Dobrovits Mihály: Hitvallás és lélektömeg (A népszámlálás vallási hovatartozást firtató kérdéséről)

publikálva
2001/4. (01. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

és lélektömeg

Mindezek mellett csodálkoznunk kell azon, hogy a különféle egyházak miért folytatnak sajtókampányt a körül, hogy híveik éljenek-e ezzel a lehetőséggel vagy sem. A vallás meghatározása szerint hitvallás, egy hit megvallása. A hívő tehát semmi, a vallási parancsolatokkal szemben állót nem tesz, ha meggyőződését nyilvánosan megvallja. Erre ugyan senki sem kényszerítheti, de semmi okot nem láthatunk arra, hogy valaki, ha van vallásos meggyőződése, ne éljen e lehetőséggel.

A helyzet azonban mégsem ennyire egyszerű. Az első kételyünk magával a népszámlálással szemben merül fel. Azzal szemben, hogy otthonunkba betörő vadidegenek kurkásszanak életünkben. Erre a megfontolásra azonban nem érdemes több időt vesztegetni. Az állam joga, hogy az összeírást elrendelje, és aki ezt végképp sérelmesnek tartja, legfeljebb nem nyit ajtót a hétvégén. Statisztikákra azonban ettől függetlenül is szükség van. A kérdés az, hogy mit tekintünk adatnak, hogyan kezeljük, és miként értékeljük őket.

Doktriner szempontból nyilvánvalóan megkérdőjelezhető az állam joga arra, hogy polgárait nemzetiség és vallás szerint számon tartsa, a gyakorlati élet azonban nemigen lehet meg ilyen adatok nélkül. Gondoljunk arra, hogy Magyarországon a nemzetiségeket kollektív jogok illetik meg, és az állam elismeri a felekezeteknek azon jogát, hogy híveiknek a vallási szolgálatokon kívül közszolgálatokat is nyújtsanak, oktatásban, egészségügyben, és ezeket a tevékenységeket a köztársaság költségvetése részben vagy egészben finanszírozni is hajlandó. Márpedig, ha valaki a köztársaság költségvetéséből nemzetiségi vagy felekezeti alapon részesülhet, akkor jogos a köztársaság hatóságainak azon érdeklődése, hogy mégis kik azok, akiknek ilyen alapon valamit juttat.

Ennek ellenére nyilvánvalóan oszthatók azok az aggályok, amelyek megkérdőjelezik a kérdés ilyen feltevésének korrekt voltát.

A jelenlegi helyzetben az látható, hogy három egyházi közösség biztatja leginkább arra híveit, hogy a népszámláláskor igenis ragaszkodjanak ahhoz, hogy a kérdezőbiztos töltse ki ezt a rubrikát, míg a zsidó hitközségek és a kisegyházak éppen ellenkezőleg, inkább azt javasolják, hogy tagjaik ne ragaszkodjanak ehhez az adathoz. A katolikus, református és evangélikus érvelés nyilvánvalóan erkölcsi diadalként éri meg, ha híveik hitet vallanak, és sejthető az is, hogy ez a morális siker könnyen materializálható is lesz, ha a kormányzat (ez, a következő, bármelyik) a népszámlálás adataira hivatkozva indokolja majd a történelmi nagyegyházaknak nyújtott különféle támogatásokat, adókedvezményeket, kivételezett helyüket a társadalomban.

A hívők számát a jelenlegi egyházi gyakorlat a bérmálkozók, illetve konfirmálók száma alapján veszi figyelembe, lévén, hogy a szülei akaratából és keresztszülei erkölcsi kezessége mellett megkeresztelt gyermek ezzel válik öntudatos, hitvalló kereszténnyé, az egyház felnőtt tagjává. Legalábbis elvben. A gyakorlatban persze az a helyzet, hogy nem igazán lehet szigorúan ehhez kötni a tényleges vallásgyakorlók számát. Egyfelől azért nem, mert az egyházak anyagi megfontolásból is rákényszerülnek arra, hogy olyanokat is átengedjenek e szűrőn, akik egyébiránt nem lesznek aktív tagjaivá a közösségnek, legfeljebb csak társadalmi szokásból tűnnek fel a szertartásokon. A nagyobb, hagyományos egyházak egyébként már évek óta kettős fronton harcolnak, gyakran egymásnak ellentmondó szerepben. Miközben a keresztelési és esketési gyakorlat szigorodik, éppen azért, hogy kiszűrjék a társadalmi szokásból történő keresztelések és esküvők számát, illetve a híveket valóban hívekké neveljék, az egyházak kimutatható híveik számának növelésére is törekszenek. Miközben az elsőként említett tendencia azon alapul, hogy az egyházaknak immár nincsenek közjogi funkcióik és kötelezettségeik, s így szolgálataik a valóban hívőkre korlátozódhatnak, addig létüket és szerepüket az államhatalom garantálja. Ezt a helyzetet erősíti a jelenlegi történelmi egyházaknak juttatott kivételes szerep is.

