n A napokban számos fővárosi lakos postaládájában landolt Schmitt Pál azon korteslevele, amely a Fidesz támogatottja által belengetett Budapest-kártya ötletét népszerűsíti. Miszerint: olcsóbb lesz a közlekedés - a gyerekesek egész hétvégén, a többiek pénteken és szombaton este hattól ingyé´ utazhatnak -, olcsóbban lehet vásárolni, állatkertbe, Planetáriumba, múzeumokba meg strandokra járni. "A kártya teljesen ingyenes, igényelni sem kell", mert az a budapestieknek jár. Mindenkinek szükségletei szerint, ha még emlékszünk e Kádár-kori baromságra. Bizony, itt a polgári kommunizmus ígérete: lesz minden, ráadásul fillérekért, a nagycsaládosokat effektíve felpofozzák a közértesek, ha nem a nagyobb rúd Picket emelik le a polcról.
A múlt héten kiszámoltuk az egyes ígéretek költségvonzatait, azaz úgy tettünk, mintha a kampányban elhangzó tódításokat komolyan lehetne venni. Ha pusztán egy, a kampányfinisekben megszokott fogásról lenne szó, a Schmitt-levéllel foglalkoznunk sem kellene.
Az iromány azonban több ennél: a "független" Schmitt mögött felsorakozó, az országos hatalomból kiszorult Fidesz főváros- és ember- (horribile dictu: polgár-) szemlélete köszön vissza a küldemény minden sorából. Mert bár szépen szólnak hozzájuk, a megszólított budapestiek státusa valójában változatlan a fideszes világképben. A párt a vereségét (dehogy a vereségét; "a kormányrúd kiütését a kezükből") a "vízfej" Budapest baloldaliságával magyarázta; azzal, hogy a "fröccsért megvehető" (Surján László) "fővárosi lumpenprolik" (Bayer Zsolt) "prehumán ösztöneire" (Kövér László) sikeresen hangolódtak a veresek. És mindebből milyen tanulságot vontak le a magyar polgárok? A következőt: ígérni köll a büdös prolinak, mindegy, hogy mit, ahhoz úgyis hülye, hogy végiggondolja, mekkora hazugság az egész; az a lényeg, hogy azt érezze az állatja, ingyen kapja majd. Hogy a kisujját sem kell mozdítania, mert az állam (a főváros, Scmitt, Orbán) gondoskodik olcsó kajáról, piáról, vurstliról - ez kell a lumpeneknek!
A Fidesz-támogatott ígérethalmazát ez (az úgynevezett "pragmatizmus") hatja át. Ez a gőg (plusz a választási vereség óta szűnni nem akaró sértődöttség) lényegét tekintve ugyanaz, mint a tíz évvel ezelőtti "csuhások, imához!" kiszólás vagy az 1998-2002 közötti, a társadalmat kiskorúak közösségének tekintő felsőbbrendűség-tudat. Nem más, mint azoknak a mélységes megvetése, akik nem kértek és továbbra sem kérnek Orbánékból. És akik nem lepődnek meg azon, ha Orbánék vasárnap Budapesten ismét akkorát buknak, mint Rottenbiller.
