volt Jugoszlávia területén folyó harcok lecsendesedésével érezhetően viszszafogottabbá vált, és Ljubljana nem erőltette meg magát sem a Partnerség a békéért programban, sem a balkáni válságkezelésben. Amikor pedig 1997 júliusában kiderült, hogy a szövetség - a protekcionistának kikiáltott szlovén gazdaságpolitikára, a második világháborús kárpótlásról folyó olasz-szlovén, illetve a határkérdések és a krskói atomerőmű tulajdonjoga kapcsán kialakult horvát-szlovén vitákra, továbbá Ljubljanának a haderőreform terén mutatkozó elmaradásaira hivatkozva - Szlovéniát kizárta a NATO-bővítés első köréből, a NATO iránti szlovén lelkesedés végleg szertefoszlott. Olyannyira, hogy 2002 elejére a szlovén lakosság körében 44,6 százalékra csökkent a tagságot támogatók, és 36,2 százalékra nőtt az azt ellenzők aránya, amivel sikerült megdönteniük a tagjelölt országokban mért minden addigi negatív rekordot. Jelenleg a furcsa helyzet az, hogy a szlovén csatlakozás - a szövetség területi kontinuitása miatt - inkább Brüsszelnek fontos, és az ország várhatóan úgy nyeri el majd a NATO-tagságot, hogy területén kívül tulajdonképpen semmit sem visz a szervezetbe.

Szlovéniához hasonló, a szövetség területi kontinuitását biztosító geopolitikai jelentősége lett volna, illetve lesz

Szlovákia NATO-tagságának

A szlovák csatlakozás 1997-es, első körös elutasításának legfőbb motívuma politikai jellegű volt (Vladimír Meciar), bár szerepet játszottak benne a katonai aspektusok is (a haderőreform elmaradása), valamint az a tény, hogy Pozsony 1999-ig gyakorlatilag semmit sem tett az Oroszországtól való gazdasági és katonai-műszaki függőségének felszámolására. A szlovák NATO-esélyeket alapvetően két tényező növelte meg az elmúlt évek során: egyrészt Meciar politikai háttérbe szorulása, másrészt a szeptember 11-ét követő NATO- orosz közeledés, amely új megvilágításba helyezte Brüsszelben és Washingtonban az 1999 óta egyébként csupán minimális mértékben lazuló szlovák-orosz viszonyt. E két fővárosban megelégedéssel nyugtázták azt is, hogy az 1999-es, Jugoszlávia elleni légi csapások idején Mikulás Dzurinda kormánya - ellenállva a szerbbarát szlovák közvéleménynek - lojálisnak mutatkozott a szövetség iránt (megnyitotta légterét a NATO-repülőgépek előtt), s hogy hasonlóképpen cselekedett a szeptember 11-ét követő afganisztáni akció kapcsán is. Mindezek lényegében kompenzálják a szövetségnek a szlovák haderőreformmal kapcsolatos folyamatos elégedetlenségét (amely lassú és alulfinanszírozott, különösen ahhoz az ambiciózus tervhez képest, mely szerint 2010-re Szlovákia is áttér a professzionális hadseregre), sőt Brüsszelt és Washingtont jelenleg az Oroszországtól való szlovák függőség sem túlságosan zavarja. A különösen a visegrádi országok által szorgalmazott szlovák NATO-tagságot azonban - paradox módon - leginkább a 2002-es választások előtt tett amerikai és nyugat-európai kijelentések biztosították be. Ezek a szokatlanul éles és nyílt politikai állásfoglalások gyakorlatilag egyetlen feltételt szabtak a szlovák NATO-csatlakozás kérdésében: jöhettek, ha Meciar nem kerül kormányra. És mivel ezt a szlovák választók szeptember 20-21-én teljesítették is, most Brüsszelen a sor, hogy Pozsony számára minden további kukacoskodás nélkül borítékolja a prágai meghívót.

