A tusnádfürdői eset alaposan beszűkítette Orbán Viktor politikai mozgásterét. Személyének megítélése ma némely harmadik világbeli diktátoréval egyenlő, ami ugyan túlzás, de jól mutatja a nyugati világ türelmének végét. Orbán – bármit is tett eddig – mindig számíthatott egynémely, unión belüli támogatóra.
Például a lengyelekre; az ottani jobbközép-liberális kormányzat okkal igyekezett fenntartani a Fidesszel a barátságos kapcsolatok látszatát, hogy ne szolgáltassa ki a magyar–lengyel viszonyt teljes egészében az Orbánhoz hasonlatos Jarosław Kaczyńskinek. Ám miután a magyar Oroszország-politika olyanná lett, amilyenné, ez felháborította a Kaczyński mögött álló, radikálisan jobboldali, nacionalista PiS-t is, így Donald Tusk államfőnek sincs ma már oka, hogy budapesti kollégáját védje. Sőt egyes jelek arra utalnak, a háttérben ő is Orbán rovására politizál.
Visszájára fordult az eddig nagyon barátinak bizonyult litván kapcsolat is, ugyancsak a „keleti szél” politika miatt. Orbánnak az Oroszországgal szembeni uniós szankciókat bíráló kijelentését a litván külügyminiszter, Linas Antanas Linkevičius sem tolerálta. Ezzel gyakorlatilag komplett Orbán-ellenes egységfronttá kovácsolódtak azok az északi, illetve balti államok, amelyekre Magyarország eddig mindig okkal számíthatott, ha a környező szomszédokkal „nemzetpolitikai” ügyek miatt meggyűlt a baja.
Azok a szankciós tervek, amelyek nemzetközi szinten megfogalmazódtak – idetartozik Charles Gati elemzése, mely a konzervatív American Interestben látott napvilágot, illetve a Human Rights First minapi ajánlásai – jól mutatják az elmozdulást. A szemlélet ma már sokkal radikálisabb változásokat sürget Magyarországon, illetve a nyugati világban Orbánnal szemben, mint korábban, mondjuk a nagy port kavart s az Európai Parlament által elfogadott Rui Tavares-jelentés után. Ezek az elemzések ugyanis már egy más nemzetközi realitást vesznek alapul. Azt, amelyben a Nyugat és Oroszország nem baráti partner többé, s kapcsolataikat a hidegháborús bizalmatlanság határozza meg. Az egyre szaporább kommunistázások dacára és az olyan obszcén ötletek mellett, hogy az Auschwitzot járt Kertész Imrét azzal a Szent István-renddel tüntessék ki, amely ott díszelgett Göring marsall, Ribbentrop náci külügyminiszter, Ciano fasiszta külügyminiszter, s a magyar antiszemita törvények atyja, Teleki Pál mellén (mindez a Nyirő-ügy pontos tükörképe: a lényeg, a szándék ugyanaz, csak épp minden fordítva van benne), ma Orbán ott tart, ahol rémálmaiban sem gondolhatta volna. Egy platformra került a szélsőballal, mely – jó szokása szerint – ma öntudatosan menetel ismét a lenini úton, hogy az orosz érdekek hasznos idiótájává váljon.
A csapdából, melybe a Fidesz Magyarországot vezette, menekülés nincs, de a helyzet azért kezelhető lenne egy darabig. Ám ahhoz olyan hiteles személyek kellenének, akik a nemzetközi kapcsolatokban ellensúlyozni tudnák az itthoni tényeket. Ám a jövendő külügyminiszter antréja ebbe a közegbe mindennek nevezhető, csak épp sikeresnek nem – Szijjártó Péter eljátszotta az esélyt, hogy komolyan vehető, esetleg még hiteles is lehessen. Azok a minősíthetetlen reflexiók fogják ezután azonosítani mindenütt személyét, amelyeket a svéd EU-ügyi miniszter asszony, Birgitta Ohlssonnak az Orbánnal szembeni kritikáira adott. Egyrészt azért, mert Szijjártó mindenki által könnyen felfoghatóan nem mondott igazat, másrészt azért, mert ezt szokatlan és oktalan trágársággal tette.
Ráadásul Ohlsson cikke az Aftonbladet-ban, egy baloldali lapban jelent meg, svédül, egy világszerte kevesek által beszélt nyelven. Ha Svédország baloldali politikai közegében ez feltűnést is kelthetett, híre e körön túl aligha lett volna. Nem úgy a durva reflektálások után, melyek tónusa gyakorlatilag visszaigazolta igen nagy nemzetközi körben, hogy a mosdatlan diplomataszáj egy olyan valóság része, amiről a svéd miniszter asszony beszélt.
(A szerző a DK külpolitikai kabinetvezetője.)
