Négyéves fejtörés és huzavona után a szocialista kormány tavasszal végre új népesedéspolitikai koncepcióval állt elõ. Ezt aztán el is nevezte jóléti fordulatnak, mivel a dokumentum fõleg szociálpolitikai módszerekre támaszkodik. De hogy néz ki mindez a családosok és a nõk felõl nézve?
Politika-e a retorika?
A népesedésügyi kormánybizottságot még a Fidesz állította fel, de - más tagokkal - munkáját a szocialista kormány alatt is folytatta. Tavaly õsszel Válaszút címmel még egy népesedésügyi konferenciát is rendeztek, s ekkor úgy tûnt, végre sikerült lehasadni a nemzetféltõ, poszt-Trianon-traumában vergõdõ "fogyik a magyar" paradigmáról, és józanabb alapokra helyezni a demográfiáról szóló szakmai értekezést (ha a közbeszédet nem is). Az egyik legmarkánsabb véleményt a "kirekesztõdésszekció" fogalmazta meg. 'k általában arról az erkölcsi alapról indultak ki, hogy sopánkodhatunk ugyan a születések számának csökkenése miatt, de még a megszületett gyermekekrõl sem tud kellõen gondoskodni a társadalom. Az akkori esélyegyenlõségi miniszter aszszony is letette a garast, így a koncepció retorikai állománya tele lett nõi esélyegyenlõséggel és a nõi és gyermekszegénység felszámolásával. A konferencia felfedezte Magyarország számára a nemzetközileg már közhelynek számító tényt, hogy azokban az államokban, ahol magasabb a nõi foglalkoztatottság, magasabb a születések száma is.
Ám ha ez a konferencia megszabadult is a nép-nemzeti lózungoktól, ez nem mondható el teljes mértékben arról a dokumentumról, amely a Népesedési kormányprogram koncepció nevet viseli. Ez az idén tavaszra kiérlelt iromány ugyanis politikai ciklusokon keresztül átívelõ programot kívánt kreálni, ezért dobott egy csontot az ellenzék retorikájának is. A sajtóanyagban Szekeres Imre akkori államtitkár kijelentette: "a munka- vagy gyermekvállalás kérdésben a vagy-ot és-re kell cserélni". A zsargon megváltoztatása fontos, de önmagában nem fegyvertény. Ha a népesedéspolitika örve alatt szocpolt, a kirekesztettség felszámolását, nõi egyenjogúságot ígérünk, mert a nép és ellenzékünk ezt érti meg, az baj, és fõleg akkor lesz az, amikor valaki ezek teljesítését számon fogja kérni. A kormánykoncepció ugyanis azzal, hogy a meglévõ intézmény- és ellátásrendszerre épít és a nõi egyenjogúságra is hivatkozik, fából vaskarikát ígér.
Vissza a kályhához
A jóléti társadalmak feminista elemzése a nõk jogi és társadalmi integrációját hierarchikusan rétegzettnek, más kifejezéssel élve "kétvágányúnak" látja. A fõvonal a munka és az ahhoz kapcsolódó jogosultságok, például a nyugdíj és a munkanélküli-segély, a mellékvágány pedig az anyasági vagy a rászorultsági alapon járó egyéb ellátások. A kétvágányos modell - a klasszikus liberalizmus idõszakára visszavezethetõ - kulcskoncepciója a "családos kereset", melyben a férfi jövedelme elég az asszony és a család eltartására.
A liberális jóléti államok jellemzõje, hogy az ellátásokat még mindig e koncepció köré csoportosítják. A gyermekek után járó illetmények lehetnek ugyan alanyi jogúak, de csak maradékelvûek, azaz nagyon csekélyek. De a munkanélküli és rászorultsági alapon nyújtott juttatások is azok. Más szóval: minden jövedelemhelyettesítés és -kiegészítés minimális. Alacsony a 4-5 év alatti kisgyermekek napközbeni ellátásáról gondoskodó állami intézmények száma is. A nõk munkaerõ-piaci részvétele viszonylag magas; az anyáké viszont már alacsonyabb, és általában a sokkal "rugalmasabb" részmunkaidõs álláspiacon vannak jelen. (Ezt a szakirodalom "alulfoglalkoztatásként" ismeri.) A részmunkaidõben dolgozó réteg 70 százalékát a nõk adják; átlagos órabérük a fõfoglalkoztatásban állók órabérének 70 százalékát sem éri el. A nõk ezekben az országokban a bérképzési versenyben a férfiak alá licitálnak (pozitívum viszont az élénk munkaerõpiac és a kiváló aktivitási ráta). Az e modellt követõ Nagy-Britanniában ma 23 százalékos a gyermekszegénység, az 5 év alatti gyermeküket egyedül nevelõ nõk 40 százaléka pedig munkanélküli, ami az esetek túlnyomó többségében szegénységi kockázatot jelent. A mamacsapda kifejezés amerikai eredetû, s arra utal, hogy ha dolgozó nõk gyermekszülés céljából elhagyják a munkaerõpiacot, egyenlõ feltételek mellett nagyon nehéz visszatérniük oda.
