Publicisztika

1989. április 14-én volt Kecskeméten a "Reformműhely" tanácskozás, s ezzel párhuzamosan zajlott az MSZMP reformköreinek első országos összejövetele. A 15 éves évfordulón a Reformkörök Alapítvány kétnapos vitaülést rendez: 16-án Kecskeméten a Tudomány és Technika Házában, 17-én Budapesten a Villányi Úti Konferenciaközpontban. Hogy munkatársait a levéltárak, archívumok hosszadalmas átnyálazásától megkímélje, a szerkesztőség közvetlenül a daliás idők még élő szemtanúját hívta segítségül - ez vagyok én.

Kovács László pártelnök olyan ostobán viselkedik, hogy a fal adja a másikat. Az Index című internetes lap cikket közölt a múlt szerdai szocialista kampánytréningről: az újságíró inkognitóban járt a rendezvényen, amiről aztán két nap múlva cikket írt. Minden valamirevaló orgánum szerkesztője két kézzel kapna egy ilyen anyag után: a kolléga tudomást szerzett egy érdekes, (elvben) zártkörű eseményről, odament, bejutott, tudósított - végezte a dolgát.

Már szinte feledésbe is merült április negyedike, ünnepek jönnek, mennek, de most a nyuszi piros tojás helyett egy nagy vöros csillagot tojt ide, s nekünk kezdeni kéne valamit vele, a locsolkodóknak mégse adhatjuk.Történt ugyanis, hogy körülbelül ötven közéleti személyiség - parlamenti képviselők, írók, filozófusok, ezek-azok és egy hivatalban lévő miniszter, persze pont Gyurcsány Ferenc - nyilatkozatban követelte, hogy az önkényuralmi jelképek használatát tiltó törvényből töröljék a vörös csillagra vonatkozó részt. Lett is erre nagy felzúdulás - jobbról. (Érthető okokból, hisz a petíció aláírói mind balról jöttek.) Szép kis skandalum, mondhatnánk. Vagy inkább azt, hogy megint a szokásos marháskodás: valamit bedobnak innen, s hörögnek onnan. De ennél persze jóval többről van szó, konkrétan arról, hogy sem a tiltakozók, sem a tiltakozók ellen tiltakozók nem gondolták végig a dolgot, előbbiek megpedzettek valamit, utóbbiak reflexből mordultak.

Miután Medgyessy miniszterelnök megtette javaslatát a közvetlen államfőválasztásra, ő is meg Bárándy igazságügy-miniszter is azzal nyugtatták az aggodalmaskodókat, hogy ez a megoldás nem vezet elnöki túlhatalomhoz. A kormányfő Ausztriára és Lengyelországra hivatkozott: az államfőt, bár hatásköre itt is szűk, mégis közvetlenül választják. A lengyel példa azonban sántít.

Az utóbbi időben a középosztály egyre több tagja érzi úgy, hogy az állam feladata lenne az ő megélhetésének a biztosítása. Ezt az érzést erősíti a köztisztviselők nagy száma, valamint az, hogy akik elég kitartóan toporognak az állam nagy kasszája előtt, ritkán távoznak üres kézzel. Sok művészeti ág képviselői hasonlóan éreznek: legutóbb a filmipar képviselői vehették elégedetten tudomásul, hogy a Nagy Testvér nem érzéketlen igényeik iránt, és a költségvetésből juttat számukra egy kellemes összeget. Érthető, hogy az írók is szeretnének pénzt kapni az államtól.

A magyar fogyasztó rég megszokta a kéretlen küldeményeket - a kedvezményes árú (magyarul lejáró szavatosságú) húsvéti sonkákról, olcsó fuszeklikről, kétszáz forintos dezodorokról szóló nyomtatványok általában a kukában végzik pályafutásukat. A Fidesz - MPSZ legújabb küldeményei (egy db petíció plusz egy db tréfásnak szánt kamu csekk) ugyancsak erre a mintára készültek: Tesco-gazdaságos pártpropagandát kap a választópolgár, s ebbéli érzéseiben megerősíti, amikor elsőként Esztergályos Cecília írja alá az ívet

Az Országgyűlés hétfőn elfogadta a befektetők és a betétesek védelméről szóló törvénymódosításokat. Beérett a kormányzat kétéves erőfeszítése: nincs törvényi akadálya Szász Károly bankfelügyeleti elnök elmozdításának. Ám Szász és a koalíció küzdelmének nincs győztese. A harcban valamennyi résztvevő blamálta magát: az alkalmi baloldali nehéztüzérek éppúgy, mint maga Szász Károly. Előbbiek hiába firtatták az elnök személyes felelősségét a Magyar Fejlesztési Bank Orbán-éra alatti működése, a Premier Önkéntes Nyugdíjpénztár és az ingatlanszövetkezetek ügyében, és hiába támadták a felügyelet gazdálkodását, a saját mártíromságát mélyen átélő Szász állta a sarat. Szorgalmasan magyarázgatta a PSZÁF-törvényt, hangoztatta a szervezet állítólagos érdemeit a Pannonplast-, illetve a Kulcsár-ügy feltárásában (jóllehet a Pannonplast-ügyben maga a cég hívta fel a felügyelet figyelmét az ellenséges kivásárlás gyanús körülményeire; arra pedig Szász egyszer sem tudott magyarázatot adni, hogy a K&H Equities sötét ügyeiből miért nem lett botrány már sokkal korábban). Az elnököt időnként a Bankszövetség, az ellenzék és az államfő is védelmébe vette. Ám Szász elvétette a szerepét: független intézmény vezetőjeként, köztisztviselőként politikai játszmákban vállalt dicstelen szerepet, márpedig ez összeegyeztethetetlen a pozíciójával.