A népszámlálási kérdéssel szembesülve két reakció képzelhető el: a hitvallás vagy a válasz elutasítása. A csapda pedig ott van, hogy e két válasz nem egyenértékű. A hitvallás ugyanis egyértelmű kiállás valami mellett, míg a válasz elutasítása nem foglalja magában azt a motívumot, hogy miért utasították el a hitvallás lehetőségét: vallástalanságból vagy pedig tiltakozásból. Ezért kétséges, mennyire szerencsés azoknak a közösségeknek a hozzáállása, amelyek arra biztatják híveiket, hogy ne töltsék ki e rubrikát. Tekintve a válaszadás önkéntes voltát, azok a felekezetek, amelyek kellő számú hívüket bírták rá az állam előtti hitvallás megtételére, joggal hivatkozhatnak arra, hogy ők azok, akik e hazában nyilvánosan vállalják vallásos meggyőződésüket. Azok a közösségek tehát, akik valamifajta félelemből, az állam iránti bizalmatlanságból (és hogy e félelmek megalapozottak-e vagy sem, közömbösek: a lényeg az, hogy léteznek, és az államnak kötelessége lenne tekintetbe venni őket) óvják híveiket attól, hogy nyilvánosan kijelentsék elkötelezettségüket, voltaképpen azt kockáztatják, hogy a következő cenzusig a valós súlyuknál kisebb mértékben fognak szerepelni a statisztikákban, s ezt a tényt később fel is használhatják ellenük. Elvégre ez lesz az az államilag hitelesített adatfelvétel, amely az eljövendő évtizedre rögzíti az ország állapotait. S ezt a megfelelő alkuk során bárki érvként is használhatja.

Még aggasztóbb a kérdésfeltevés módja.

Tény, hogy a népszámlálás anonim (még akkor is, ha a kérdezőbiztosok tudni fogják, hogy kivel beszélnek), így annak valószínűsége, hogy az állam valamely szervei személyre szólóan éljenek vissza a bevallott adatokkal, elhanyagolható. Ám a kérdőíven a vallásra vonatkozó kérdés - mely így hangzik: "Vallása? Hitfelekezete?", és ezenkívül felkínálja még a "nem tartozik egyházhoz, felekezethez", valamint a "nem kíván válaszolni" rubrikákat - túlságosan egyszerű és sok tekintetben félrevezető ahhoz, hogy a válaszok statisztikai tömege ne adhasson lehetőséget a politikai manipulációkra. Az imigyen meghatározható és meghatározott identitás csapdája az, hogy nem a valós adatokat fogja mutatni.

Természetesen nem arról van szó, hogy mondjuk a katolikus egyház minden magyar háztartásba eljuttatott búcsúcédulájának hatására egyik-másik evangélikus közösség tagjai katolikusnak vallják magukat, hanem arról, hogy a nagyobb, hagyományos egyházak híveikként mutathatják be azt a réteget, amely ellen a belső életükben tiltakoznak. A szokásalapon megkeresztelt, az egyházi szertartásokat reprezentációs célra használó, de alapvetően vallástalan, egyházi közösségbe nem tartozó, egyházát anyagilag sem támogató lakosságot. Márpedig, ha a magyar lakosság vallásosságát vizsgáljuk, akkor éppen azzal kell tisztában lennünk, hogy éppen ők jelentik a legnagyobb tömeget. Miközben a magyar lakosság jelentős hányada részesül a gyermekkeresztségben, az egyházi infrastruktúrát "használó", hitvalló kereszténnyé csak egy töredékük válik. Merőben a keresztelés és a szokásjog alapján azonban a katolikus, református és evangélikus egyház lényegesen nagyobb lélektömegre tarthat igényt, mint ahány tényleges híve van. Jelenleg például a magyar lakosság negyvenkét százaléka vallja magát katolikusnak, azonban jó, ha a lakosság tíz százaléka gyakorolja vallását az egyházi keretek között.

Ez a tömeg fog most megjelenni statisztikai adatként.

Ez pedig azt jelenti, hogy az állam, egészen pontosan az állam intézményeit a demokrácia sajátos ritmusa szerint időről időre ellenőrzése alá vonó konzervatív oldal - először ideológiai-propagandisztikus, aztán később, esetleg - törvényes lehetőséget kap arra, hogy a mai Magyarországon bejegyzett kilencvenkét vallási közösségből néhány nagyot preferáljon. Ez a tendencia egyébként világosan következik az eddigi politikából, sőt az Alkotmánybíróság állásfoglalásaiból is, amely folyamatosan háttérbe szorítja a kisegyházakat.

A kérdés ezek után az, mi a kiút a csapdából.

Romantikus buzgóságunkban természetesen kartotékok megsemmisítését követelhetjük először, esetleg azzal az elméleti megfontolással, hogy kérdéses: a XVIII. században kidolgozott és a XIX. század folyamán tökéletesített űrlaprendszer vajon alkalmas-e arra egyáltalán, hogy a jelen kor viszonyai közepette alkalmazzák. Erre azonban csekély az esély. Sokkalta reálisabb lehetőség, ha nem rombolni, hanem építeni akarunk. Azaz, amennyire lehetséges, a statisztikai adatfelvétel pontosítását kellett volna követelni, továbbá azt, hogy a kérdés ne arra vonatkozzon, kinek mi az elméletbeni vallása, hanem arra, ki az, aki valamely vallási közösség hitvalló és gyakorló tagja. Ez az utóbbi kérdésfeltevés egyébként arra is alkalmas lett volna, hogy valóban kiszűrje azokat az egyházként bejegyzett intézményeket, amelyek voltaképpen nem vallásos motivációk alapján jöttek létre és működnek. Ne ringassuk magunkat olyan illúziókba, hogy ilyenek nem léteznek. Lényegesen nagyobb veszély viszont az, hogy a jelenlegi, aránytalan felvételre hivatkozva, a történelminek nevezett egyházak olyan közpénzek elköltését kanalizálják a saját szervezeteiken keresztül, amelyeknek a jelentős részét egyházi közreműködés nélkül is célba lehetett volna juttatni. Ráadásul úgy, hogy bizonyos közszolgáltatások rajtuk keresztüli igénybevételét immáron ideológiai feltételekhez köthetik. A kilencvenes években az egyházak jó érzékkel találták meg az államilag krónikusan alulfinanszírozott oktatást és egészségügyet, ahol sikeresen alakíthattak ki párhuzamos hálózatokat. Jelenleg az egyházi oktatási hálózat, különösen a katolikus, a bölcsődétől az egyetemig tartó hierarchiával zártabb egységet alkot, mint a Horthy-korszakban, s ez hatalmas fegyver egy olyan társadalomban, amelyben a félreértett világi prioritások a közművelődés ellenében hatnak.

A kérdés természetesen az, mire szolgál mindez hosszú távon. A jelenlegi kormányzat politikájából világosan kimutatható az a trend, hogy nem szívesen enged azoknak az erőknek, akik súgni akarnak neki. Egy bizonyos idő után általában tisztes búcsút vesz tőlük. A történelmi egyházak jelenlegi kiemelése tehát nem feltétlenül jelenti azt, hogy megkezdődött a magyar állam deszekularizációja, különösen, hogy a magyar lakosság alapvetően közömbös a vallási kérdésekkel szemben, s ez nem új jelenség, így volt ez már 1945 előtt is. Sokkalta inkább hihető, hogy a nagy történelmi egyházak ilyen kistafírozása egyben annak is az előjele, hogy ezen a téren is elérkezett a búcsú ideje. De természetesen ez már a jóslatok világába tartozik.

publikálva
2001/4. (01. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk