n 1989. április 14-én volt Kecskeméten a "Reformműhely" tanácskozás, s ezzel párhuzamosan zajlott az MSZMP reformköreinek első országos összejövetele. A 15 éves évfordulón a Reformkörök Alapítvány kétnapos vitaülést rendez: 16-án Kecskeméten a Tudomány és Technika Házában, 17-én Budapesten a Villányi Úti Konferenciaközpontban. Hogy munkatársait a levéltárak, archívumok hosszadalmas átnyálazásától megkímélje, a szerkesztőség közvetlenül a daliás idők még élő szemtanúját hívta segítségül - ez vagyok én.
H
"Apu, te szereted a kommunistákat? Mert én utálom őket" - bökött túlképzett kisfiam 1989-ben egy angolból sebtében fordított képes történelemkönyv "afgán antikommunista szabadságharcosokat" ábrázoló fotójára. Én, a bősz reformkörös atya köpni-nyelni nem tudtam. A nyolcéves gyermek édesanyja tapintatosan csak annyit mondott: akkor talán eljött az idő, hogy ezt megbeszéljétek, mint férfi a férfival. A kissé zavart magyarázatból szülői pályafutásom egyik legszebb pillanata kerekedett ki, mikor bő fél óra után a gyermek kissé elvigyorodott: értem. Majd a gyengébbek kedvéért még egyszer hozzátette: értem.
Ez volt kábé az utolsó alkalom, hogy sikerült valakivel megértetni, miért is állok én ott, ahol. Hogy mi ez a "bentről nézve kívül vagyok, kívülről nézve bent" állapot. Hogy miért "tetű áruló" egyfelől, "ez is csak komcsi" másfelől. A rendszerváltás elsöpörte azokat a paramétereket, amelyekkel egyáltalán definiálhattuk ezt a köztes állapotot. Azok a különbségek, amelyek addig olyan fontosak voltak - hogy "vári esetleg jobb Biszkunál, Aczél felvilágosultabb, mint Tóth Dezső, hogy Pozsgay nem Grósz, Nyers nem Berecz stb. -, 1989 után a kutyát nem érdekelték. Barátaim még vártak választ, amikor a nyolcvanas évek elején hetente lebaltáztak a legfőbb obligát kérdéssel: "Hogy a francba gondolhatod komolyan, hogy ezen a szaron bármit lehetne reformálni?!" A rendszerváltás után e kérdés többnyire csak lemondó legyintés kíséretében hangzott el, mondandónkat rossz esetben zavaros mentegetőzésnek, jó esetben komplett hülyeségnek tartva.
Azt én sem állítanám, hogy a reformkörök ma rettenetesen aktuálisak, de néhány új keletű ostobasággal szemben (hogy például Medgyessy és a reformerek - mi! - már akkor a rendszerváltáson dolgoztunk, amikor Szűrös a nemzet határokon átívelő újraegyesítését készítette elő, a Nagy Szent Gergely Lovagrend pedig a Bibó-szakkollégiumban tartott tagtoborzót) valamivel immúnisabbak lehetünk, ha újra átgondoljuk, hogyan dőlt el, kiből lesz ellenzéki és kiből párttag, ki választja Párizst és ki a Belügyminisztériumot, hogyan lesz az ember reformkommunista. Kezdjük egy igen szubjektív elemzéssel a szociokulturális háttérről.
'68 és a reformerek
A reformkörök "mezei hadai" között akadt néhány '56-ot nem felejtő, mégsem ellenzéki hatvanas, több, a pártapparátusban dolgozó ötvenes. A túlnyomó többség azonban 1956-ot nem vagy csak gyerekfejjel megélt, '68-on szocializált harmincas-negyvenes értelmiségi volt.
Tegyük föl a kettes számú obligát kérdést: hogyan lehetett egy '68-on szocializált értelmiségi párttag? A normális Morrison-, Hendrix-, Illés- és Hair-rajongók, Paál Isti-követők, Marcuse-olvasók magukat ellenzéki érzelmű kívülállónak definiálták - mi ugyanabból az értékrendből, életérzésből és történelmi helyzetből miért vontunk le velük szögesen ellentétes következtetéseket?