Az ellenkezõ póluson a szociáldemokrata típust találjuk. Ez a berendezkedés olyan jövedelemhelyettesítést biztosít, ami garantálja a minimális megélhetést; gyermekgondozó szolgáltatások és munkahelyek teremtésével gyakorlatilag megvalósítja a nõk visszatérését a munkaerõpiacra. Európában ma Dániában a legalacsonyabb, 5 százalékos a gyermekszegénység. Feminista terminológiával a szociáldemokrata rendszert "egyéni jogosultságúnak" hívják. Nem a családi jövedelembõl indul ki, hanem az egyéni jogosultságot tekinti alapnak, és legkevésbé alakít ki a férfi kenyérkeresõtõl való függõséget, hisz a nõ maga is keresõ; amikor nem az, jövedelemhelyettesítõ juttatásai elengendõek a megélhetésre, és jövedelmét nem emészti föl a bölcsi díja. E rendszer fõ elve az egyenlõség, mivel mind a férfiak, mind a nõk társadalmi integrálásában a munkaerõ-piaci részvételnek és az onnan származó jövedelemnek juttat központi szerepet. Hátulütõje az erõs, nemek szerinti szektorális szegregáció.
A harmadik típus a kontinentális európai. A nõnek elvben csak otthon ég a keze alatt a munka, midõn családjáról gondoskodik. Apus viszont tényleg annyit keres, hogy el tudja tartani a famíliát; jövedelemhelyettesítõ juttatásai, nyugdíj, segély stb. szintén elegendõk erre. E modell rendezõelve a nemi szerepek szerinti munkamegosztás; leginkább a nõk és fõleg az anyák elhessegetése a munkaerõpiacról.
A "szocdem" és a "kontinentális" közti hibrid a holland példa, melyben az állam az anyának ahhoz biztosít magas szociális jövedelmet, hogy otthon maradjon. Az "egyenlõ érték" elvét alkalmazza, amennyiben az otthon végzett gyermeknevelõ tevékenységet hajlandó a munkával egyenlõ értékben jutalmazni. A kontinentális európai modell rendkívül alacsony születésszámot produkál. Mind a skandináv országok, mind Nagy-Britannia "teljes termékenységi arányszáma" közelebb áll a 2,2-es "természetes visszapótlási" szinthez - bár õk sem érik el azt -, mint bármely uniós társuké.
A gyermekszaporaság és a gyermek-, illetve nõi jólét tehát nincs ok-okozati összefüggésben; jobban tesszük, ha nem is vesszük õket egy kalap alá. Mint ahogy a nõi foglalkoztatás önmagában sem teremt föltétlenül egyenlõséget, sõt, pontosan egyenlõtlen helyzetük miatt tûnnek a nõk gyakran elõnyösebb alkalmazottnak (hisz hajlandók alacsonyabb bérezésû, csip-csup munkákat is elfogadni).
A magyar mamacsapda múltja...
A sztálinista emancipáció nagy egyenlõsítése után a magyar munka- és szociálpolitikába is belépett a nemek közti különbözõség elve. A Munkaügyi Minisztérium szabályozása 1965-tõl bizonyos munkakörökben nemek szerinti apartheidet vezetett be, kitiltotta például a nõket a bányából, a férfiakat a kozmetikából. Az új gazdasági mechanizmus munkaerõ-karcsúsítási koncepciója hozta aztán el a gyermekgondozási segélyt, a gyest 1968-ban, melyet egészen 1985-ig csak nõk vehettek igénybe; de megmaradt az a szocialista elv is, mely szerint a jogosultság alapja a munkaviszony. Mivel a gyes reálértéke közel állt az átlagbérhez, azt állíthatjuk, hogy az egyenlõ érték elve érvényesült: az otthon végzett gyermeknevelést magas jövedelempótlással jutalmazta a társadalom.
