n Valamikor este fél nyolc táján a Lendvay utcában az m1 riportere mikrofonvégre kapta Kövér Lászlót, a Fidesz alelnökét. Kövér már e korai órán arról számolt be a nézőknek, hogy a "demokráciavonalra" több száz bejelentés érkezett bizonyos választási csalásokról, amiket annak rendje és módja szerint majd ki fognak vizsgálni, és ha megalapozottnak bizonyulnak, úgy megfelelő intézkedéseket foganatosítanak. A hisztérikusabb tévénézőkben eme alelnöki szókra felrémlett az áprilisi országgyűlési választásokat követő baszkódás meg a gyanú, hogy Kövér és Orbán ezúttal jó előre felkészültek arra, amivel - jogi értelemben - áprilisban tulajdonképpen elkéstek: a különféle jogorvoslati fórumokon orrba-szájba megtámadják az önkormányzati választások eredményeit. Annál is inkább, mivel a kampány utolsó heteiben maga az exminiszterelnök inszinuált előre csalást (amikor a várható "csalafintaságokról" beszélt, és óva intette a Fidesz által delegált szavazatszámlálókat a felelőtlen hugyozgatástól).
Holott akkor, amikor Kövér felszólalt, a Fidesz már annyira elvesztette az önkormányzati választásokat, hogy nincs az a jogorvoslat, ami segíthetne rajta. Az m1 nézői pusztán Kövér nem túlságosan vonzó álomvilágába nyertek bepillantást, egy beteg elme utolsó, kétségbeejtően elkésett kísérletét látták arra, hogy a valóságot - a vele való szembenézés túlságosan is fájdalmas feladatától menekülve - móresre tanítsa. Ha a Jóisten, aki, ugye, már hét órakor, az urnazárás pillanatában a százszázalékos feldolgozottság teljes tudatában volt, letekint Kövérre, csak legyintett volna: hülye vagy, öcsém, nézesd meg magad.
Márpedig a valósággal, mint az látható, nem lehet büntetlenül szórakozni. A Fidesz nem azért vesztette el az újabb választást, mert a szocialisták csaltak, és mert a hálózat visszajött a hatalomba. Hanem azért, mert ezt állították: mert más magyarázattal, intellektuális tartalommal mint evvel - aminek a veleje az, hogy tulajdonképpen nem vesztettek - az áprilisi kudarcra nem szolgáltak. Hogy ez a magyarázat ok-e vagy következmény, hogy valóban ennyire ostobák lennének, és tényleg elhitték, hogy másfél millióan voltak a Kossuth téren, vagy pusztán Orbán és Kövér gyerekes dacreakciójának racionalizálásáról van szó, az önfelmentésre és a személyes felelősség alóli kibújásra tett kísérletről, e pillanatban mindegy. (Amúgy nem az: hiszen az egész ún. nemzeti konzervatív oldal létéről vagy nemlétéről van szó. És valaki, ha már itt tartunk, elárulhatná, hogy mit jelent pontosan a nemzeti konzervatív értékrend Magyarországon, a nemzeti konzervatív értékrend önmagában, a n. k. é. versus a nem nemzeti konzervatív, a nemzeti liberális, illetve a fasiszta. A magyar választók egy részében kétségtelenül van valamiféle undor a volt rezsim iránt, amely undor váltakozó intenzitású, és más és más forrásból táplálkozik. De mivel a régi rezsimet senki nem akarja "restaurálni", amennyiben például senki nem hívná vissza az oroszokat, és a parlamentáris demokrácia jogrendjét sem a szocialisták helyezték az elmúlt négy évben többször zárójelbe, a "kommunizmust" az MSZP-re vetíteni egyre inkább a veszett fejsze nyele. Avval előbb-utóbb lebukik az ember, ha állít valamit, ami nem igaz, és ezt tudja is róla, majd ennek az állításnak a tagadásával próbál meg szélhámoskodni.)
Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az áprilisi két forduló között, és az utána történtek, illetve, tágabban, a magyar társadalom félreértése rossz stratégiát sugallt a Fidesz vezetőinek. Orbán úgy vélhette: ha a két forduló közti ámokfutása kis híján megfordította az április 7-i vereséget, akkor az újabb választások előtt is ezt a harcmodort kell folytatni. Az elmúlt másfél hónapban számtalan helyen személyesen kampányolt: ahhoz, hogy október 20-án elégséges szavazata legyen a Fidesznek és szövetségeseinek, gondolhatta, tovább kell spannolni és radikalizálni a tömegeket. Ha sokan vannak az utcán, elegen leszenek a szavazófülkében is. A nagy tömeg = sok szavazat összefüggés azonban a szavazat titkosságán alapuló választáson jóval bonyolultabb, még akkor is, ha ennek belátásához néha nem a szemünknek kéne hinni. Az utcán a tömeget - kivételes történelmi pillanatoktól eltekintve - jobbára csak hülyíteni lehet: a választókkal folytatott demokratikus párbeszédnek ma Magyarországon más helyszínei vannak. E helyszíneket pedig az elmúlt öt hónapban Orbán enyhén szólva is hanyagolta.
Hisz hagyományos, parlamenti politizálást nem folytatott (tán egyszer, ha megjelent a munkahelyén). Pártjának érdemi hozzáfűznivalója az elmúlt öt hónapban a kormány tevékenységéhez nem volt, a fideszes képviselők az Országgyűlésben is jobbára az áprilisi révületben folytatták az antikommunista küzdelmet, és csesztették a miniszterelnököt. Orbán nevéhez két politikai jellegű kezdeményezés kapcsolódik: az egyiket a "Tévét Lovas Istvánnak, mert megérdemli!", a másikat pedig az "Akasszunk be együtt az uniós csatlakozásnak!" szlogennel lanszírozta az exminiszterelnök - mindkettőt az utcán. E követelések népszerűsége erősen vélelmezhető: az elmúlt tizenkét év alatt például nem volt olyan parlamenti párt, amelyik ne bukott volna bele a sajtó-fóbiába; az uniós csatlakozást eddig abajgatók is hamar megtanulhatták, hogy kívül tágasabb.
Ráadásul Orbán mindeközben elveszített minden demokratikus mértéket - és a magunk részéről leginkább ebben látnánk a vasárnapi bukta okát. A vasárnapiét is. Hisz a választók már áprilisban is azért küldték el a Fideszt, mert a többségük megengedhetetlennek tartotta az elmozdulást az autoriter kormányzás felé, a demokratikus jogrend és a parlamentarizmus terhére folytatólagosan elkövetett bűncselekményeket. Április 22. hajnala óta Orbán mégis pontosan ezt a politikát vitte. A választási eredmények nyílt, visszaeső jelleggel folytatott megkérdőjelezését, a szavazatszámlálók megfélemlítését, a demokratikusan választott kormány legitimitásának folyamatos, sunyi tagadását máshogy, mint a demokrácia alapintézménye ellen indított támadásnak felfogni nemigen lehet. Vasárnapra ettől sokallt be a mintegy harmincszázaléknyi diehard jobboldali választón kívül minden egyéb szavazói és társadalmi csoport. (Ez a harminc százalék persze óriási tömeg: ám kizárólag velük választást nyerni nem lehet Magyarországon.) A szocialisták nem azért győztek, mert Medgyessy Péter "megvette" a közalkalmazottakat meg az agrárnépességet, nem az osztogatásért csókoltak most kezet a méltóságos miniszterelnök úrnak. (És - mivel a pénzosztás ténye kétségbevonhatatlan - milyen könnyű lesz megint erre fogni mindent! Milyen könnyű lesz a prolizás folytatása ebben a szubtilisebb, mégis kiterjesztőbb formában!) Hanem azt tették egyértelművé, hogy Orbán Viktor az elmúlt öt hónapban a megítélésük szerint végképp átlépte a nem demokratikus és a demokratikus politizálás közötti határvonalat.
A rossz irányba.
Sokan vannak a jobboldalon is olyanok, akik mindevvel többé-kevésbé tisztában vannak (például Boross Péter exminiszterelnök és vele talán az MDF nagyobbik fele). Orbán és Kövér azonban e két választási kudarcon kívül még egy szívességet tett a szocialista pártnak. A párton belüli felelősségre vonásuktól való félelmükben szétverték a szervezett politikai jobboldalt. Először a "polgári körök" életre hívásával keltettek káoszt és bizonytalanságot a Fideszen belül; de az igazi csapást a vasárnapi vereség hozta el a párt derékhadára. Az önkormányzati választások után több száz olyan aktivista - önkormányzati képviselő, különféle rendű és rangú helyi tisztviselő, pártközeli vállalkozó - veszíti el egyik napról a másikra a megélhetését, akik elkötelezettsége és hűsége nélkül nehezen képzelhető el jól működő, nagy politikai szervezet Magyarországon. Valakinek már most neki kell állnia megint összeszedni őket, összerakni ezt az egészet - 2006-ra. Új alapokon.
H
Ez azonban még odébb van. A kormánykoalíció, a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége a mostani választással szinte teljes körű felhatalmazást kapott az ország irányítására. A két párt hívei ismét - akárcsak a második fordulóban - fegyelmezetten és tudatosan választottak: az egyik koalíciós partner jelöltjeit a másik partner törzsszavazói is támogatták (és vice versa). Olyannyira, hogy két, mindeddig vérjobboldalinak tartott budai kerület is liberális támogatottságú baloldali polgármestert választott (köztük a XI. is, ahol pedig a MIÉP-es jelölt visszalépett a fideszes Juhos Katalin javára). Sőt: Demszky fényes budapesti győzelme éppenséggel arról árulkodik, hogy a budapesti MSZP-szavazók érettebben és okosabban viselkedtek, mint maga a budapesti MSZP. Bár mind az SZDSZ vezetése, mind Medgyessy Péter tapintatosan hallgattak róla, ha Gy. Németh Schmitt Pált hozta volna be a fővárosban győztesnek, az könnyen kormányválsághoz vezethetett volna. Demszkyvel együtt azonban ismét nyert a koalíció is: kiderült, hogy az MSZP és az SZDSZ együtt a legerősebbek (azaz nem érdemes a szocialistáknak a liberálisok legyalulására játszaniuk: azért nem, mert evvel nem erősítenék, hanem gyengítenék a saját pozícióikat, és mert ezt a saját választóik sem akarják). És nyert Medgyessy Péter is, aki nem véletlenül vigyorgott olyan önfeledten Demszky oldalán a MEO-ban vasárnap este (és nem mondjuk Gy. Némethet vigasztalta, vagy Mandur Lászlóval vigadt sírva). A D-209-es botrány nemcsak Medgyessynek, de Kunczének és az SZDSZ-nek sem ártott: ezt immár a szavazók ítéletének tudatában mondhatjuk ki. (Mindazonáltal érdekes lesz nézni, hogy Mandur László vajon megússza-e koki nélkül: bár bekavarni akart Demszkynek, mégis igen nagy szívességet tett neki. Kérdés, örül-e most? És minek, ha igen?)
Ha arra, hogy az MSZP Budapesten legalábbis megismétli az áprilisi eredményeit, jó okkal számíthattunk, vidéki sikereit akár meglepőnek is ítélhetjük. A szocialisták ugyanis a megyei közgyűlések zömében is megszerezték a többséget. Ez az egyik leglátványosabb fordulat a tavaszi választások után, mivel e testületek a nem megyei jogú városok és kistelepülések pártlistás szavazatai alapján állnak föl. Márpedig e helyeken - főleg a kisebb lélekszámú helységekben - áprilisban még a Fidesz-MDF tarolt. Erre a tényre alapozva a "vidéki Magyarország" (amely kifejezés a magyarpolgár nyelvben nem földrajzi, hanem politikai és értékkategória lett, amivel a vízfejű, lumpenproli és sittes szavazókkal teli Budapest áll szemben) választására hivatkozva konstruálták Orbánék a vereséget eredményező győzelem elméletét, amivel hónapokig kábították szavazóikat, de leginkább önmagukat. Pedig már akkor sem ártott volna alaposan áttanulmányozni az egyes szavazókörök eredményeit, mert igen érdekes dolgokra bukkanhattak volna. Például arra, hogy az orbánkövéri értelmezés szerinti "vidéki Magyarországba" számos kis-, közepes és nagyváros már akkor sem fért bele. Mindennél jobban mutatják ezt azok a választókörzetek, ahol tavasszal a második fordulóban győztes jobboldali jelölt hátrányból fordított. Feltűnő, hogy a legtöbb ilyen esetben az akkori ellenzéki a körzet központjában megverte fideszes ellenfelét, még olyan jobboldali "fellegvárnak" nevezett megyékben is, mint például Bács-Kiskun (mondjuk Kalocsán vagy Bácsalmáson). A volt kormánypártiakat mindenekelőtt a falvak szavazatai hozták be. (Különösen érdekes ebből a szempontból a két veszprémi választókörzet: abban, amelyik csak városi szavazókörökből áll, az MSZP-SZDSZ jelöltje futott be, míg abban, amelyhez néhány környékbeli falu is tartozik, a Fidesz-MDF aspiránsa győzött.)
Ám nemcsak a Fidesz, hanem a jelek szerint az MSZP sem számolt azzal, hogy a klasszikus értelemben vett polgárok (vagyis a városlakók) többsége már tavasszal is a szocialistákra és a szabaddemokratákra voksolt. Az MSZP kormányra kerülve elsősorban a mezőgazdaságból élő falusi lakosságnak tett gesztusokat. Utólag úgy tűnik: nem hiába. A falvak szavazói - akik most vasárnap is aktívak voltak - balra mozdultak. Csakhogy ez az a társadalmi réteg, amelynek a bizalmát (az eddigi választások tapasztalatai legalábbis ezt mutatják) hosszú távon gyakorlatilag lehetetlen megtartani - hiszen a mezőgazdaságról (csakúgy, mint az egészségügyről) tizenkét év óta nem képes egyetlen aktuális kormány sem őszintén beszélni az érdekelteknek. És mivel a végtelenségig képtelenség szubvencionálni egy ebben a formában életképtelen struktúrát, logikus, ha ezek az emberek rendre csalódnak, és megpróbálnak a "másiknak" hinni.
Amiből az is következik, hogy az MSZP előtt két út áll: vagy megpróbál valamit kezdeni a szférával (és ezzel rövid távon "nemzeti" indíttatású demonstrációkra ad ürügyet, de hosszabb távon szilárdan megvetheti a lábát e közegben), vagy folytatja a korábbi kormányok mézesmadzag-politikáját, aminek a vége októberi új szavazóinak elvesztése lesz.
Nemcsak a Fidesznek, hanem az MSZP-nek is van tehát min elgondolkodnia. Az MSZP, ha lehet ilyet mondani, urbánus néppárt lett: aligha kétséges, hogy sokan szavaztak rá azért, mert nem kértek az orbáni autoriter hatalomgyakorlásból - abból például, hogy vannak jó és rossz települések. Mert tényleg normális, a köztársaság erős intézményei által koordinált és ellenőrzött közéletet akarnak, átláthatóságot, csupa olyasmit tehát, amit mindközönségesen demokratikus államéletnek nevezünk, és amiről sokan (és elegen) gondolták úgy, hogy nem vagy nagyon nehezen bírna ki még négyévnyi orbánizmust. De az sem vitatható, hogy sokan választották a pártot azért, mert a gondtalanabb mindennapi lét, a szociális viszonyok gyökeres változtatását egy "baloldali", "szocialista" párttól remélik. Kérdés tehát, hogy az MSZP miként tudja megtartani egyszerre hagyományos választókörzeteit (például a volt ipari övezeteket) és azon szavazóit, akik számára elsődleges érték a demokratikus szabályok tiszteletben tartása. A kétféle szemlélet - s e kettő minimum megtalálható a szocialisták jelenlegi táborában - kiélezett helyzetekben (és lesz ilyen bőven a csatlakozás utáni évek Magyarországán) nem feltétlenül fedi egymást.
A szocialistáknak most minden eddiginél nagyobb a táboruk. Csak rajtuk múlik, hogy képesek-e értelmes alternatívát nyújtani ezeknek az embereknek.