Ha a magyar gazdaságot csurkai módon részvénytársaságnak, a forint árfolyamát pedig részvényértéknek tekintjük, akkor azt mondhatjuk: a piacok az elmúlt másfél évben előbb jó drágán bevásároltak csőd közeli cégünkből, aztán olcsón megváltak részvényeinktől. Akkor, amikor a napnál is világosabbá vált, hogy sikerült kijutni a kátyúból. Ha meg az elmúlt öt hónapot nézem, hát előbb leesett az árunk a pokolba, aztán meg visszajött, holott lényegében nem történt semmi. Micsoda?

Az Európai Unióhoz 2004-ben csatlakozó kelet-közép-európai országok lakói szűk egy hónappal a nagy pillanat előtt nem érezhetik istennek magukat. Zeusz zavarban lenne, ha most akarná elrabolni a szép Európát. Vágyának titokzatos tárgya ugyanis épp komoly átalakuláson megy keresztül. Miként Bu–uel zseniális, hasoncímű filmjében ugyanazt a szépséget a helyzettől függően más színésznők jelenítették meg, Európa is nehezen megragadható és még nehezebben azonosítható. Azért lehet ez így, mert "Európa" történetének különös korszakát éli - nemcsak a következményeiben valójában senki által nem ismert keleti bővítési folyamattal küszködik, hanem az unió működésének egészét kell újraálmodnia.

Az ostobaság milyen fokára kell eljutni egy politikai pártnak ahhoz, hogy bizosan ne nyerhessen választást Magyarországon? Elég nagyon ostobának lenni, avagy csak az annál is ostobább létállapot a biztos bukó, netán a nagyon-nagyon ostobánál is hülyébbnek kell lenni az ellenzékiséghez? A megannyi fontoskodó okfejtés dacára - tizennégy évvel az első szabad választások után - erre a kérdésre egyszerűsödött az ún. magyar politikai közélet minden problémája. Nem véletlen, hogy mindez az elmúlt hét vége alapján merült föl bennünk, bár kétségtelen, hogy agyunkat már a "Baloldali tévét a baloldalnak!" imbecillitása is alaposan felpörgette.

Az orosz tábornokok hörgése (hogy tudniillik ezentúl majd jól lelövik a belga NATO-gépeket, ha a három balti állam fölül véletlenül az orosz levegőégbe tévednek) tulajdonképpen mára teljességgel érthetetlenné és anakronisztikussá vált. Pedig még tíz évvel ezelőtt is ez maga volt a világtörténelmi realitás: huh, megint jönnek az oroszok, kiássák Kádárt, és elveszik a nagymama vekkerét (meg néhány kisebb tájegységet). Persze már akkor is csak azért lehetett ez a realitás, mert elég sokan elhitték, vagy úgy tettek, mint akik elhiszik, hogy az: mindegy, elmúlt, fátylat rá.

. .

A rendszerváltás óta először fordult elő, hogy egy újságírót letöltendő szabadságvesztésre ítéltek rágalmazásért, vagyis egy olyan bűncselekményért, amivel kapcsolatban eleve csak a sértett magánvádja alapján indulhat eljárás. A Demokrata főszerkesztőjét azért ítélte tíz hónapi fogházra az első fokon eljárt Pesti Központi Kerületi Bíróság, mert lapjában valótlanul állította Mécs Imre országgyűlési képviselőről, hogy az ellene és társai ellen 1957-ben folytatott eljárás során - melyben első fokon őt magát is halálra ítélték - "feladta" társait, akiket részben az ő vallomásának köszönhetően akasztottak fel. Ahogy a bírósági ítélet indoklása is utal rá, aligha létezik a becsület csorbítására alkalmasabb magatartás, mint nagy nyilvánosság előtt "valakiről azt állítani, hogy miatta ítéltek halálra és végeztek ki több embert". A példátlan ítéletet mégis óriási felháborodás fogadta, és nem is csak az elítélt elvbarátai körében.

Az idei nőnapon több újságban, televíziós műsorban az újságírónőké volt a főszerep, ha médiumuk csatlakozott az UNESCO által meghirdett, a Nők szerkesztik a híreket című programhoz. Az akció védnöke az Esélyegyenlőségi Kormányhivatal volt. A nőnapi sajtót áttekintve kérdéses, van-e értelme egyetlen napra "emelni"- vagy inkább "korlátozni" - a nők emancipációját. A megjelent számtalan mézesmázos írás a nők fontosságáról, nélkülözhetetlenségéről, az irántuk érzett szeretetről és egyenjogúsítási igényükről szólt, visszaidézve a "minden anyának egy szál piros tulipánt" életérzést, hogy már a következő ünnepre is utaljunk.