Ugyancsak biztos befutónak számít Prágában

a három balti állam,

amelyek esetében a NATO leginkább a politikai és gazdasági reformok sikereit honorálja tagsággal - katonai potenciáljuk ugyanis a szövetség szempontjából gyakorlatilag elhanyagolható. Észtország, Lettország és Litvánia ugyanakkor a csatlakozásra olyan konkrét katonai-biztonsági garanciaként tekint, amely nem csupán az egyes országoknak, de a balti régió egészének is hosszú távú stabilitást nyújthat. Ebből a szempontból különösen kedvezőnek ítélik a jelenlegi helyzetet, mindenekelőtt a NATO-orosz közeledés miatt, amelyet egyöntetűen támogattak, s amelyben földrajzi elhelyezkedésük révén a jövőben komoly szerepet remélnek maguknak. Nem kevésbé fontos szempont számukra a csatlakozás gazdasági hatása, reményeik szerint az ezt követően megnövekvő nyugati befektetések ellensúlyozni fogják majd a még ma is igen erős orosz gazdasági befolyást. Bíznak továbbá abban, hogy a tagság gazdasági következményei enyhítik majd az integrációs költségek és terhek növekedése miatti, különösen az orosz kisebbség körében jellemző társadalmi elégedetlenséget.

Korlátozott katonai potenciáljuk ellenére az elmúlt néhány évben a balti országok mutatkoztak a legaktívabb és bizonyos értelemben a legsikeresebb tagjelölteknek. Nem csak azért, mert - szemben például Szlovéniával - ügyesen használták ki azt a sajátos helyzetet, hogy korábban nem rendelkeztek haderővel - a NATO-tagországoktól többnyire ingyen kapott eszközeik és felszerelésük révén hadseregeik jelenleg kompatibilisebbek az első körös országok hadseregeinél -, és nem is csupán azért, mert hadseregük kialakításakor már a szövetség előtt álló új kihívásokat és feladatokat is igyekeztek figyelembe venni (például a mobil, gyorsan és külföldön is bevethető egységek létrehozása), hanem mindenekelőtt amiatt, mert ezeket - a régió egészének törekvéseihez igazítva - egymással, illetve a NATO-val szorosan együttműködve hozták létre. A balti országok között már most megfigyelhető a katonai képességek specializálódása (Litvánia: különleges, könnyű deszantegységek; Lettország: utász, a tömegpusztító fegyverek elleni védekezésre szakosodott, illetve orvosi egységek). Igen hatékonynak bizonyult az amerikai balti diaszpóra lobbitevékenysége is, amelynek köszönhetően (különösen az Egyesült Államok-balti országok charta 1998-as aláírása óta) Washington vált a három ország tagságának legfőbb szószólójává a szövetségen belül. A baltiak lobbierejét jelzi a 2000 májusában litván kezdeményezésre elindított ún. vilniusi folyamat, majd az ennek nyomán a jelenlegi tagjelöltekből létrehozott Vilniusi Csoport tevékenysége is, amelynek fő célja a nemzetközi politika és közvélemény meggyőzése a NATO mind szélesebb kibővítésének szükségességéről.

