A miénk is: a sor a tiszaeszlári vérvádpertõl a frankhamisítók perén át a népbírósági eljárásokon és a sortûzpereken át egészen a Tocsik-ügyig ível. És ha egy országban értelmes törvények vannak érvényben, valamint a jogalkalmazó nem politikai megrendelésre oszt igazságot, s a tetejében még a független nyilvánosság is szakszerûen teszi a dolgát, e jogviták a maguk természetes drámaiságukkal, fordulataikkal, megrázó vallomásaikkal népnevelõi feladatot látnak el. Nemcsak azt tudja meg a nép, hogy mi történt, hanem azt is látja, hogy mit szabad és mit nem; és szerencsés esetben még valamiféle közmegegyezés is kialakul e kérdésekben.
A Fõvárosi Bíróság dr. Diós Erzsébet vezette tanácsa október 19-én ismertette a vádiratot Princz Gábor és hat társának ügyében. A vád: különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hûtlen kezelés. (A irat tartalmáról s a bank gazdálkodásáról elõzõ számunkban részletesen is beszámoltunk.) Bár nem könnyû történelmi összehasonlításokat tenni, a vádiratban szereplõ 36,1 milliárd forintos perérték - mondjuk reálértéken számolva - kuriózumnak tûnik a magyar igazságszolgáltatás történetében: ennyi pénznek még ebben a sokat szenvedett, viharos történelmû országban is csak kivételes alkalmakkor szokott lába kelni. S minthogy a Postabank története szinte egyidõs a rendszerváltáséval, a per alkalmat nyújthat arra, hogy elgondolkodjunk: mi lett itt rosszul csinálva 1989 után; mi az a teher, amit már nem a "szocializmus" meg a "kommunisták" raktak a megszületõ magyar demokrácia vállára, hanem az új rend maga.
Hisz a Postabank tiszta lappal indult 1988-ban; nem terhelték a bukásra ítélt szocialista nagyvállalatoknak adott rossz, politikai hitelek (mint a korszak többi bankját). Arra találták ki, hogy a lakossági piacon versenytársa legyen az OTP-nek; késõbb aztán elsõ embere elõszeretettel hangoztatta, hogy ez maradt az igazi, hovatovább az egyetlen "magyar tulajdonú bank", amely szükség esetén a rút és idegen kapitalizmust a "nemzeti" szemponttal bírja megszépíteni kissé. Princz lett volna pedig, önmitológiája szerint, a "magyar nagytõkés" archetípusa.
Ám az extravagáns elnök-vezérigazgató a szórt tulajdonosi struktúrát s a politikai manõverezési (mint késõbb kiderült: szerény) képességeit nem csupán e nemes célokra használta ki. A lakosság karitatív abajgatása mellett (ami leginkább a magas betéti kamatokban öltött testet) Princz mûvészeket, médiavállalkozásokat, sportolókat, pártokat, politikusokat, neki tetszõ vállalkozásokat pénzelt, tulajdonolt vagy hitelezett szerfölött kedvezõ kondíciókkal (köztük ezt a lapot is - és hálát adunk a sorsnak, hogy ez a korszak 1998-ban végérvényesen lezárult). Végül már nem pénzintézetet mûködtetett, vagy csak látszatra azt; a Postabankot leginkább a költségvetés egy aprócska alrendszereként képzelhetjük el, amely fölött egyetlen ember diszponált. (Hiszen a bank törvényszerû veszteségeit mindig az adófizetõk utófinanszírozták.) Kénye-kedve szerint. Talán ez a hatalom vakította el annyira Princzet, hogy az 1998-as választási kampányban sub rosa a nagykoalíciót forszírozza - elhitte, hogy ha õ osztja a zsét, akkor õ osztja a lapokat is. Hogy ezt így lehet. Hogy ilyen Magyarország. Ilyen kézbõl etethetõ.
