Lassan harmadik vagy negyedik éve fennálló hagyomány, hogy július 14. (nagy jelentőségű francia nemz. ünn. - a szerk.) alkalmából a budapesti Francia Intézet utcabált rendez, afféle mondén, mégis plebejus örömünnepet, a Marcel Carné (XX. sz.-i fr. filmrendező - a szerk.), a francia Krúdy Gyula (magyar író a XX. sz. első feléből - a szerk.) által megénekelt párizsi kispolgár szellemét idézőt. Efféle ötletek hallatán a közép-európai ember, amúgy szocializációs virtuóz mindahány, legfeljebb a tűzijátékot méltatja némi szájtátásra, egyébként összevonja szemöldökét, a nemzeti ünnepeket övező népünnepélyek gondolata idegen a közép-európai néplélektől, gondolja (vagy csak annyit mond, hogy anyádat, azt), és lélekben kiköpve tovaoson a meghívó elől.
Az utcabál ehhez képest tényleg olyan, mint egy Carné-film jelenete, hosszú órákon keresztül senkinek nem jutott eszébe se cirkuszt csinálni a szomszéd erkélyről; a tömegben, pedig jókora egy tömeg volt, nem fogalmazódtak meg és kaptak hangot követelések, bombariadó vagy bunyó se volt, a Bastille-t se akarta bevenni senki, cikáztak fel-alá, magánéltek, nyilván nem kevésbé körmönfontan és tragikus távlatokat sejtetve, mintha közéltek volna. Szabadság volt és egyenlőség (testvériség, amit amúgy is csak a ritmus kedvéért tettek hozzá, persze nem, azt a McDonald´sban adják, de az éjfélkor bezár), az az állapot, amiben persze szintén előfordul mindenféle égbekiáltó disznóság, de azt például igenis nem lehet, hogy vagy neuraszténiás szomszédok, vagy szürkegazdasági középkáderek úgy, ahogy van, kisajátítsanak maguknak mindent, ahogyan itt folyott és foly és folyni fog.
Mindez persze lehet akár túlzottan messzemenő következtetés is, egy szép nyári estén mi mást csinálna az ember, mint utcabálozik, és teljesen mindegy, hogy elhangzik-e a Marseillaise, avagy sem, és az egészhez már rég semmi közünk, de azért, ha csak ennyi maradt belőle, ez se kevés: hogy az az egész, Bastille-ostul, mindenestül, talán az egy guillotine-tól eltekintve, na, az viszont jó buli lehetett.