Ezt a helyzetet leginkább az in-fláció ásta alá. Eközben egyrészt a munka törvénykönyvében elõírt megkülönböztetés hatására, másrészt a gyes népszerûsége miatt meggyengült a nõk munkaerõ-piaci helyzete. 1987-ben a gyermekek 43 százalékának háztartása tartozott az alsó három jövedelmi tizedhez, azaz volt szegénynek mondható. 1996-ra ez a mutató 45 százalékra emelkedett, s addigra az alsó és felsõ tizedek közti különbség megduplázódott a rendszerváltás elõttihez képest. A rendszerváltás retorikája nagy hangsúlyt fektetett a nõi társadalmi szerep különbözõségének hangsúlyozására, és a szeizmikus gazdasági sokk már kialakult, jogi eszközökkel létrehozott és támogatott törésvonalakat mélyített el. A nõ helye ismét az otthon meleg fészke lett - viszont a férfi munkavállalók esetében sem alakult ki az a bérszínvonal, amit "családos keresetnek" lehetne nevezni, mivel a régió bérképzése a "lefelé licitálás" (race to the bottom) elvén alapult.
Lukács Erika és Frey Mária a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet számára készített 2003-as tanulmánya szerint a rendszerváltás korai idõszaka a nõk kivonulását hozta a munkaerõpiacról. A férfiaknál gyakrabban éltek a regisztrált munkanélküliség helyett más "menekülési útvonalakkal", mint például a korai vagy a rokkantnyugdíjjal. De 1997-ben a 25-54 éves korcsoportban már közel egyharmados a nõi inaktivitási ráta; a férfiaké 15 százalék. Így egyértelmû, hogy nõi menekülési útvonalként szolgálnak a különféle gyermektámogatások is. (A gyes mellett ilyen a társadalombiztosítottak számára hozzáfér-hetõ gyermekgondozási díj, a gyed, melynek jogosultságát 1993-ban terjesztették ki mindkét szülõre, illetve a gyermeknevelési támogatást, a gyetet 1998-tól igényelheti az apa is, összege a gyesével azonos, legalább három gyermeket nevelõ szülõk kaphatják, a legkisebb 8 éves koráig.) És miközben az igénybe vevõk száma folyamatosan nõtt (16 százalékkal 1990 és 1999 között), addig az általuk szült/nevelt gyermekek száma folyamatosan csökkent. 2000-ben már 30-35 ezer gyermekkel született kevesebb, mint egy évtizeddel korábban. Egyre világosabbá vált, hogy sokan a munkanélküli-segély helyett veszik igénybe a gyermekgondozási ellátást.
...és jelene
A pillanatnyi helyzetet úgy lehetne összefoglalni, hogy létrejött ugyan a jogi egyenlõség a szociális ellátások jogosultságában és a munka törvénykönyvében, de túl késõn. Mára a magyar társadalomban de facto a nemek különbözõsége és egyenlõtlensége lett a rendezõ elv. A nõk csoportján belül az anyák és a gyermeküket egyedül nevelõk hatványozottan hátrányos helyzetben vannak. A gyest és a gyetet 1996 óta a minimumnyugdíjhoz, azaz a szegénységi küszöbhöz kötik, amivel az otthon végzett gyermekgondozás társadalmi értékét rendkívül alacsonyra lövik be. Ez az átlagkereset 27 százalékát, vagyis a minimálbér felét, ha kiteszi. A kétszülõs családban a gyesen lévõ szülõt függõségi viszonyba kényszeríti. Nem véletlen tehát, hogy az igénybe vevõk túlnyomó többsége nõ. A legszegényebbeknél pedig megint megszegi az "egyéni jogosultság elvét", mivel ha valaki gyesen van a családban, más már nem jogosult szociális ellátásra: itt valószínûsíthetõ, hogy a férfi kerül függõségi viszonyba. Magyarországon mára már a liberális jóléti társadalmakhoz hasonló hierarchia érvényesül a nõi társadalmon belül, azaz a gyermektelen, jól képzett nõk vannak a legkevésbé hátrányos helyzetben a férfiakkal szemben; utánuk a családos anyák, azok után pedig a gyermeküket egyedül nevelõ anyák következnek.
Jóléti fordulat?
Szekeres Imre a kormány koncepcióját "jóléti fordulatként" harangozta be. A "jóléti" szó hangoztatása kétségtelenül indokolt, elvégre a jóléti ellátások átszabása a cél. Ám fordulatról nincs szó. A koncepció csak kacérkodik a radikális átalakítással - ráadásul két, egymással feszültségben lévõ területen, a gyermekszaporaság és a nõi egyenjogúság frontján. A családi támogatásokban és a gyermekgondozási juttatásokban ígér reformot, de keretüket igencsak szûkre szabja.