Ám csak a nagyon hülyék gondolhatják azt, hogy ez a vélelmezett, 36,1 milliárd forintos "vagyoni hátrány" csak úgy, egyetlen ember ügyeskedése révén megkeletkezhetett volna. A vállalatok mûködését a 90-es évek elejétõl szigorú törvények szabályozzák Magyarországon; a bankokét különösen. Az ügyészség most pontosan ezeknek a törvényeknek a tudatos megszegését akarja Princzre bizonyítani. Hogy sikerül-e, vagy sem, e pillanatban nem tudjuk. De úgy sejtjük, e gyanú nem bizonyítható anélkül, hogy az eljárás során a bíróság ne vizsgálná azt a politikai és intézményi környezetet is, amelyben a Postabank évekig zavartalanul szórhatta a más pénzét. A Postabank esztelen gazdálkodása szinte az elsõ pillanattól fogva nemhogy a szakemberek, de - a HVG-nek, a Figyelõnek s legelsõsorban két újságírónak, "szabó Attilának és Vajda Évának köszönhetõen - az újságolvasó átlagpolgár elõtt is világos kellett hogy legyen. Ám a nyomozás mégis csak azután indult el, hogy az Orbán-kormány Princzet kirakta a küszöb elé. Persze a bank ekkor már pénzügyi értelemben kezelhetetlen, Princz pedig politikailag vállalhatatlan volt, s a döntésnek aligha lehetett alternatívája. Ám - különösen a késõbb történtek fényében - nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a hatalom megszerzése után Orbánéknak a Postabanknál jobb és kifizetõdõbb ötleteik is támadtak a - hogy is mondjuk csak? - önsegélyezésre, és a továbbiakban nem látták szükségét a Horn Gyulával fenntartott nagy HUF-koalíciónak. Princz most ezért mondhatja azt, hogy az egész eljárás politikai indíttatású: és ez az állítás majdnem igaz is. De politikai indíttatású volt az is, amikor hagyták zavartalanul "bankolni". Amikor következmények nélkül, rendszeresen hajthatta el az egyébként nem túl acélosan próbálkozó bankfelügyeletet. Amikor a '97. februári bankpánik után az ÁPV Rt. - a kormány döntésének megfelelõen - a megroggyanó bank alá betolta a Pénzintézeti Központ Bankot s vele tizenakárhány milliárd forintot, meg végrehajtott egy, a bank szempontjából szerfölött kedvezõ portfóliócserét. Amikor a Postabankot az 1998. áprilisi közgyûlés elõtt újabb 24 milliárd adóforinttal segítette ki a büdzsé. Amikor Princz e súlyos károk után mindig a helyén maradhatott, sõt, rendre meggátolta, hogy az állam befolyást szerezzen a pénzintézet irányításában.
Princz arra is elõszeretettel hivatkozik, hogy a Postabank kimaradt az 1992-93-as bankkonszolidációból. Épp csak azt felejti el hozzátenni, hogy ez épp az õ akarata szerint alakult így: hisz így õrizhette meg omnipotens pozícióját. De ez az állítás a perrel új értelmet is nyer: ha akkor a konszolidált bankok vezetõi megúszhatták a felelõsségre vonást a rendszerváltás után keletkezett hatalmas veszteségekért, ha a bankkonszolidációt sajátos amnesztiaként is felfoghatjuk, õ most mit keres a bíróság elõtt?
A per tétje tehát nem csak az, hogy elítélik-e Princzet vagy sem, hogy az Enron-per magyar változata végén börtönbe vonul-e az egykor nagy hatalmú elnök-vezérigazgató. Az igazán érdekes az, hogy mit tudunk meg a törvényeinkrõl, meg a jogszolgáltatás igazságosságáról és hatékonyságáról. Arról, hogy meddig terjed az állami vezetõk felelõssége az általuk hozott, akár százmilliárdosra rúgó rossz döntésekért. A törvény elõtti egyenlõségrõl. S hogy mit gondolunk majd minderrõl. Hogy mit tudunk meg errõl az országról. Saját magunkról.
