Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy szemben az amerikai magatartással, ami Bell nagykövet megérkezését, azaz 2015 januárját követően feltűnően visszafogott volt, a magyar kormánymédia következetesen Amerika ellen igyekezett hangolni a jobboldali választói tábort. Nyár elejétől aztán a politikusok kommunikációjában is felerősödött, hogy a magyar kormány sem az életforma, sem pedig a társadalmi intézmények tekintetében nem tekinti
a Nyugatot példaértékűnek, főként nem azt, amit Washington a maga „önző” érdekei alapján képvisel. Aztán megjelentek a menekültellenes, rasszista, xenofób óriásplakátok az ország fő útjain, melyek üzenete egyszerre tekintette alsóbbrendűnek a Közel-Keletről Európa felé elindult százezrek kultúráját és roppant veszélyesnek az emberi jogok tiszteletét követelő nyugatit.
A menekültügyben mutatott orbáni magatartás lényegével a többség ugyan egyetértett mind az Atlanti-óceán innenső, mind a túlsó partján, ám nem érthettek egyet a rasszista és idegengyűlölő indíttatással és a diktatúrákat idéző intézkedések stílusával. S nem csak ebben ütköztek kibékíthetetlenül a szempontok és érdekek; ma már gyakorlatilag nincs olyan ügy, amiben Budapest ne hangsúlyozná a különutasságát. Nem kizárólag Magyarország kormánypártja számára vonzó e politizálás: a balkáni országokkal kibővített visegrádi négyek is gyakorta okoznak „kognitív disszonanciát” azoknál, akik még ma is azt hiszik, csak a szovjet jelenlét fosztotta meg e társadalmakat a demokrácia hitétől és tiszteletétől. A Jog és Igazságosság lengyelországi győzelmével az orbáni politikai kihátrálás a nyugati érdekszférából új dimenziókkal bővülhet, s hiába a magyar és a lengyel kormánypárt éles vitája a Moszkvával szembeni politika ügyében, a belpolitikai prioritások mindkét országban elsődlegesen Nyugat-ellenesek. A Jarosław Kaczyński mozgalma által a kampányban tett ígéretek a társadalmi és politikai átalakításokra sok tekintetben Orbán „illiberális ellenforradalmának” szellemét idézik, s e változások logikája ott is szembefordítja majd a kormánypolitikát a Nyugattal.
Orbánék tudatosan készültek a mind valószerűbbé váló amerikai–magyar konfrontációra; tudták, Washington nem fogja szó nélkül hagyni, hogy már 2011-ben megfogalmazott ajánlásai, majd követelései a semmibe hulljanak. S ha ez így van, szükségképp léteznie kellett egy elvi megállapodásnak: az Egyesült Államok időt ad az Orbán-kormánynak, hogy korrigálja az elkövetett törvényhozási túlkapásokat, és bíróság elé állítsa a korrupcióban bűnösnek talált embereit, tartozzanak akár a magán-, akár a közszférához, mint Vida Ildikó – de azt nem fogja tolerálni, ha minden megy tovább, úgy, ahogy azt Orbán elképzelte.
Mikor születhetett meg egy ilyen megállapodás? Feltehetően közvetlenül azt megelőzően, hogy bejelentették André Goodfriend távozását. Tárgya nem csak az ügyvivő lehetett – bár a Fidesz és támogatói őt kiáltották ki múlt ősszel „Magyarország legfőbb ellenségének” –, de az is, hogy Washington felfüggeszti a bírálatokat. Ennek megfelelően a januárban Budapestre érkezett nagykövet inkább az ország megismerésére koncentrált, semhogy véleményének hangot adjon, s kerülte az olyan helyzeteket, amelyek Orbánéknak okot adtak volna a hisztérikus reagálásra. Az amerikaiak a kapcsolatokban olykor fellelhető konstruktivitásra fókuszáltak (mint például az iraki misszióhoz őrző-védő funkciókra felajánlott 150-200 fő katona), bár nem valószínű, hogy ezek csekély száma és merőben szimbolikus volta egy percre is tévedésben hagyta volna őket. Ezt bizonyítja, hogy márciusban megjelent Eleni Tsakopoulos Kounalakis előző nagykövet memoárja három budapesti évéről, mely nemcsak Orbán személyét, hanem rendszerének valódi természetét is keményen bírálja. Szokatlan, hovatovább egyedülálló, hogy egy nagykövet így írjon arról a kormányról, amelyhez őt korábban akkreditálták, s amely a mű megjelenésének pillanatában még hatalmon van – mi több, szövetséges. Az is merőben formabontó, hogy a külügyminisztérium, a State Department, amelyhez a volt nagykövet kéziratát benyújtotta, hozzájárult a megjelentetéséhez. Mégis ez történt, és nem véletlenül. Minden titkos forrás nélkül is tudni lehetett, hogy Washington nem nyugodhat bele abba, hogy szövetségesi rendszerében helyet és legitimitást kapjon az orbáni illiberális állam, illetve egy olyan kormányzat, mely minden ízében tagadja mindazt, ami Amerika számára oly fontos, s ami nélkül a nyugati demokrácia nem létezhet. De ha az Obama-kormányzat véletlenül mégis szemet hunyt volna efölött, az amerikai sajtó és a befolyásos szellemi elit gyakorlatilag havonta figyelmeztette rá a kormányzatot. A világ vezető külpolitikai folyóirata, a Foreign Affairs, mely évtizedekig le sem írta Magyarország nevét, csak az idén hat olyan cikket, tanulmányt, kommentárt publikált, melyek az Orbán-kormány viselt dolgairól komoly kritikát fogalmaztak meg.
