n Sajnos, kezd elmenni a humorunk. Az utolsó csepp a pohárban nem is a chilei cseresznye meg a kolumbiai "kábítószeripar" magyarkertészek általi felszámolása volt, ami egyébként földrajzilag és elmekórtanilag szinte logikusan következett a Japánnak felajánlott friss magyar zöldségből, a malájoknak kínált magyar biodízelből, valamint a magyar-albán közös csöpögtetőprogramból: megesik, hogy az emberhez néha bekopognak, hogy nem akar-e venni néhány olyan dolgot, amire nem hogy nincs szüksége, de maguk a kínált dolgok sincsenek; ilyenkor az ember a vigécet szelíden kitessékeli a küszöbről a gangra, és elmélázik azon, hogy milyen megalázó és méltatlan módon kényszerülnek egyesek a kenyerüket megkeresni.
Hanem azt mégsem kellett volna Torgyának mondania, hogy a Pálfy G.-féle Híradóban akkori politikai gazdáinak megrendelésére uszító Liebmann, a szoftirredenta Lányi, az 1993-as rádiós overkillt levezénylő Csúcs vagy Molnár Róbert, a Hit Gyülekezete ellen folytatott tavalyi kormányzati kampány egyik ügybuzgó mellékszereplője szabaddemokrata és szocialista megrendelésre dolgozó ügynökök lennének.
De mondta. Ez bírt kijönni a száján.
Van egy szint, ami alatt már elmosolyodni sem lehet; de ez csak a kisebbik baj. Ha egy kicsit jobban belegondolunk abba, hogy milyen színvonalon, és milyen színvonalú emberek között zajlanak itt azok a meccsek, amelyeket "politikaként" vagyunk kénytelenek aposztrofálni, miközben - és itt most nem lesz könnyű elkerülni a demagógia látszatát - kábé hárommillió polgártársunk küzd a megkapaszkodásért a létminimumon, miközben gyerekek éheznek ebben az országban, miközben a már bekövetkezett közegészségügyi katasztrófa miatt emberek tízezrei halnak meg idő előtt, akkor lassan - a már eddig is jobbára kínban fogant, és önterapeutikus indíttatású röhögés helyett - inkább az űrrel való szembesülés iszonyata fog el bennünket. Mert esetünkben nem pusztán arról van szó, hogy Torgyán József, a Magyar Köztársaság egyik minisztere milyen jó vagy rossz intézkedéseket tesz meg vagy mulaszt el megtenni, vagy hogy a kezelésére bízott közpénzeket hogyan, mely törvények szerint, mely társadalmi csoportok hasznára vagy érdekei ellen használja fel, és milyen indokokból: ezeket a kérdéseket, melyek amúgy, egy többé-kevésbé normális demokráciában a feltehető és felteendő kérdések lennének, már régóta céltalan bolygatni.
Ha egy állam vezetését valamilyen fondorlatos vagy akár demokratikus úton hosszabb időre csavaros eszű gazfickók, gátlástalan futóbolondok, skrupulusok nélküli professzionális hazudozók, az addig a művelt osztály perifériáján vegetáló lumpenértelmiségiek foglalják el, azt nehéz megúszni hosszabb távú társadalmi következmények nélkül. Az állam gépezetét összetartó bizonyos civilizációs és kulturális normák folyamatos és nyilvánvaló sárba tiprása előbb-utóbb e gépezet romlásához fog vezetni. Tíz éve Magyarország abban a hitben vágott neki a demokratikus kísérletnek, hogy a teljes nemzeti függetlenség birtokában és a polgárainak biztosított szabadságjogok teremtette feltételek közt képes lesz kiválasztani az ország irányítására legalkalmasabb embereket, és kiválasztásuk után a szabad nyilvánosság és a demokratikus intézményrendszer segítségével képes lesz ellenőrizni is őket, hogy a negyven-egynéhány év idegen elnyomás után közhivatalnokai és közhivatalai tiszteletet és megbecsülést vívnak ki maguknak.
Torgyán József miniszteri munkássága ezt az illúziót foszlatja szét. Torgyánt tökéletes alkalmatlansága ellenére sem bírja kiiktatni az egyébként a tökéletesen alkalmatlanok kiiktatására hitelesített rendszer; és ez a rendszer mélyebb, a közjoginál vagy a népképviseleti elvben gyökerezőnél is alapvetőbb legitimitását ássa alá. És ezen lassan el kell kezdeniük komolyan gondolkodni azoknak is, akiknek még így is, még ezen az áron is szükségük van rá.
