A lengyel tapasztalatot két okból is érdemes közelebbről szemügyre venni. Egyrészt mert Lengyelország és Magyarország között nagy a hasonlóság: az első szabad választás óta 1994-ben, 1998-ban és 2002-ben is ugyanabba az irányba szavaztunk, mint előttünk egy évvel a lengyelek. Másodszor pedig mert nagy a különbség: a mi stabil kétpártrendszerünkkel és stabil kormányainkkal szemben a lengyeleknél szünet nélkül bomlanak és alakulnak a pártok; a rendszerváltás óta pedig épp most távozott a tizedik miniszterelnök.
Mindennek az egyik oka a közvetlen államfőválasztás.
Lassan álltak be
Bár a lengyel alkotmány szerint "a végrehajtó hatalmat az államfő és a kormány gyakorolja" - ami a félelnöki (francia) rendszerre jellemző megfogalmazás -, a kormányforma mégis ugyanolyan parlamentáris-miniszterelnöki, mint nálunk. Ez nem volt kezdettől fogva így. A lengyelek a rendszerváltás után tettek egy hároméves kaotikus, konfliktusos kitérőt a francia típusú félprezidenciális rendszer irányába. Ezt ötéves elnöki-parlamentáris hibrid rendszer követte, még mindig erős, de már kordában tartott elnökkel. Csak 1997-re horgonyoztak le az "erős parlament, erős kormány, gyenge államfő" modell mellett.
A félelnöki rendszerrel való kacérkodásnak személyes és objektív okai is voltak. Az első szabadon - és közvetlenül - választott államfő, Lech Walesa bizalmatlan, kisebbségi komplexusos és konfliktuskereső alkatnak bizonyult. Ráadásul az 1989-es rendszerváltó parlament képviselőinek csak 35 százalékát választották szabadon, 65 százalékot a kommunista állampártnak és két kis csatlós pártjának tartották fenn. Ez volt a kommunisták és az ellenzék kerekasztal-megállapodása. (Az első teljesen szabad parlamenti választást csak 1991-ben tartották.) Amikor Walesa, a rendszerváltás élő szimbóluma 1990-ben elfoglalta az államfői széket, erős legitimációjú elnök állt szemben a gyenge legitimációjú parlamenttel. Ráadásul a rendszerváltást elindító alkotmánymódosításban viszonylag szélesre szabták az államfő jogkörét - vésztartalékul a kommunisták számára. Walesa ebben a helyzetben módszeresen igyekezett hatásköröket kisajátítani a kormánytól és a parlamenttől, ami időnként szinte diktátori túlhatalommal fenyegetett. Az elnök és a parlament hadakozásának eredménye az 1992-es ideiglenes alkotmány (a "kis alkotmány") lett, amely hibrid, elnöki-parlamentáris rendszert vezetett be. A kis alkotmány elfogadásával egyidejűleg látott neki az időközben újból baloldali többségűvé vált parlament a végleges új alkotmány szövegezésének, nem is titkoltan Walesa ellen.
Az új alkotmányt végül 1997-ben fogadták el. Egyes megfogalmazásai az első évek harcaiban született kompromisszumokra utalnak, de a kormányzási forma egyértelműen parlamentáris, amelybe a német kancellárrendszer bizonyos elemei is vegyülnek, akárcsak nálunk.
Vissza a feladóhoz
Ha összevetjük a lengyel és a magyar alaptörvényt, a köztársasági elnök hatáskörében nem találunk lényegi különbséget. A kormány a lengyeleknél sem az államfőnek felelős, hanem a parlamentnek. A kormányfőnek a parlamenti többségtől kell felhatalmazást kapnia, az elnök tehát nem nevezhet ki akárkit e posztra, és nem menesztheti bármikor a miniszterelnököt. Az államfő és a kormány nem kormányozhat a parlament megkerülésével, és a parlamentet csak az ország pontosan meghatározott kormányozhatatlansága esetén lehet feloszlatni. A kormány (a miniszterek) státusa ugyanúgy a kormányfőhöz van kötve, mint nálunk, vagyis a miniszterelnöknek van kormánya, és nem a kormánynak miniszterelnöke.
