n Januárban négy verzióban ment Budapesten Az ember tragédiája: a Bábszínházban (r.: Garas Dezső), a Merlinben (Jordán Tamás), a Madáchban (Kerényi Imre) és a Várszínházban (Iglódi István); nemzeti klasszikusunk hanyagolása miatt ne tessék panaszkodni most, a magyar kultúra napja körül.
De persze van más, mindig van más ok a panaszra. Ez az évad a megaláztatás, a gyász, a tragédia évadjaként marad meg mindazok emlékezetében, akiknek belül, a lelkük mélyén még mindig, igazán jelent valamit az a fogalom, hogy Nemzeti Színház. Sinkovits Imre kétségkívül ilyen ember volt. Szegény feje megérte még, hogy a kormány, melyet kezdetben talán majdnem olyan közel érezhetett szívéhez, mint az első szabadon választottat, új Új Nemzeti építésébe kezdvén, tucatnyi pályatársa között őt is a Nemzet Színészévé emelte, miközben a teátrumot, ahol élete legnagyobb részét töltötte, megfosztották a Nemzeti Színház névtől, csupán gyakorlati okból, nyilván. Megérte még azokat a híreket is, hogy a színházához tartozó másik játszóhelyet, a Várszínházat lemetszeni készül a kulturális tárca, hogy odaadhassa a táncosoknak. Akiknek egyébként korábban a Hevesi Sándor téri épületet ígérték oda, ahonnan a Nemzeti úgyis kimegy majd. Mellesleg ez logikus lépés lett volna ebben a lehangoló színjátékban, tán épp ezért nem következhetett be. Miután a táncosok így lecsúsztak az immár Pesti Magyar Színház nevet viselő épületről, úgy döntöttek, beérik a jóval kisebb, viszont táncelőadásokra állítólag csak mérsékelten alkalmas (tehát némiképp alkalmatlan) Várszínházzal is, így ennek értelmében folytatták a lobbizást, és kaptak ígéretet.
A miniszteriális bólintást pedig most, a Kölcsey Ferenc Millenniumi Díj soha vissza nem térő pillanata nyomatékosította, mikor is az öt fő kitüntetett egyike a Táncfórum legélénkebb érdekkijárója, Novák Ferenc volt, más néven a Tata. Sinkovits ezt már nem érte meg, de ha valaki, ő tudja: be van fejezve a nagy mű, igen.
