László Géza

Az elmért önrész

Ki húzza a magyar gazdaságot, és merre?

Publicisztika

A legutóbbi negyedéves GDP-adat mind a kormányt, mind az elemzők nagy részét megdöbbentette, hiszen az előző év hasonló időszakához képest az optimistábbak – élükön a kormány – ennek több mint kétszeresét várták. Még a csapból is az folyt, hogy Európa élén állunk a növekedésben, míg a mostani összehasonlító táblákon csak a recesszióval küzdő Görögországot sikerül megelőznünk. Ha a második negyedév is negatív adatot hoz, kijelenthetjük: a technikai recessziónak becézett állapotba navigáltuk magunkat.

A külföldi sem egyforma

Az első hírek a járműipar pillanatnyi technikai visszaeséséről, az építőipar gyengélkedéséről és az uniós támogatások átmeneti elapadásáról szóltak.

A sokat emlegetett járműipar több szempontból is különleges: a teljes ipari teljesítmény közel egyharmadát adja az ágazat, s ez az arány az ezredforduló óta megduplázódott. Bár évtizedek óta próbáljuk a nagy külföldi gyártókat integrálni a magyar gazdaságba, és vannak, akik korábban Győrt, most Kecskemétet mint a magyar GDP fővárosát vizionálják, úgy tűnik, még mindig keveset tudunk róluk. A szektor hatalmas külön szigetet alkot a magyar gazdaságban, kétszer akkora termelékenységgel és jóval magasabb bérszínvonallal, mint a hagyományos magyar vállalatok esetében. Ezt a jelentős belső fejlettségbeli különbséget a közgazdászok a gazdaság dualitásaként emlegetik, amikor bemutatják, hogy a néhány ágazatban még ennél is nagyobb termelékenységkülönbség mellett, milyen gondok fakadhatnak az integráció és a beágyazottság alacsony fokából. Amikor repesünk a járműipari export növekedése miatt, és azért, hogy milyen sokan exportálnak ebben az ágazatban (ha a kereskedőket, beszállítókat is figyelembe vesszük, a nagy exportálók 40 százaléka idetartozik), akkor megfeledkezünk azon kockázatról, amit ez az arány rejt. Az első negyedévben ez az illúzió ütött vissza.

A 90-es években még úgy tűnt, a külföldi tulajdon a vízválasztó a gazdaság fejlett és elmaradott része között. A GDP több mint felét ma is külföldi tulajdonú vállalatok állítják elő. Az exportban a részarányuk még magasabb, pedig a vállalatoknak kevesebb mint 4 százalékáról beszélünk; s ez a szegmens ma a magyar piaci innováció letéteményese is. Ugyanakkor Reszegi László és Juhász Péter, a Corvinus Egyetem kutatói felhívták a figyelmet arra, hogy egyáltalán nem homogén a külföldi vállalatok csoportja: a munkaerő-hatékonyság, a fizetések vagy az innováció szempontjából a többségük nagyon fejlett, de körülbelül egyharmaduk kifejezetten alacsony termelékenységű. Ez utóbbiak az ázsiai munkaerőpiaccal versenyeznek és – ahogy a szerzők írják – egyfajta „kihelyezett munkapadként” működnek. Nem kapcsolódnak beszállítóként, partnerként szorosan a fejlett külföldi vállalatokhoz, inkább saját exportpiacokra dolgoznak – s ha valami nem tetszik nekik, gyorsan odébbállnak. Az autonómiából az is következik, hogy a kevésbé beágyazott cégek átmeneti vagy tartós leállása nehezen tervezhető és nagy kockázatot jelent – már csak az arányok miatt is.

 

Magyar törésvonalak

A közepes vagy nagyobb magyar tulajdonú vállalatok sem egyformák: itt az alapvető különbséget az exportba való bekapcsolódás mértéke jelenti. Reszegi és Juhász szerint azok a húsz főnél többet foglalkoztató magyar vállalatok, amelyek 500 millió forint feletti árbevételt érnek el és ennek legalább a negyede exportból származik, egészen más jegyeket mutatnak, mint az alapvetően belföldre értékesítő cégek. E törésvonal egyik oldalán a tőkehatékonyság és a termelékenység 20 százalékkal magasabb, miközben a foglalkoztatottak száma átlagosan 50 százalékkal nagyobb.

A fejlettebbek – akárcsak a külföldiek – ma már nagyrészt függetleníteni tudták magukat attól, ami a magyar gazdaságban zajlik. Az átlépés az egyik körből a másikba igen nehéznek tűnik: a komoly hazai beszállítói pozíciók és az exportba bekapcsolódás a gyorsan fejlődő, de nem exportáló magyar vállalatok számára a legnagyobb kihívás. Nehezen találják a kapukat, a partnereket, a megfelelő árazást. A tudás a vártnál nehezebben épül fel, mélyebb a szakadék, mint sokan gondolták.

A gazdaság hazai tulajdonú szegmensén belül a másik nagy törésvonal a hozzáférés az uniós pályázatokhoz. A GfK Intézet 2015-ös, 500 fős kutatása szerint a magyar kis- és középvállalkozások (kkv) csak mintegy 18 százalékának volt sikeres pályázata az elmúlt nyolc évben. Az elnyert pályázatoknál sokat számított a cégméret és a pályázati tapasztalat. Különösen a kutatás-fejlesztési (K+F) pályázatok esetén volt szembetűnő, hogy aki egyszer nyert, később jó eséllyel több pályázaton is sikerrel indult. Kialakultak a csatornák, megszülettek a pályázás bajnokai. Ezek a vállalatok sok esetben jelentős forrásokhoz jutottak – csakhogy ezzel sok adminisztrációt, kockázatot, költséget és más terhet is magukra vettek. Közülük nem kevesen az olcsónak tűnő pénz mámorában nehéz helyzetbe navigálták magukat: a pénzügyi tanácsadók nagy része mostanában pályázatokon sikeres vállalatok hiteleinek az átstrukturálásával foglalkozik, mert az önrész finanszírozását, a működés bevételeit és költségeit sokan nem gondolták végig. Egyre többen lesznek olyanok is, akik a magas hitelterhek és az exportvárak bevehetetlensége miatt bedobják majd a törülközőt, és eladják a cégüket. Jobb esetben. Az elmúlt hét év fejlesztései, úgy tűnik, nem sokszorozták meg kellő mértékben az új termelő, szolgáltató kapacitásokat és a jövedelemforrásokat, s így nyilván nyomott hagyott az, amikor a korábban a GDP 5 százalékára is rúgó uniós források árama elapadt. Az első negyedévben lehívott pályázati források – szakértői becslések szerint – elmaradnak a korábban becsült értéktől.

Abban a gazdaságban, ahol ekkorák a különbségek és ilyen mélyek a szakadékok, óhatatlanul kisebb az egészséges vállalkozási kedv, mint egy olyan integrált gazdaságban, ahol könnyen lép be egy partner a másik helyett, ahol működnek az ágazati hálózatok, érdekvédelmi szervezetek, és nem csak magukban bízhatnak a szereplők. A GfK-kutatásban szereplő 500 magyar vállalat közül azoknak, amelyek uniós pályázatot terveznek, 80 százaléka alapvetően EU-forrásból akart beruházni és 60 százalékuk azt mondta, eláll a tervtől, ha nem nyeri el a támogatást. Erre a hátborzongatóan alacsony kockázatvállalási hajlandóságra hajazott az is, amikor az év elején – a konjunktúramutatók szárnyalása közben – az egy éven belül beruházást tervezők aránya jelentősen csökkent. Ennek az ellentmondásnak az a valószínű magyarázata, hogy mindenki mástól várta az új beruházásokat, a nagyobb költéseket, ő maga pedig kivárt. Valamely kollektív meggyőződésnek nem feltétele, hogy mindenki egyénileg úgy gondolkodjon és cselekedjen, ahogy azt a többiekről feltételezi. Régi magyar betegségről van szó, az adózással és általában az állammal kapcsolatos kollektív önbecsapásról sok fontos tanulmány született. Hiába.

 

Amikor az állam élénkít

Ezt az illúziót az utóbbi években az állami szektorban érdekelt és az azon kívül rekedő cégek közötti szakadék mélyülése is fokozta. A válság után a csekély magyar beruházási növekmény túlnyomó része állami oldalon valósult meg, komoly magánberuházások elvétve akadtak. Az állami támogatásokban bővelkedő gazdaság világa zártan működik, s bár a politika tavaly újraosztotta a lapokat, a rendszer nem lett nyitottabb. Azok, akik belül vannak, nyilvánvalóan optimisták, a kívül rekedtek pedig abban bíznak, hogy majd csurran-cseppen nekik is. Sokan valószínűleg csalódni fognak – és attól tartok, a vártnál lassabb lehívások oka részben az lehet, hogy a nyerteseket túl pontosan akarják megcélozni.

Az állami szegmens sztárágazata az építőipar, a támogatásokat legnagyobb számban ezek a vállalatok szívják fel és adják tovább évek óta. Miután az eddig támogatott nagy projektek nem hatottak elég erőteljesen a növekedésre, a kormány a lakásépítések támogatásával is újra megpróbálja az ágazatot stimulálni. Ezzel egyrészt az a baj, hogy még nem hat a program; de a másik gond nagyobb. A sokat emlegetett szétterjedő pozitív hatásokat a 2000 és 2009 közötti lakástámogatási program nyomán sem sikerült igazolni. Önreflexiónk e téren ismét korlátosnak bizonyult. Memóriánk nemkülönben.

A magyar gazdaság állapotával kapcsolatos dilemmákat növeli a kemény adatok, például az országkockázat, a költségvetési deficit és az üzleti környezet állapota közötti markáns különbség is. A jogszabályalkotás, az adóztatás költségei és adminisztrációja, a munkaerőpiac és általában a gazdaság intézményei egyre rosszabb állapotot mutattak, miközben például a deficitet és a devizakitettséget sikerült határozott kormányzati akciókkal csökkenteni. A World Economic Forum versenyképességi rangsorában a 29.-ről a 63. helyre estünk vissza 15 év alatt, de közben az elmúlt három évben az állampapírba fektetőknek fontos pénzügyi eredmények jöttek. Emiatt a magyar felminősítés már időszerű volt – de szerfölött bizarr, hogy ez éppen akkor történt, amikor zavar támadt a gazdasági növekedés előrejelzésében. Nem véletlen, hogy a felminősítésnek egyelőre semmi hatása nincs a mutatókra.

Előbb-utóbb megtudjuk, milyen tényezők szerencsétlen együttállása okozhatta a mostani rossz GDP-adatot, és hogy hasonló lesz-e a folytatás. Megtörténhet, hogy ezt a számot az év hátralevő részében a gazdasági teljesítmény némileg feledteti – de a nagy meghökkenés így is rávilágított a magyar gazdaság ellentmondásaira és sebezhetőségére. Sőt – és ez ritkán adatik meg – láthattuk egy pillanatra a jövőt is. Láthattuk azt, milyen kellemetlen meglepetéseket okozhat egy rossz év vagy a járműipari ciklus leülése – és leginkább az, ha Magyarországot pár év múlva végleg leveszik az EU-támogatások infúziójáról. Akkor már nem csak egy-két negyedéves megtorpanás jöhet.

Neked ajánljuk