A lengyel és a magyar köztársasági elnök tehát egyaránt "gyenge" államfő, vagyis hatásköre mindkettőnek szűk, jobbára szimbolikus, reprezentatív. Csak apró eltérések mutatkoznak. A lengyel államfőnek kevesebb lépéshez kell miniszterelnöki vagy miniszteri ellenjegyzést kapnia, mint magyar kollégájának. Az elnöki egyéni kegyelmi döntést például nem kell az igazságügy-miniszternek is aláírnia, mint nálunk (emlékezetes, hogy Göncz Árpád kegyelmi döntését a Kunos-ügyben Dávid Ibolya akkori igazságügy-miniszter nem írta alá). Egyetlen ponton erősebb a lengyel államfő, mint a magyar: ha visszadob egy törvényt a szejmnek (az alsóháznak), akkor ott csak 3/5-ös (60 százalékos) többséggel lehet a vétóját elvetni. Ez elég erős fegyver mind a szűk többségű s különösen a kisebbségi kormánnyal (a mostani már a második ilyen), mind a megosztott ellenzékkel szemben. (Mivel Lengyelországban nem majdnem-kétpártrendszer van, a lengyel kormánytól jobbra is, balra is van ellenzék.) A magyar államfő szintén visszaküldheti az Országgyűlésnek a már elfogadott törvényt "megfontolásra", de a vétó megsemmisítéséhez nincs szükség minősített többségre. Mádl Ferenc lassan négyéves hivatali ténykedése alatt egyszer adott vissza törvényt (akkor az Országgyűlés fél napon belül "újra megfontolta" és leszavazta a vétót), Göncz Árpád tíz év alatt kétszer. Aleksander Kwasniewski mindezzel szemben nyolc év alatt harminckét alkalommal vétózott.
De a lengyel államfők azokon a területeken is aktívabbak, ahol a lehetőségeik ugyanolyan korlátozottak, mint magyar kollégáiknak. Kwasniewski hússzor kért állásfoglalást az alkotmánybíráktól - Göncz tíz év alatt nyolcszor (ezen belül egy négy és fél éves időszak alatt egyetlenegyszer sem), Mádl mind ez idáig hatszor. Kwasniewski nyolc év alatt 36 saját törvénytervezetet terjesztett a parlament elé, míg Göncz ötször élt saját törvényjavaslattal, Mádl négy év alatt egyszer sem. (Más kérdés, hogy egyes alkotmányjogászok szerint parlamentáris rendszerben egyáltalán nem lenne szabad törvénykezdeményezési jogot adni az államfőnek, ha egyszer nem részese a végrehajtó hatalomnak.)
Az elnök zilál
Adódik a következtetés: buzgóbb az az államfő, akit a nép választ, és akinek újraválasztásáról a lakosság dönt, nem pedig saját táborának pártvezetői "füstös szobák mélyén". Maga Göncz Árpád mondta második időszakának vége felé egy Népszabadság-interjúban, hogy ha a nép választaná az elnököt, akkor a hatalmi jogosítványok hiányát valamelyest ellensúlyozná az erős felhatalmazás.
Talán az sem véletlen, hogy Lengyelországban a rendszerváltás óta az államfők nem írók és professzorok voltak. Más lelki alkatra van szükség, ha a posztért meg kell harcolni. Walesa villanyszerelőből előbb hivatásos forradalmár, majd profi politikus lett; Kwasniewski ugyancsak hivatásos politikus. (Diplomája neki sincs: egyetemi záróvizsgáit abszolválta ugyan, de nem írta meg a diplomamunkát.) Az első lengyel elnökválasztáson, 1990-ben egy perui-kanadai-lengyel származású politikai nímand és homályos múltú üzletember, Stanislaw Tyminski futott be a második helyre. Populista kampánnyal az első fordulóban több mint 23 százalékot szerzett: Walesa ekkor - népszerűsége csúcsán - nem egészen 40 százalékot kapott. Ha a parlament választotta volna az államfőt, Tyminski labdába se rúg - a kampány előtt a létezéséről se tudott senki. Medgyessy Péter egyik érve a közvetlen elnökválasztás mellett épp az, hogy az államelnök így nem fog hálával tartozni az őt támogató parlamenti pártoknak. Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke ezt naivitásnak minősítette a 168 "ra című hetilapnak adott interjújában, mondván, hogy a közvetlen elnökválasztásban is csak pártjelöltek indulnának. Nos, a lengyel tapasztalat szerint az elnökjelöltek valóban pártok színeiben indulnak, de nem feltétlenül a meglévő parlamenti pártokéban. Tyminski például a maga kreálta X párt élén érte el kiváló eredményét. A lengyelországi elnökválasztások ötévenként átalakítják az ország pártrendszerét. És nem az X-hez hasonló egyszer használatos pártocskák tündökléséről van szó. Eddig minden lengyel elnökválasztáskor jött létre olyan párt, amely utóbb akár kormányra is került, és szűnt meg olyan, amely addig fontos volt.
Az első elnökválasztási harc vezetett a rendszerváltó Szolidaritás szakszervezet és tömegmozgalom pártokra szakadásához, mert nem volt egyetértés a jelölt személyében. Évekkel később a Szolidaritás nemzeti-katolikus pártreinkarnációját, amely AWS (Szolidaritás Választási Akció) néven kormányzott, a 2000-es elnökválasztás robbantotta szét, ugyanezen okok miatt. A magyar SZDSZ-hez hasonló Szabadság Unió (UW) a 2000-es elnökválasztáson nem állított jelöltet, ezzel gyakorlatilag kiiratkozott a politikai életből: 2001-ben be sem jutott a parlamentbe. A mostani parlament egyik legfontosabb pártja, a konzervatív-liberális Polgári Platform (ha most lenne a választás, valószínűleg győzne) részben azért jött létre, mert a 2000-es elnökválasztási kampányban egy népszerű politikus, Andrzej Olechowski nem talált magának olyan pártot a parlamentben, amely támogatta volna. (Pedig 2000-ben csaknem 17 százalékkal második lett.)