*
De teljesíthet-e az Orbán-kormány akár egyet is ama 29 követelés közül, melyeket még a hónap elején nyilvánvalóan a State Department szivárogtatott ki, s amelyeket jóval korábban a budapesti amerikai nagykövetség non-paper formában adott át az Orbán-kormánynak?
Aligha. Orbánék nem valamiféle gyerekes dacból, nem frusztrációból, nem paranoid megátalkodottságból mennek szembe Washingtonnal és Brüsszellel, hanem józan racionalitásból. Ha ugyanis teljesítik az elvárásokat, akkor a Nemzeti Együttműködés Rendszere heteken belül összeomlik. A NER ugyanis az amerikaiak által felsorolt anomáliákból és törvénytelenségekből él, és ha nincs NER, s nem a Fidesz van hatalmon, akkor a következő kormányzat – szintúgy a helyzet logikájából adódóan – csak akkor tud szert tenni legitimitásra, ha az elkövetett bűnöket – demokratikus úton – számonkéri.
Orbán előtt két út áll: az egyik az ellenállás, amiben elvileg benne van a Washingtonnal való szakítás is, csak hogy egyben tartsa saját rendszerét. A másik a mai vezetők perbe fogása és a Fidesz teljes megsemmisülése. Ezért a szélsőjobbos ideológia, a nemzet leghitványabb ösztöneinek felkorbácsolása, a permanens hadiállapot, ezért a menekülés Putyinhoz. Orbán legitimitása csak antidemokratikus módon tartható fenn, mert a kormányzó párt érdekei – ellentétben Amerikával vagy Nyugat-Európával – messze állnak a nemzet érdekeitől.
De vajon Washington tisztában van-e vele, hogy Orbánt csak akkor tudja legyőzni, ha rendszerét megsemmisíti? És vajon a magyar választók tisztában vannak ugyanezzel? A következő hónapok, rosszabb esetben évek adják majd meg a választ erre. Washington dilemmái jól beazonosíthatók budapesti vezető diplomatáinak merőben különböző taktikái révén. Tsakopoulos Kounalakis még azzal a meggyőződéssel jött ide, hogy ha megtartja a látszatokat, akkor a háttérből, észérvekkel hatást tud gyakorolni a magyar miniszterelnökre. Hogy mennyire tévedett, azt memoárja ékesen bizonyítja – de kudarca csak könyve megjelenését követően vált nyilvánvalóvá. Nem véletlen, hogy az övétől merőben eltérő taktikát választó, s ezáltal Orbánt nevetségessé tevő Goodfriend ügyvivő egy nap alatt a magyar demokraták hőse lett. Mindez jelzi: nincs az a kompromisszum, ami Orbánnal megköthető, minthogy nem tart, sőt rendszere védelmében nem is tarthat be semmilyen megállapodást.
Colleen Bell nagykövet megszólalása a Corvinuson ugyan Goodfriendet idézi, de míg az ügyvivőnek szűk mozgástere volt – ő csak utalhatott a lényegre –, addig a nagykövet a non-paperek diszkrét világát elhagyva immár nyíltan beszélhet róla. Washington legfontosabb magyarországi embere immár nem Orbánhoz beszél, hanem a magyar néphez. És ez fontos különbség.
A szerző a DK elnökségi tagja.
