Azt hallottam, hogy a pénteki MIÉP-tüntetésen a megjelentek Szatmári Lajos nevének skandálásával fejezték ki Torgyán-ellenes érzelmeiket. Mint köztudomású, Torgyánnak számos egykori kisgazda vezető egybehangzó vallomása szerint ezt a nevet adományozta ügynöki nyilvántartás céljából a háromperhármas ügyosztály. A skandálók pedig Csurka István hívei, aki nem is tagadja, hogy Raszputyin néven szerepelt ugyanebben a nyilvántartásban. Tetszhet-e Csurkának, hogy tábora éppen ügynökmúltja miatt gyalázza Torgyánt? És hogyan kerülhetett sor erre a kutyakomédiára?
Sokat próbált szkeptikusok és alkalmazkodásra idomított okoskodók szerint a magyar népnek édes mindegy, hogy besúgó-e valamely politikus. Ez rágalom ugyan, de többnyire nem aljasság, hanem az önigazolás álma ihleti. Ha ugyanis a besúgást sem veszi rossz néven a lakosság, akkor még sokkal megértőbben tekint azokra a kis önfeladásokra, kompromisszumokra, mini-árulásokra, amelyek élettel töltik meg a politikához bármilyen módon kapcsolódó értelmiségiek többségének Kádár-korszakbeli erkölcsi életrajzát. A szóban forgó feltételezés mögött a tabula rasa óhaja lappang.
Én viszont úgy vélem, hogy olyan országban, ahol a függetlenség akarása és a szabadságtörekvések évszázadok óta - kurta intervallumoktól eltekintve - ellenintézkedésekre ingerelték a hatalmat, és ahol a politikai szabadság és a nemzeti önállóság eszményei gondolati szinten is gyakran csak illegálisan voltak képviselhetők, a besúgás hagyományosan közmegvetésnek örvendett és örvend, még akkor is, ha az érdekek és a kényszerek hatására szégyenletesen sokan vállalkoztak erre az undorító szerepre. A kis árulások és esztétikailag viszolyogtató kompromisszumok közmegértésre számíthatnak, hiszen túlélése érdekében az összlakosság is folyton-folyvást alkalmazkodásra kényszerült, de a spicli - akár betyárt, akár szabadsághőst köpött be - már a népköltészet tanúsága szerint is erkölcsi hullának számított, és annak számít ma is a lakosság körében. Igaz: a spicli-kérdés nem úgy foglalkoztatja a választókat, mint mondjuk a munkanélküliség réme vagy a milliárdos csalások; a spiclik megvetése ösztönös erkölcsi premissza, amelyről még beszélni sem kell. Nem kis mértékben ennek tulajdonítom Csurka megalázó választási vereségét. Rajongóit persze még az sem idegenítené el tőle, ha meggyilkolta volna a nagymamáját, hogy elcsenhesse ezüstkanalait, de a rajongók egymagukban nem nyerhetnek választásokat. Mostani szatmárilajosozásukra csak azért kerülhetett sor, mert egyszerűen elfelejtették vezérük viselt dolgait. El kellett felejteniük, hogy jó lélekkel rajonghassanak tovább. Egyszóval ők is megbocsáthatatlannak tartják a spicliskedést.
Torgyánnak ebben a tekintetben kifinomultabb a valóságérzéke, mint a fentebb aposztrofált nagyokosoknak: minden idegszálával érzi, hogy politikai egzisztenciája forog kockán. Ezért védekezik foggal-karommal, mint egy sarokba szorított vadállat. Védekezésével azonban tovább növeli kockázatát: ha ugyanis kiderül róla, hogy mégiscsak ő Szatmári Lajos, akkor a spicliség bélyegén kívül a hazugság pecsétjét is a homlokára ütik. Ettől sem riad vissza, mert nincs vesztenivalója. Igazi hazardőrként előre menekül, támad a kamerák előtt, a riporterek kérdéseit sértéseknek tekinti, nem engedi bejátszatni a kellemetlen dokumentumokat, önismétlő monológokkal gátolja meg, hogy más is szóhoz jusson, de ha valakinek ez mégis sikerül, akkor az interjú félbeszakításával fenyegetődzik. Minduntalanul pereket helyez kilátásba, roppant kártérítési igényekkel riasztgatja azokat, akik őt gyanúba keverik. Még egy fotósnak is pert ígér emelt hangon, amiért túl közelről kapta lencsevégre, és így feltehetően eltorzította arcát, megsértve ezzel személyiségi jogait.
Mindez puszta elhárítás, lélektani hadjárat és blöff, de kell még valami pozitív eszmény is, vagy legalább egy új jelmez, mely oltalmat kínál. Hoppla! Már meg is van! Már bele is bújt, és úgy mozog benne, mintha beleszületett volna: önfeláldozó forradalmár ő, akit meg akarnak semmisíteni a forradalom ellenségei, ma éppúgy, mint az átkos Kádár-korszakban. Nemes vad nyomába eredtek a vérebek. Urak, vigyázat: aki őt bántja, az a forradalmat bántja!
Ez utóbbi manővere azonban nem teszi szavahihetőbbé. Későn öltötte magára a jelmezt, túlzottan érződik rajta a kölcsönző raktárának naftalinszaga. Eddig a forradalom résztvevői, de még kutatói sem hallottak egy Torgyán József nevezetű jeles forradalmárról. A Ki kicsoda 1996-os kiadásában sincs adat 1956-os hősi tevékenységéről, holott e könyv címszavait a benne szereplők közreműködésével állítják össze. Ezzel szemben az olvasható itt, hogy 1957-ben fogalmazó volt a Fővárosi Bíróságon. Ezek szerint a megtorlás roppant apparátusa sem derítette fel, hogy mekkora forradalmár volt. Másrészt mégis felderítette, hiszen - legalábbis a Torgyán-mese szerint - 1957-ben már üldözte is, ő pedig roppant ellenállást tanúsított, egyik ámulatból a másikba hajszolva a hatóságokat. Egy ujján megszámolhatná, hogy ki volt még ilyen intranzigens Kelet-Közép-Európában. Háromszor is nemet mondott, amikor be akarták szervezni - harmadszor, húsz évvel az első kísérlet után örökre törölték az ügynöklistáról, amiért megtagadta, hogy felvegyék oda. És mégis, folyamatos hősiessége ellenére 1957-ben nemcsak fogalmazóként végezte dolgát a bíróságon, hanem jegyzőkönyvvezetőként is, duplanullás forradalmi perekben, egyebek közt a Tutsek-tanácsnál, mely csak Budapesten legalább harminckilenc halálos ítéletet produkált.
Aki 1956-tal kapcsolatban szert tett igazságügyi vagy börtöntapasztalatokra, az tudja, milyenek voltak az úgynevezett duplanullás perek. Még az ügyvédek sem vihették ki a bíróság vagy ügyészség épületéből tanulmányozásra az ügyiratokat. A tárgyalásra sem a sajtót nem engedték be, sem a legközvetlenebb hozzátartozókat. A vádlottakat drasztikus börtönszigor vette körül - még akkor sem bóklászhatott be ide jegyzőkönyvvezetői minőségében valamely forradalmi múltja miatt pöttyös bírósági fogalmazó, ha létezett volna ilyen. Torgyán szerint vaktából osztották be a különféle tanácsokba a fogalmazókat. Õ is véletlenszerűen került Tutsekhez. Csakhogy sok más tanácsban is halálos ítéletekhez asszisztáltak a jegyzőkönyvvezetők. A pereket talán vaktában osztották ki köztük, de őket magukat semmiképp sem vaktában válogatták ki. Nagyon csalódnék a megtorló apparátusban, ha nem bizalmi emberekkel játszatták volna el e zárt körben megrendezett véres bohózatok mellékszerepeit.
Amióta Torgyán József visszaadta Antall Józsefnek a borítékot, mely nagy valószínűséggel ügynöki minősítését tartalmazta, érdeklődve várom, hogy milyen stratégiát alkalmaz majd, ha nem térhet ki többé a számadás elől. Amíg a parlamenti vizsgálóbizottság nem hozza nyilvánosságra vizsgálatának eredményét, addig nem fogalmazom meg kerek mondatokban a véleményemet, amely írásomból talán mégis kihüvelyezhető. (Azt azonban nem szeretném elhallgatni, milyen nyomasztó hatással van rám az agresszió, mellyel a védekezve támadó személy egy egész ország közvéleményének megerőszakolására tör.) Ez az ember abban bízik, nyilván a század elszomorító tapasztalataiból merítve optimizmusát, hogy a sváda erősebb a mérlegelésnél, hogy a fenyegetések egy többszörösen gerinctöréses társadalomban nem maradnak hatás nélkül, és hogy a kellő határozottsággal és gyakorisággal megismételt képtelenségek végül utat találnak a fülekbe. A képernyőre bámulok, és várom, hogy mikor kezd el legalább a készülék hahotázni, miközben a kivörösödő kobak ferde perselyéből folyamatosan dől a duma. Hazugságokat párologtat a görcsös akarat, a riporterek kinyitják, majd becsukják újra a szájukat, miközben a beszélő átformálja a múltat, annak reményében, hogy nemsokára nekiláthat a jövőnek is. Nézem az erőlködő arcot, hallgatom gátlástalan hőstörténeteit - ha ezt beszopjuk, gondolom, akkor nem is érdemlünk mást.
