Rossz a tévénk

publikálva
2002/40. (10. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Itt az ideje, hogy komoly formában elgondolkodjunk a pénzünkön működtetett köztelevízió irányítása és további sorsa felett.

n Itt az ideje, hogy komoly formában elgondolkodjunk a pénzünkön működtetett köztelevízió irányítása és további sorsa felett.

A kérdés az, hogy ki gondolkodjon el, és főként hogy minek.

A válasz egyszerű: bárki elgondolkodhat, és tök fölöslegesen fogja tenni.

Az 1996-os médiatörvény a tévéelnök megválasztását nemes és felvilágosult elképzelések szerint szabályozta. Ahhoz, hogy az intézmény első emberét meg lehessen választani, először is a parlamenti - ellenzéki és kormányzó - pártok legalább részleges konszenzusára van szükség: a tulajdonosi jogok egy részét gyakorló tévékuratóriumi elnökségben a mindenkori ellenzék egy részének is el kell fogadnia a kormányzó párt(ok) jelöltjét vagy jelöltjeit (esetleg fordítva). A pártok, illetve a nép választott képviselői képviseletében fellépő elnökségi tagok - a médiatörvény világképe szerint - kénytelenek lesznek megegyezni (legalább annyira, hogy a teljesen hülyéket, az alkalmatlanokat, a politikai kalandorokat kiszűrjék), ellenkező esetben előfordulhatna, hogy nem lesz (jó) elnöke a televíziónak - az pedig megengedhetetlen, hisz árt a tévének, árt az elnökségi tagok jó hírének, és végső soron árt az országnak is. Márpedig ez nem célja senkinek. Sőt a késztetés az ellenkezőjére olyan erős lesz e felelős férfiúkban és asszonyokban, hogy a kölcsönös tisztelet, a közjó, a szakmaiság jegyében egy időre félre tudják majd tenni egyéb konfliktusaikat.

Arra az esetre, ha a pártok képviseletében fellépő elnökségi tagok netán rossz személyt vagy személyeket választanának, a médiatörvény a következőt találta ki. A pártok döntéseit az úgynevezett civil szférának kell jóváhagynia, továbbgondolnia vagy elutasítania. Erre szolgál maga a kuratórium, amely az elnökség jelöltjét elfogadja, elutasítja, vagy - több alkalmas jelölt esetén - választ közülük. Ez (a médiatörvény világképe szerint) azért jó elgondolás, mert Magyarország az öntudatos, önszerveződésre képes és kész polgárok hazája, a pezsgő civil társadalomé, amelynek ezernyi sejtje (és a belőlük találomra kiválasztott kéttucatnyi szervezet) képes felügyelni a rábízott milliárdos közös vagyont, őrködni a tájékoztatás elfogulatlansága felett, és ellenőrizni a választott politikusokat.

Ez szuper elképzelés. Nekünk is nagyon tetszik. Már csak azt a másik Magyarországot kellene megtalálni hozzá, ahol működni bírna. (Meg kéne nézni egy kicsit balra, lent, hátha becsúszott Románia és Dél-Dobrudzsa közé.) Mert ezen, amin per pillanat élünk, sajnos nem bír.

Az elnökség tagjai az elmúlt hat év során a lehető legritkább esetben találtak konszenzusos jelöltet a közmédiumok (az MTV, a Magyar Rádió, a Duna Tv) élére. Az elnökökről rendszerint még valami nagyobb szabású háttéralku részeként sem sikerült megegyezni. Az Orbán-kormány idején a játék már egyértelműen arra ment ki, hogy az ellenzéket hogyan lehetne a procedúrából cakpakk kizárni. Az tán egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy az elnökség több jelöltet terjesztett volna a civilek elé: túl fontos dolog ez ahhoz, hogy valóban ők válasszanak. A bizalmatlanság természetesen nem megalapozatlan: a civileknek az esetek túlnyomó többségében fogalmuk sem volt semmiről, a pályázatokról, az intézmény gazdálkodásáról, a közszolgálat mibenlétéről a legkevésbé. (A magánszférában az ilyen "tulajdonosok" előbb-utóbb börtönbe vagy koldusbotra jutnak.) Némelyek közülük hamar megtanulták azt is, hogyan kell jó ütemben és kifizetődően engedni a politikai nyomásnak.

Az eredmények közismertek. Az MTV "pénzügyei" egyetlen ismert közgazdasági jelenségre sem hasonlítanak. Az 1989 óta fölöslegesen és rosszul ráköltött közpénzből meg lehetett volna építeni a 14. metrót (Kelenföld-Békásmegyer-Bajkonur-Mir űrállomás vonalon). Nincs az az állami tulajdonú cég, amiből ennyi pénzt ilyen kis kockázattal lehetett volna magánzsebekbe lapátolni.

De ez csak a dolog egyik része. A köztévé az Orbán-kormány utolsó hónapjaiban a magyar demokrácia stabilitására leselkedő legnagyobb veszéllyé nőtte ki magát. Az, amit Mendreczky Károly irányításával a két forduló között művelt, a demokratikus államrend megdöntésére irányuló (egyszerűbben: puccs)kísérletként értékelhető. Bár Mendreczky és megbízói azóta eltűntek a színről, a lehetőség továbbra is adott. Az viszont, hogy e konstrukcióban az alkalmas személy töltse be az elnöki posztot, kizártnak tűnik. Baló Györgynek Orbán Viktor üzente meg: ne is álmodjon tévéről (ha esetleg Siklósi Beatrix támogatása nem lett volna elég egyértelmű).

Bár mindezekért túlzás lenne az 1996-os médiatörvény idealizmusát okolni, új elképzelésekre, új törvényre lenne szükség. Még akkor is, ha ehhez a törvényhez az Országgyűlés kétharmadának a beleegyezése kell. Még akkor is, ha egyáltalán nem biztos: van olyan tökéletes konstrukció, amit az önkény és a bunkóság halálos mixe ne tudna tönkrevágni.

Hisz így van ez minden törvényünkkel.

publikálva
2002/40. (10. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk