Virág Tamás: A közösség háza

Két héttel ezelőtti döntésével új dimenzióba helyezte a helyi közösségek önrendelkezési jogán alapuló, autonóm működésű önkormányzatok problémamegoldását Németkér képviselő-testülete. Mintaként számos korábbi ötletet hasznosíthattak volna (az útban lévő cigányok által használt házak lerombolása, a romák lakhatásának biztosítása ablak nélküli konténerekben, sátorban, esetleg annyi segély, kártérítés stb. kiutalása, amiből egzisztenciát csak új településen teremthetnek). Ezek is beváltak, legfeljebb néhány szociális munkás emlegette fel az önkormányzatok törvény által előírt kötelezettségeit, vagy panaszkodott a gyermekvédelmi és a szociális törvény előírásait elbliccelő, a költségvetési támogatásokat nem az eredeti feladataira költő önkormányzatokra. Nem történt semmi: hisz az önkormányzatokat - hacsak nem pántlikázott pénz más célú felhasználásáról van szó - semmiféle szankció nem fenyegeti, ha nem hozzák létre kötelezően előírt intézményeiket. Az állam legfeljebb kérheti, de

kötelezni nemigen tudja

őket. Esetleg a település polgárai, választáskor.

Németkér viszont a szokásos hatósági pepecselés helyett (amit például Paks sikerrel alkalmazott) a spontán, közösségi munkát választotta. A helyiek nem örültek a gazdagabb szomszéd által exportált problémának, konkrétan az azt megjelenítő roma családnak, ezért lakhatatlanná tették Kolompárék frissen megvett házát (lásd: Cseréptörés, Magyar Narancs, 2002. szeptember 26.). A család már nem is költözhetett be. A korábbi fenyegetések miatt a rendőrök először kordont vontak az épület köré. Miután kiderült, hogy a vendégvárás miatt Kolompárék meghátráltak, és nem költöznek be, ők is visszavonultak. A falu lakosai ezek után szétverték az ingatlan tetejét és ablakait.

Szerintem már ez az aktív véleményformálás is erősen aggályos - az pedig igazi skandalum, hogy a híradások szerint az akció közben a polgármester asszony végig a helyszínen tartózkodott. Szerinte mindez elkerülhetetlen volt. A helyhatóság ezzel mintegy legitimmé tette a falusiak cselekedetét (ha ugyan nem befolyásolta a tömeget). A falu vezetője amiatt sajnálkozott, hogy az eredeti tulajdonost nem tudta lebeszélni arról, hogy házát idegen cigányoknak adja el. Kolompárék tulajdonhoz való jogáról, a szabad költözködés lehetőségéről nem nyilatkozott.

Ám ezzel a történet még korántsem ért véget.

A helyi képviselők ugyanis úgy döntöttek, megveszik Kolompárék ingatlanját - az eredeti vételáron: méltányosságból még a hirtelen amortizációt sem számítják be -, amit a helyi Cigány Kisebbségi Önkormányzatnak adnak: közösségi háznak. A pénzt azonnal letétbe is helyezték. Az önkormányzat már újracserepeztette a tetőt. Kolompárék - miután már ötmillió forint közpénzt "használtak el" - lakhatnak a két és fél millió forintjukban (mínusz illeték, ügyvédi költség stb.), a helyi cigányok egy darabig ellesznek azokkal a pályázatokkal, amelyek révén felújítani és működtetni remélik a házat, és helyreállt a faluban a társadalmi béke is. Dr. Bakos Batu alpolgármester a testület döntése utáni falugyűlésen arról beszélt, hogy náluk sosem volt cigánygyűlölet, harmóniában él egymás mellett a többség és a kisebbség. A rasszizmus bélyegét a sajtó (ki más?) sütötte a falura. A polgármester asszony négy éve függetlenként nyerte el tisztét, most talán nincs is versenyben, helyettesét négy éve a Nagycsaládosok Országos Egyesülete jelölte. ´ tavasszal, miután időközben a fővárosban vállalt munkát, Zuglóban a MIÉP színeiben szerzett hat százalékot. Akkori nyilatkozata szerint egész politikai tevékenysége a keresztényszocialista eszme jegyében telt. Jelenleg újra a polgármesteri székre pályázik, immáron függetlenként.

Lehet, túl együgyű vagyok, amikor elképedek a képviselő-testület cinizmusán. Hisz az "oszd meg és uralkodj" elv nem új keletű. De a falu vezetésének üzenete egyértelmű: megmondjuk, kit engedünk be. Erre akár pénzt is áldozunk. De hova vezethet mindez? A cigány (meleg, szegény stb.) család

engedélyt kér

az önkormányzattól, hogy annak területén ingatlant vehessen. Bizonyítja remek beilleszkedő képességét, megmutatja magát a faluközösségnek, jól válaszol a feltett kérdésekre, majd vár a testületi döntésre. Ha ez elutasító, új helyet keres, közben lehetőleg szekéren közlekedik.

Arra, hogy mindez ne következhessen be, én sem tudok biztos receptet. De azonnal el kell érni, hogy az önkormányzatok ne csak a tulajdonukat védjék a törvény által megengedve, hanem a lakosaik ellátását is ilyen jogkövetően szervezzék. Ha ezt nem teszik, akkor szankcionálja őket az állam. Az ehhez szükséges törvénymódosítások megszavazása nem azért nehéz, mert a "valamelyik oldal" nem akarja, hanem azért, mert mindegyik parlamenti frakcióban jelen van az önkormányzati lobbi. Ez lehetetlenné teszi megszorításukat, ráadásul - többnyire anyagi - érveik megfontolandóak. De másról is szó van ezekben az esetekben: arról, hogy politikailag megéri a nincsteleneket kiszorítani.

Ennek pedig beláthatatlanok a veszélyei. Sürgősen észre kell vennünk, hogy minden alkalommal kicsit tovább megyünk, és azt mondjuk: "Ezt nem gondoltuk volna." Lehet bízni a jogvédőkben, az önkormányzatok elleni polgárjogi fax-eldugító akciókban (Németkér: 06/75/331-187) - nem sok sikerrel. A természetes szelekcióban vagy az ENSZ békefenntartóiban. Persze szükség lenne a polgárok és a helyi döntéshozók szemléletváltozására is - de átmenetileg talán megelégedhetnénk a jogszabályok által nyújtott garanciákkal.

Nem tudom, lehet-e majd a közösségi házban önfeledten szórakozni.