Nézzük elõször a családi pótlékot.
Az egy fõre jutó családtámogatásra fordított költségvetési összeg és a családi pótlék a nettó átlagkereset százalékában is a felére csökkent a rendszerváltást követõ elsõ évtized alatt. A két gyermek után járó családi pótlék mára az átlag-kereset kb. 15 százalékát teszi ki. Ezt ellensúlyozandó vezette be az Orbán-kormány az adókedvezmények és kiegészítõ pótlékok rendszerét. Ám ez az intézkedés számos ellentmondástól volt terhes. A kiegészítõ pótlékhoz azok is hozzáfértek, akik jövedelme ezt nem tette volna indokolttá, s a pótlék szerkezete maga sem felelt meg a méltányosság és a rászorultság követelményének. Emellett még a születésszámot ösztönzõ mozzanat sem volt egyértelmû benne. Ahogy Baranyai István statisztikus e politika bírálataként megfogalmazta: a családon belüli gyermekszámmal párhuzamosan viszonylag mérsékelten emelkedett az egy gyermekre jutó támogatások összege, e támogatások családi jövedelemhez viszonyított aránya azonban ugrásszerûen nõtt.
A szocialisták koncepciója ezt az igazságtalanságot orvosolni igyekszik - ám a terveikbõl az is kivehetõ, hogy a költségvetés családi támogatásra fordítandó részét nem tervezik emelni. A családi pótlékot, családi adókedvezményt és a rendszeres gyermekvédelmi támogatást összevonnák, és személyi jövedelemadóalap-növelõ tényezõként vennék figyelembe (azaz adóztat-hatóvá tennék). Emellett a "kettõs méltányosság" elvét tervezik alkalmazni. E szerint két azonos jövedelmi szintû család közül nagyobb támogatást kapna az, amelyiknek több gyermeke van, és két azonos családi helyzetû közül az alacsonyabb jövedelmû. Az új, differenciált pótléknak lenne egy gyermekenkénti fix összege, mely minden gyermek után emelkedne, a másik része viszont a családtípustól és a gyermekek korától függene. Ez érdemleges terv, de igazi rendszerátalakító jelleggel csak akkor bírna, ha magát az erre a célre fordított összeget a költségvetésben nagyságrendileg megemelné a kormány. Nemcsak a rendszerváltás elõtti szintre, hanem annál magasabbra (vagy legalább elkötelezné magát amellett, hogy a gazdasági növekedés arányában folyamatosan emel majd).
Munkát, gyereket!
Igazán új politikáról ugyanis akkor beszélhetnénk, ha a családtámogatási rendszer oly mértékig javulna, hogy az önmagában képes lenne fedezni a gyermeknevelés költségének jelentõs részét. A gyermekek "közjószággá" tételével nemcsak a gyermekszegénységet, de a gyermekes és gyermektelen családok közti megkülönböztetést és a szülõk közti, nemek szerinti megkülönböztetést is enyhíteni tudnánk. Ebben a javaslatban szegénységkutatók, feministák és demográfusok is gyakran egymásra találnak. Hátulütõje, hogy költséges és radikális: olyan újdonság lenne, amit nehéz lenne eladni mind a Pénzügyminisztériumnak, mind a nagyon megosztott magyar társadalomnak.
A koncepció kilátásba helyezi továbbá a gyes kiterjesztését hat évre (a mostani hárommal szemben), és ösztönözni óhajtja a részmunka-vállalást. Csakhogy.
Egyik elgondolás sem új, és mind a kettõ az egyenlõtlenségek állandósításának ágyaz meg (bár némi integratív és jóléti funkciója kétségtelenül mindkét intézkedésnek lenne).