Akárcsak Szlovákiát, 1997-ben

a román és bolgár aspirációkat

is alapvetően politikai szempontok miatt utasította el a NATO (Romániában 1996-ig, Bulgáriában 1998-ig voltak hatalmon a politikai és gazdasági reformokat fékező erők), bár Pozsonytól és Szófiától eltérően Bukarest meghívását nyíltan támogatta Franciaország és Olaszország. A román meghívás elmaradása megpecsételte Bulgária sorsát is, melynek Románia nélküli felvétele fel sem merült. Az akkori román és bolgár vezetés - igen realista módon - elsősorban országuk geopolitikai jelentőségét hangsúlyozta (felvételükkel a NATO határai egészen a Fekete-tengerig tolódnának ki, és megteremthető lenne a szövetség északi és déli szárnyának keleti összekapcsolása). Bár érveik közt fel-felbukkant a posztjugoszláv válságok biztonsági kockázata is, Bukarest és Szófia nemigen hivatkozott a közös védelem katonai hozadékára. Az első körös kudarcból okulva az 1990-es évek második felétől aztán mind a két állam komoly gesztusokat tett a szövetségnek: részt vállaltak a jugoszláv békefenntartásban, a kosovói válság idején a NATO repülőgépei előtt megnyitották, az oroszok elől viszont lezárták légterüket (ez különösen a hagyományosan oroszbarát bolgároktól volt súlyos döntés), és Szófia lojálisnak mutatkozott a szövetséghez a határai mellett zajló macedóniai konfliktus idején is. A prágai meghíváshoz azonban mindkét ország szeptember 11-ét követő magatartásával járult leginkább hozzá. Nemcsak légterüket nyitották meg a terroristaellenes koalíció Afganisztánba igyekvő repülőgépei előtt, de Bulgária rendelkezésre bocsátotta bázisait is, Románia pedig - lekörözve jó néhány NATO-tagállamot - egy szárazföldi zászlóaljat is felajánlott az akcióhoz. A koronát a műre Bukarest végül azzal tette fel, hogy a szóban forgó egység célba juttatását saját (az Egyesült Államoktól korábban jelképes összegért beszerzett) szállítógépeivel oldotta meg. A gesztus értékét mi sem jellemzi jobban, mint hogy erre még Németország sem volt képes.

Jóllehet a két ország katonai értelemben továbbra is felkészületlen a csatlakozásra, vitathatatlan, hogy az elmúlt időszakban - nehéz gazdasági helyzetük ellenére - igyekeztek lépéseket tenni a haderő-modernizálás terén is. Ebben Szlovákiával és Bulgáriával összevetve kétségtelenül Románia járt az élen, amely továbbra is légierejének még a Varsói Szerződés idején megkezdett korszerűsítésére koncentrált, s ennek köszönhetően már a NATO-bővítés első körében felvett államoknál korábban rendelkezett például olyan harci repülőgépekkel, amelyek elméletileg képesek részt venni a szövetség akcióiban is. Mivel a bolgár haderőreform mind ez ideig lényegében a hadsereg létszámának csökkentésére korlátozódott, haditechnikai szempontból Bulgária - Szlovákiához hasonlóan - továbbra is erősen függ az orosz beszállításoktól. Talán ennek ellenpontozásaként Szófia ambiciózus terveket dédelget a bolgár hadsereg együttműködési képességének javítását illetően: 2004-re a jelenleg 77 ezer főt számláló bolgár nemzeti haderő csaknem 30 százalékát kívánja NATO-kompatibilissé tenni. Talán a fentieknél is fontosabb azonban, hogy a román és a bolgár diplomáciának csatlakozási törekvéseihez sikerült megnyernie a földközi-tengeri medence valamennyi NATO-tagállamát (e tekintetben kivételesen még Ankara és Athén között is konszenzus alakult ki), s lényegében ezt jelzendő hozták létre a közös bolgár-román-török-görög-olasz, ún. Balkáni Zászlóaljat, amelybe meghívót kapott Albánia és Macedónia is.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy míg a szlovén, a szlovák, az észt, a lett és a litván NATO-tagság biztosnak látszik, a román és bolgár csatlakozással kapcsolatban még napjainkban is hallhatók

ellenérvek Brüsszelben

A bírálók elsősorban a két ország gazdasági problémáira, az EU-csatlakozáshoz és a terrorizmus elleni harchoz kapcsolódó erőfeszítések ellenére is virágzó korrupcióra, Románia kapcsán pedig arra hívják fel a figyelmet, hogy a titkosszolgálatok soraiban még ma is szép számmal megtalálhatók az egykori Securitate-funkcionáriusok. Bulgária esetében további komoly probléma a hadsereg csapnivaló technikai állapota. Paradox módon azonban Szófia tagsági aspirációit döntő módon csak az befolyásolhatja, ha Bukarest Prágában mégsem kapná meg a hőn áhított szövetségi meghívót. Látva azonban a NATO viharos átalakulását, amelyről ugyanezen a helyen már korábban említés történt (Hacsak közbe nem jön valami. A NATO az újabb bővítés előtt. Magyar Narancs, 2002. május 9.), Simeon cárnak ettől aligha kell tartania.

publikálva
2002/41. (10. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk