Lehet persze, hogy e lépés nem több tüneti kezelésnél egy tovább már fenn nem tartható helyzetre: 1,3 millió palesztiné a terület kétharmada, miközben a fennmaradó harmadon 8000 izraeli osztozik. A palesztin részeken a világ egyik legnagyobb demográfiai robbanása, munkanélkülisége és szegénysége; a szomszédban izraeli telepesek hatalmas területeken gazdálkodnak és nyugati polgári jólétben, kertes villalakásokban élnek. De a kivonulás megítélése Izraelben jobb- és baloldalon egyaránt ellentmondásos. Vajon nagyobb biztonságban lesznek-e az ország lakói, s kevesebb lesz-e a merénylet? S hosszú távon vajon használ-e az országnak, hogy e lépést a másik oldal teljes kihagyá-sával, megegyezés nélkül, egyoldalúan teszi meg Ariel Saron?
Elismeréssel adóznak
Változnak az idõk: a 70-es évek elején az egyik barátnõm még fogdába került radikális felforgatóként, amikor a "két népnek két hazát" jelszót hangoztatta. Ma viszont ez a mainstream egyik fõ követelése. Ariel Saron 30 éve bal-oldali vagy liberális radikálisnak számított volna mostanában elhangzó némely mondata miatt. A baloldali Munkapárt legendás vezetõje, Golda Meir még úgy vélte, palesztin nép márpedig nincs; ma a többség számára rég nem kérdés, hogy nemcsak a nép létezik, de esetleg jogos követeléseik is lehetnek. Például hogy államot szeretnének maguknak - határok-kal, útlevéllel és személyi igazolvánnyal, parlamenttel és költségvetéssel, ahogy azt a nagyvilágban másoknál látták. És mindaddig, amíg ezt el nem érik, nem lesz béke az olajfák alatt. Moshe Dayan a gyõzedelmes hatnapos háború után még atyáskodhatott leereszkedõn a palesztin falvak vezetõivel, s azok behúzott nyakkal engedelmeskedtek a frissen bevezetett katonai közigazgatásnak; de fiaik és unokáik terrorizálják az izraeli civil lakosságot, és fölrobbantják magukat, ha úgy vélik, ez elõreviszi ügyüket. Idõrõl idõre rendet lehet teremteni a tankokkal, de a '67-ben elfoglalt izraeli területeken felnõtt egy új generáció, amely sokkal radikálisabb szüleinél, s amíg nem éri el céljait, addig nem teszi le a fegyvert. No persze, fanatikusok, de az elmúlt két évszázad világtörténelmében nem egy nép fiai viselkedtek hasonlóképpen; a nemzetállamok születését mindenütt vér és könny kísérte. Izrael máig emberéletekkel fizet létéért, a palesztinok pedig elõre törlesztenek a ki tudja, mikor megalakuló államukért.
Lõsz te még az én utcámba'
Az elszakadási tervet támogató izraeli többség öröme korántsem felhõtlen. A másik oldallal való megegyezés híján nincs biztosíték, hogy az izraeli települések kiürítése után ne folytatódjanak a gázai támadások, a házilag barkácsolt kaszam rakéták ne repkedjenek az országon belülre, s ne induljanak terrortámadások "Kis-Izraelbe", a '48 óta izraeli területekre. Ráadásul az észak-gázai zsidó települések felszámolása nyomán a régi-új határhoz aggasztóan közel - hatótávolságon belülre - kerülnek olyan, eddig békés városok, mint Ashkelon, sõt Ashdód is a maga nemzetközi kikötõjével. A biztonsági szempontok mellett a jövõbeni megegyezés, azaz Izrael hosszú távú stratégiájának szempontjából sem elõnyös az egyoldalú lépés. Még a szélsõbal-oldalinak bélyegzett és gyorsan süllyesztõbe küldött genfi félhivatalos egyezménytervezet sem ment ilyen messzire; ez az elképzelés területcserét helyezett kilátásba, s az övezet északi részén három zsidó települést Izraelnek ígért. Egy esetleges tárgyaláson tehát jobbak lehettek volna az izraeli pozíciók. Ám ehhez fel kellett volna adni a Saron-kormány egyik legfontosabb tételét, azt tudniillik, hogy a másik oldalon nincs megegyezésre alkalmas tárgyaló fél.
Márpedig tárgyalás és területcsere nélkül csak a lehetõ legradikálisabb lépést lehetett megtenni: a térség teljes elhagyását. A kormány azt ígéri, a ciszjordániai részeken majd több sikerrel õrzi meg az ország belsõ területeivel egybeforrt településeket; de nem logikátlan a radikális jobb vádja, miszerint a kiürítéssel Izrael precedenst teremtett, és nehezebbé tette helyzetét a majdani tárgyalásokon a többi '67-es terület ügyében is.
Ráadásul a nemzetközi jog szerint a Gázai övezet továbbra is megszállt területnek számít, mivel Izrael változatlanul ellenõrzése alatt tartja annak határait, kikötõjét és légterét. És ez így is marad mindaddig, amíg nem születik alku a nemzetközi katonai ellenõrzésrõl az ENSZ-szel vagy Egyiptommal, vagy amíg nem lesz megállapodás a palesztin hatósággal a jövendõ hatalmi viszonyokról. Ariel Saron az egyoldalú kivonulással nem tudja megkerülni a tárgyalóasztalt; a másik fél figyelembevételét ezzel csak elodázni lehet. Ha Izrael rendezni akarja végre közös ügyeit a palesztinokkal, akkor a Gáza feletti ellenõrzést is meg kell majd vitatni, teljes kivonulás ide vagy oda.
Mindezek miatt az egyoldalú kivonulás támogatói és ellenzõi gyakran keresztezik a pártpolitizálás határait. A kezdeményezõ Likud jelentõs része fellázadt vezetõjének döntése ellen, de a tervet a parlamentben gyakorlatilag sikerre vivõ baloldalban, az ellenzéki Munkapártban is sokan megfogalmazzák aggályaikat. Bár támogatják a '67-es területek elhagyását, hibásnak tartják az egyoldalú lépéseket. Ráadásul a knesszet döntésével csak most kezdõdött meg igazán a harc a telepesek szélsõjobb radikális szárnyával, akik mindent elkövetnek az elõttünk álló évben, hogy ellehetetlenítsék e minimálprogramot. Ariel Saron kettõs tûz alatt lesz kénytelen véghezvinni terveit: belül a Nagy-Izrael mennyországát fel nem adó radikáltelepesek, kívül a Hamasz, a Dzsihád és a többi palesztin fegyveres szervezet vívja ellene harcát. Sokat fogunk még tehát sírni; s ki tudja, nevetünk-e a végén?
Shiri Zsuzsanna
(Jeruzsálem)