Az elnökválasztás nemcsak átrajzolja a párttérképet, de eredménye befolyásolhatja is a parlamenti választást. Kwasniewski elnök 2000-es győzelme kilenc hónappal később, a 2001-es parlamenti választáson hozott néhány százalékot pártjának, a szociáldemokratáknak. Az elnökválasztási kampány ugyanis semmiben sem különbözik a parlamentitől. Minden valamirevaló párt elindul és jelöltet állít, hiszen a modern választási (vagyis tagsággal alig rendelkező) pártok számára a kampány az egyetlen alkalom arra, hogy közvetlenül kapcsolatba kerüljenek a választókkal.
A zajos pártkampány után a megválasztott államfő formailag szakít pártjával (Kwasniewski felfüggesztette tagságát), mert a pártok felett kell állnia. Ettől persze még senki előtt sem titok, hogy melyik oldalon dobog a szíve. És ha a miniszterelnöké a másikon, akkor előfordulnak súrlódások. Érdekes módon még több konfliktus adódott akkor, amikor a köztársasági elnök saját pártja volt kormányon. Walesa is, Kwasniewski is mintha úgy tartotta volna, hogy saját táborában - amelynek addig a vezére volt - szerzett jogai vannak. No meg az elnök kampányígéreteit valakinek meg is kellene valósítania. "Egyetlen miniszter sem érdekelt abban, hogy teljesítse az elnök ígéreteit. Az legyen az elnök gondja" - kesergett utóbb egy írásában Lech Walesa.
A lengyelek elégedettek a közvetlen elnökválasztással, és az alkotmányjogi kakukktojást államberendezkedésük tartós elemének tekintik. Kwasniewski kilencedik éve a legnépszerűbb lengyel politikus, elismertsége messze nagyobb, mint eredeti pártjáé. Vagyis a lengyel közvélemény kifejezetten jutalmazza, hogy Kwasniewski időnként beavatkozik a törvényhozás munkájába. Sőt: elemzők szerint az utóbbi időben talán éppen azért zuhant a népszerűsége, mert nem gyorsította meg a szociáldemokrata kormány agóniáját. Bár kétszer is megpróbálta lemondatni a rekordnépszerűtlen Leszek Miller kormányfőt, a döntő lépéstől mindig visszariadt.
A szenátus funkciót keres
A magyar miniszterelnök nemcsak közvetlen államfőválasztást javasolt, hanem második parlamenti kamarát is. A sors iróniája, hogy Lengyelországban jelentős erők éppen megszüntetni javasolják a felsőházat. A szenátust a második világháború után a kommunisták számolták fel, a rendszerváltó erők állították vissza, de másfél évtized alatt sem igen találtak számára meggyőző funkciót. Lengyelország nem szövetségi állam, a szenátus így nem képviselhet tagállamokat. Eleinte ugyan a megyék csaknem egyenlő reprezentációját lehetett volna megjelölni a 100 fős szenátus funkciójaként (minden megye 2-2 szenátort választott, a két legnagyobb 3-3-at), de még ez is megszűnt az 1997-es közigazgatási reformmal, amely a 49 vajdaságból 16-ot alakított ki. A szenátus a parlamenti erőviszonyok hektikus változásának destabilizáló hatásait sem tudja tompítani, hiszen mindig a szejmmel egyidejűleg választják. A lengyel felsőháznak még leginkább az a funkciója,hogy kijavítgatja az alsóházban elfogadott törvények jogi hibáit. A szenátus is kezdeményezhet törvényt, és módosíthatja vagy megvétózhatja az alsóház törvénytervezeteit: ám a vétó elvetéséhez a szejmben nem kell minősített többség, csak abszolút. Persze ha egy kormány a szejmben kisebbségben van, de a szenátusban többséggel rendelkezik, akkor adott esetben a felsőház törvényjavaslat vagy vétó formájában átnyomhat ezt-azt az alsóházon, ha ott az ellenzék nem elég egységes. Ilyen helyzetben vannak most a szociáldemokraták is. Talán éppen ezért nem álltak neki a szenátus megszüntetésének, pedig 2001-es választási programjukban megígérték.
Természetesen a lengyel gyakorlatból nem következik automatikusan az, hogy a közvetlen elnökválasztásnak nálunk is ugyanolyan hatásai lennének. De nem következik az ellenkezője sem.