Ma már a gyesen, gyeten lévõ szülõk a gyermek másfél éves kora után napi négy órában, otthon végzett foglalkoztatás esetében korlátlan idõben vállalhatnak munkát. Az ellátás melletti részmunka tehát legális. Ám ezzel a lehetõséggel csak a jogosultak 7,5 százaléka él - a többiek vagy azért nem, mert nincs kire hagyniuk a gyereket (19 százalék), vagy mert nem találnak négyórás elfoglaltságot (13), esetleg inkább a gyerekkel töltik az idõt. A gyes hat évre kiterjesztése a hosszú távú nõi alulfoglalkoztatásra próbál valami emberi megoldást találni, de csak bebetonozni fogja: két gyermeknél már 12 éves a jogosultság, a háromgyermekeseknek pedig már eddig is létezett a gyet, ami akár 20 évig is tarthat. Ez éppenséggel nem hordozza magában se a gyermek-, se a nõi szegénység felszámolásának ígéretét - hiszen az ellátás összege továbbra sem haladja meg a szegénységi küszöböt. Valószínûtlen ugyanis, hogy a szegénységbõl épp az a kis részmunka fogja kiemelni a nehéz sorsúakat, amit csupán az ellátáson lévõk 13 százaléka hiányol. Az államilag teremtett nagyszámú részmunkahelynek pedig a nõi esélyegyenlõség szempontjából csak akkor lenne értelme, ha e munkahelyek mindkét nem számára hozzáférhetõek és (bérszínvonalukban) vonzóak lennének - így az apa is igénybe vehetné õket. De nem: míg a koncepció a gyermekgondozási ellátásokkal kapcsolatban "szülõkrõl" beszél, a részmunkára térve már kifejezetten a nõk számára teremtendõ munkahelyekrõl esik szó.
A gyerekvállalást és a népszaporulatot pedig végképp nem ösztönözné egyik elképzelés sem.
H
Tény ugyanakkor, hogy ezek a támogatások, a gyes, a gyet, a gyed - azzal együtt, hogy természetük szerint csak újrateremtik a szegénységet - rendkívüli népszerûségnek örvendenek. Megbélyegzés nélküli megoldást kínálnak ugyanis a nõi alulfoglalkoztatottság problémájára - miközben maguk is hozzájárulnak ennek kialakulásához. Csökkentik a munkaerõ-piaci versenyfeszültséget, mert kivonják onnét a nõket - ráadásul úgy, hogy nem helyeznek a férfiak vállára teljes anyagi felelõsséget a család jólétéért. Egyszerre teremtenek a nõk számára minimális önállóságot, és kárpótolják a férfiakat a satnya bérekért. És mindehhez a gyönyörû, büszke, nemzeti érzülettel átitatott "népesedéspolitikai" zsargont használjuk.
Zseniális, mondhatni: kicsit nagy árat fizetünk érte, de mégis olcsóbb és fõleg kivitelezhetõbb, mintha lenne egy rendes munkanélküli-politikánk, bérképzésünk, tisztes fizetéssel járó munkahely-teremtésünk, és tényleg komolyan vennénk a gyermekszegénységet és a nemek egyenjogúságát. Márpedig ahhoz, hogy mind a jólét, mind a jogegyenlõség terén haladást érjen el, a kormánynak a folyamatos fölfelé kiegyenlítés (leveling up) mellett kell elköteleznie magát. Politikáját a nemek szerinti munkahelyi szegregáció fölszámolására, a részmunkahelyek bérezésének folyamatos emelésére, valamint a részmunkahelyek helyett, igény szerint, teljes munkaidõs állások biztosítására kellene összpontosítania. Ha ezekre a lépésekre - a családi pótlék folyamatos emelésével együtt - rászánná magát a kormány, továbbá lenne elég színvonalas munkahely és gyermekellátó intézmény az országban, akkor a gyesre, gyedre, gyetre talán nem is lenne szükség. A nõk helyzetét merõ "jóléti" és szociálpolitikával nem lehet megoldani. Valódi társadalmi integrálásuk lehetetlen munkaerõ-piaci integrálásuk nélkül. A nemek közötti egyenlõség elvének viszont csak egy olyan integráció felelhet meg, amely ezt az elvet figyelembe veszi.
Természetesen ehhez szükséges az is, hogy a "munka világáról" alkotott nézeteinket kitágítsuk a munkapiacon kívül végzett tevékenységekre is, beleértve az otthoni gyermekgondozó tevékenység társadalmi fölértékelését és abba a férfiak aktívabb bevonását. Viszont munkaerõ-piaci integrálásról csak akkor érdemes beszélni, ha van egy aktív, pezsgõ munkaerõpiac. Ha jól emlékszem, a szocializmust azért hagytuk hátra, hogy élénk, mûködõképes piacot és ezen belül munkaerõpiacot teremtsünk. A jelenlegi helyzet azonban csak annyiban hasonlít a nyugati országok liberális munkaerõpiacára, hogy szélsõséges egyenlõtlenségek jellemzik. A klasszikus elmélet szerint ez elõsegíti az élénkséget, a rendkívül magas aktivitási rátát is. Ezt az elemet azonban valahogy nem sikerült átvennünk - bár új miniszterelnökünk azt mondja, hogy lesz itt még prosperitás, és dúskálunk majd a foglalkoztatottságban.
Nagyon várjuk már, hogy mu-tassa.