Először: a következtetések nem feltétlenülvoltak szögesen ellentétesek. A magyarországi protest-nemzedék nem a korabeli európai jobboldal antikommunista-antiszocialista módján utasította el a létező szocializmust, hanem inkább az új baloldal gondolatmenetét követve. A többség nem az eredeti marxi elveket vetette el, sőt, kritikájában gyakran éppen ezeket az alapelveket kérte számon. Másrészt a szovjet modell tagadása nem járt együtt feltétlenül a nyugati polgári demokráciák igenlésével. Ami nem is csoda, hiszen ezekben az években e demokráciák igencsak represszív, elnyomó arcukat mutatták; ha nagyhatalmi érdekeik veszélybe kerültek, habozás nélkül támogattak terrorista diktátorokat, alkalmaztak erőszakot, olykor saját állampolgáraik ellen is. Talán elegendő itt Pinochetre, Idi Amin Dadára, az észak-írországi véres vasárnapra, a kenti sortűzre - és mindenekelőtt a vietnami háború tíz évére utalni. De hasonlóan intoleráns volt maga a polgári társadalom is: az USA déli államaiban csak a 60-as évek elején szűnt meg a faji szegregáció, s persze a mi idoljaink, a '68-as párizsi diákok, Morrison, Dylan, Lennon is azt a benyomást közvetítették, hogy az apák nemzedéke Nyugaton is elviselhetetlen. Mindezt egy olyan majd' két évtizedes periódusban - a kádári megtorlás vége és az afganisztáni bevonulás között -, amikor a Nagy Testvér speciel csak egyszer, Csehszlovákiában csapott oda úgy igazán.
Felfogásom szerint tehát a magyarországi protest-nemzedék nem kifejezetten a szocializmus ellen protestált, hanem a világ általános létállapotát tartotta rossznak és - ez a lényeg - megváltoztatandónak. Rendkívül jellemzőek két korabeli film (Kardos Ferenc: Petőfi '73; Szomjas György: Gyakorlatok) gimnazistákkal és egyetemistákkal készített beszélgetései. Süt belőlük a (mai szemmel persze majdhogynem vicces) forradalmi hevület. És a "chilei puccs" drámajátékban senki nem akarja elvállalni a jobboldal szerepét. (Nem tudom megállni, ide másolok néhányat a filmek akkor 17-25 éves szereplőinek nevei közül: Can Togay, Csizmadia Tibor, Szikora János, Ács János.)
A kérdés tehát nem az volt, hogy Nixont vagy Brezsnyevet szeretjük-e. A kérdés az volt, hogy itt és most van-e reális esély változtatni a világ létállapotán, van-e mód helyretolni a kizökkent időt; s ha van, akkor a fennálló rend keretei között vagy annak ellenére. Számtalan akkori beszélgetés, vita, baráti üvöltözés alapján úgy gondolom, a válasz nem annyira a világról alkotott objektív képünktől függött: a döntő tényező a személyes mikro-történelmek közötti különbség volt. Ahol a családi legendáriumok erős '56-os vagy korábbi traumákat tartottak elevenen, ahol a véres kezű gyilkosokkal, behízott nyakú hatelemis barmokkal szembeni utálat naponta megélt alapélmény volt, ott a politikai beilleszkedés megbocsáthatatlan megalkuvásnak számított.
Ahol viszont ilyen trauma nem volt, vagy ezeket a traumákat a gyerekek előtt is elhallgatták, a kérdés leginkább technikai: van-e egyáltalán valahol lehetőség értelmes módon belülre kerülni. Ebből a szempontból is meghatározó volt a mikrokörnyezet. "riási különbség lehetett megyék, városok, üzemek között, de az is előfordulhatott, hogy egymástól ötszáz méterre fekvő iskolák közül az egyikben egy vérsztálinista kiskirály tartotta rettegésben a tantestületet meg a diákokat, a másikban meg egészen más volt a helyzet. (Itt és most e sorok írója épp csak utal saját munkahelyére, a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumra, az itt 1978 óta demokratikus-liberális szigetként létező, gyakorlatilag azóta is változatlan keretek között működő drámai tagozatra.)
A belülre kerülés tehát elsősorban, de nem kizárólagosan volt pragmatikus döntés. Ennek is megvolt a maga ethosza: nem lehet beletörődni abba, hogy életünk végéig pusztán elszenvedői legyünk saját viszonyainknak.
Kádár István és Koppány Imre, avagy a történelem szemétdombja
Az afganisztáni bevonulás, de még inkább a lengyelországi szükségállapot után megerősödik az a csoport, amelyik megszabadul a "belülről gyakorolt jobbító bírálat" kényszerétől, és nyíltan vállaljaellenzékiségét, a rendszerrel való szembefordulást, a polgári társadalom igenlését. A Beszélő megjelenése fölerősíti a kritikai értelmiségen belüli törésvonalakat, az erkölcsi dilemmákat. A népi írókról, az írószövetségről Kertész Imre ÉS-ben megjelent kíméletlen elemzése minden fontosat elmondott, én most a nyílt ellenzékiséget nem vállaló csoportok dilemmájáról szólnék inkább, amit számomra legpontosabban Szilágyi Ákos fejezett ki. A nyolcvanas évek elején (olvastam valahol) egy vitában TGM kifejtette, hogy az ún. létező szocializmus reformálhatatlan, végérvényesen bebizonyosodott, hogy a történelem szemétdombjára való. Szilágyi erre annyit kérdezett: jó - de hogyan fog odakerülni?
E kérdés igen tömören mutatja az egész csapdahelyzetet, amelyben Gorbacsov fellépése előtt voltunk. A szovjet uralom az általunk belátható idő végezetéig megkérdőjelezhetetlen realitásnak tűnt, amit nem lehet megváltoztatni - de éppen azért, mert örök életre szól, nem változtatni sem lehet.
Másrészt azért is jogos volt a visszakérdezés, mert a kritikai értelmiségen kívül a társadalom jelentős rétegei nem mutattak túl nagy hajlandóságot szembefordulni a rendszerrel. Mindennél jobban kifejezte ezt a hangulatot az István, a király előadását követő össznépi eufória. Hiába fanyalgott az ellenzék, hogy ez Kádár apológiája (István), hiába csikorgatta a fogát a hivatalos kultúrpolitika, hogy ez tiszteletadás Nagy Imre (Koppány) emlékének, a többség éppen ezen ellentmondás miatt énekelte a végén párás szemmel a Himnuszt: hogy tudniillik egyfelől elsirathatjuk Koppányt, másfelől meg vállon veregethetjük magunkat, amiért István mellé álltunk, hisz ez a reálisan egyedül járható út.
De az ún. utca embere a lengyel események hallatán sem bolydult föl, sőt, kifejezett kárörömmel vette tudomásul: a lusta, csencselő lengyelek is megkapták, és még jól is jártak, mert hozzájuk nem az oroszok vonultak be.
Ezt a patthelyzetet borította fel Gorbacsov megjelenése. A népi és a demokratikus ellenzék genealógiája közismert - e cikk fő tárgya amúgy is az: mi volt az MSZMP-n belül? A nyolcvanas évek végén a magukat reformernek valló párttagok három csoporthoz tartoztak. Az első, legnagyobb tekintélyű halmaz a szűkebb vezetésen belüli reformerek: Nyers és Pozsgay köre. A másik csoportba az ún. "reformközgazdászok" és egyéb humán csúcsértelmiségiek tartoztak, nagyjából a "Fordulat és reform" szerzői. E két csoport között jó informális kapcsolatok voltak, Pozsgay a Hazafias Népfront vezetőjeként sokukat bevonta szakértőként, s '89-ig legfontosabb tanácsadói is ebből a körből kerültek ki.
A legkésőbb jelentkező, legkevésbé szervezett, de legszámosabb csoportot, a "mezei hadakat" a reformkörösök alkották. Az 1988. májusi pártértekezletet követő lázas felbuzdulásban igen sok helyi szervezetben zajlottak kisebb lázadások, ókonzervatív vezetőket próbáltak leváltani, városi, megyei pártértekezleteket kezdeményeztek. A frakciózást tiltó szabályokat felrúgva megjelentek az első, szervezett platformok. Novemberben pedig Szegeden létrejött az első reformkör, amelynek programja már nem tekinthető a fennálló rend reformjának: "Szükség van (É) a világgazdaságba való visszaintegrálódásra (É) a polgári értékek visszaemelésére (É) a politikai intézményrendszer olyan reformjára, amely (É) természetesnek tekinti a többpártrendszert." (Rendszerváltók a baloldalon. Kossuth, 1999, 55. oldal.)
Kegyelmi időszak következett számunkra. Egyszerre ismert szereplői lettünk a helyi közéletnek, vadidegenek veregették a vállunkat, üzeneteket kaptunk távoli ismerősöktől, hogy csak így tovább, keményen, de azért vigyázzatok magatokra. A vidéki Magyarországról 1988 őszén a frissen megalakult ellenzéki pártok csak valami térben és időben távoli derengésként voltak észlelhetőek - soha nem felejtem el, amikor egy helyi agitpropos oda nyilatkozott, hogy "a többpártrendszer a társadalomtudományi intézetek alagsoraiban kóválygó lila gőzös értelmiségieken kívül senkit nem érdekel ebben az országban". (A fazon egyébként három év múlva már a kisgazdapolgármester helyi szócsövévé avanzsált, de ez egy másik történet.) Pozsgay 1989 januári rádiónyilatkozata a népfelkelésről csak növelte az eufóriát. Ott állnak 'k, a Hatalom, a régi rend elszigetelt hívei, itt állunk Mi, reformerek, ellenzékiek, '56-osok: a Nép - és hogy a reformkörösök ennek a Mi-nek a fontos tagjai. Ezt igazolta vissza az is, hogy 'k, a helyi sztálinista őskövületek, a Munkásőrség Baráti Köre meg a Münich Ferenc Társaság aktivistái még mindig a mi "jobboldali elhajlásunkban" látták a legfőbb veszélyforrást. És visszajelzést kaptunk az ellenzékiektől is: nehogy átengedjük az MSZMP-t a Grósz-féléknek, miránk nem a kerekasztal n+1. pártjaként van szükség, hanem a rendszerváltás békés levezénylésének garanciájaként.
Kiűzetés
Szóval ott állunk, kipirult arccal, közvetlenül a történelem ütőere mellett; nem mi vagyunk a fősodor, de azértÉ A paradicsomi állapotok valamikor április és június között értek véget. Épp a jelen jubileum tárgya, a kecskeméti Reformműhely világított rá először, hogy ez a Mi bizony nem olyan egységes. Reformkörösként azért mentünk Kecskemétre, hogy ha kell, Pozsgay és Nyers vezetésével új pártot alapítsunk, de legalábbis kinyilvánítsuk a véd- és dacszövetséget. Vagy hogy belépjünk a Nyersék által létrehozott Új Márciusi Frontba. Vagy csináljunk valamit, ami világossá teszi, hogy mi intézményesen leszakadófélben vagyunk a Grósz-féle MSZMP-ről. Határozott kérésünkre bizonytalankodás volt a válasz.
Pár hét múlva Pozsgay Demokratikus Magyarországért Mozgalom néven összehívott néhány embert. Első kérdésem az volt, hogy ha egyszer van az Új Márciusi Front, akkor miért kell még egy pártellenzék. Hosszú, okos, semmitmondó válaszok következtek, míg aztán a szünetben, a büfében röhögve megkérdezték: "Tényleg nem tudod? Hát ott túlságosan egyfajta emberek jöttek össze." "Ez azt jelenti, hogy ott van az urbánus pártellenzék, itt meg a népies?" "Valami ilyesmi" - heherésztek. Én még próbálkoztam, mondtam, hogy de hát én is urbánus vagyok, mutattam az orromat (ma már, D. K. altern. Koss. díjas nyomán tudom, a szakállamat kellett volna), de ők csak lapogatták a hátamat, hogy rendes vidéki tanárgyerek vagy te, itt a helyed.
Ennél jóval nagyobb trauma volt O. V. június 16-i beszéde. Nem, nem a radikalizmusa, azzal nem volt semmi bajom - hanem a szóhasználata. Addig ugyanis az 'k-re többnyire a sztálinista, fundamentalista, konzervatív (!), keményvonalas vagy visszarendeződés-párti szavakat használtuk. (Az újratemetés másik négy szónoka szintén.) O. V. a "kommunisták" megjelölést alkalmazta en bloc mindazokra, akik a túloldalon állnak, s ez a szóhasználat hetek alatt általánossá is vált. Ezzel az egyszerű nyelvi eszközzel Nagy Imrétől Grószig, Pozsgaytól Berecz Jánosig és igen, a reformköröktől a Munkásőrök Baráti Köréig minden komenista egy kalap alá lett véve. Ennek persze volt objektív oka: a máltai Bush-Gorbacsov-találkozó és a Németh-kormány átalakulása után a visszarendeződés veszélye gyakorlatilag megszűnt, Grósz ellensúlyaként nem volt többé szükség a reformerekre.
Ez személyes lelki probléma, mondhatnád, kedves olvasó, de szerintem jóval több annál. Számomra e két traumával kezdődött az a folyamat, ami mindmáig undokká teszi az ún. nagypolitikát. A rendszerváltó értelmiség három nagy tömbje, a demokratikus ellenzék, a népiesek mozgalma és a párton belüli reformerek ekkor kezdték fölmondani az egymás iránti szolidaritást. Ez egy versengő parlamenti demokráciában önmagában véve persze kicsit sem baj, de. Magyarázatként hadd idézzek egy korabeli beszélgetést. "Miért baszogatod te annyit azokat a szerencsétlen munkásőröket? - kérdezte egy reformkörös ismerősöm. - Ha jönnek a választások, az ő szavazataikra is szükség lesz." Kicsit megrökönyödött, de (ma már tudom) prófétai válaszom valahogy úgy szólt, hogy ez hülyeség, életbevágó, hogy demokrata ellenfeleinkkel szemben soha ne használjuk föl az elvileg minket támogató szélsőségeseket. Életbevágó, hogy az akasztatni akaró sztálinistákkal, nacionalistákkal és antikommunistákkal szembenmegvédjék egymást a demokratikus elkötelezettségű szocialisták, konzervatívok és liberálisok.
Mint tudjuk, ez jámbor óhaj maradt. Jött a Kónya-Pető-vita, Potyka bácsi, Csurka, Náhlik, az idegenszívű kormány, a kötél meg a kalapács, a kétmillió ember a Kossuth téren, az Erzsébet hídon meg persze a magyar nemzet vesztére törő szakállasok. De ez szintén egy másik történet - vissza 1989-hez.
Nyáron teljes gőzzel zajlott a rendszerváltás, folytak a tárgyalások az Ellenzéki Kerekasztal és az MSZMP között. Szeptemberben "kiengedtük az NDK-sokat", létrejött a megállapodás a demokratikus átmenetről, majd utolsó kongresszusán megszűnt az MSZMP. Sikersztori, mondhatnánk, s nagyjából igazunk is volna - ha nem volna a már említett súlyos demokráciadeficit.
Meg volt még egy apró kis hiba, ami a társadalmat már nem nagyon érdekelte, a reformkörösöknek viszont jelentős vereség volt. Az MSZP úgy alakult meg, hogy nem volt ereje maradéktalanul felszámolni elődpártja privilégiumait. Hogy elhatárolódott az MSZMP politikai örökségétől, de a szolgálati autókat, a K-vonalakat átvette, a munkásőrség felszámolását, a pártvagyonnal való nyilvános elszámolást és a munkahelyekről való kivonulást nem szavazta meg.
Sisyphus epilógja
A kongresszus után a reformkörösök zöme belépett az MSZP-be. Mi, többiek már csak a veterántalálkozókra járunk. Olyankor jól beolvasunk nekik, hogy meg kellene szabadulni Horntól, a balos demagógoktól stb. 'k meg dicsérnek minket, milyen jó, hogy még mindig ugyanaz a tűz, a hév stb. Valószínűleg erről juthatott eszükbe, hogy legutóbb többek között e sorok íróját külön erre az alkalomra alapított Sisyphus-díjban részesítsék, úgy is, mint aki nem váltotta pozícióra, befolyásra, vagyonra akkori szerepét.
A prológban már említett, azóta posztmodern társadalomtudós-palántává érett fiúgyermek az egykorinál is pimaszabb vigyorral azt kérdezte: fater, akkor ezzel ugye azt mondják, hogy te egy bazi nagy lúzer vagy.
A bősz reformkörös atyából abszolút őszintén szakadt ki a válasz: ha úgy vesszük, akkor igen. De amúgy nem.
A szerző a szentesi Horváth Mihály Gimnázium tanára, egykori reformkörös.
