Publicisztika

Vajon mit hirdethetett a futballstadionokban a földművelési tárca által tulajdonolt Agrárinnovációs Kht.? "Újítsd meg az agrárszférát, nevelj te is kecskét, békát!"? Vagy az az állati maradványok újrahasznosításával foglalkozó vállalat, amely szintén nagy értékű reklámszerződést kötött az FTC-vel? Mi lehetett a szlogenje? "Vegyen belet! Különben a magáét tapossuk ki!"?

Akormányváltás napjaiban már csak nosztalgiából is figyeltem, hogy a kampányhoz és az előző nyolc évhez képest miként változtatják meg a privatizációról vallott nézeteiket a Fidesz vezetői. A külföldi befektetők is figyeltek, a hazaiak nemkülönben; olyannyira, hogy a tőzsde kis híján összeomlott. Ha ugyanis a polgári kormány a magántulajdon fontosságát úgy hangsúlyozza, hogy közben az állami vagyon lebontásához kapcsolódó minden korábbi kormányzati döntést nem egyszerűen bírál, hanem azok jogszerűségét vitatja, akkor a legkevesebb, hogy az érintettek elgondolkodnak. Chikán Attila súlygyarapodásának nem kevés köze van azokhoz a reggeli-, ebéd- és vacsorameghívásokhoz, amelyeket a hazai és külföldi tőketulajdonosoktól, befektetőktől kapott, és amelyek alkalmával a gazdasági miniszter folyamatosan a jogbiztonságról, a jogfolytonosságról, a magánosítás eredményeinek tiszteletben tartásáról tartott előadásokat. Ezen alkalmakkor Chikán, ha az előző kormány privatizációs gyakorlatáról faggatták, nagyon tisztességesen legfeljebb csak annyit mondott: lehet, hogy ő másként döntött volna. A Vasárnapi Újság és a kormány számára fontos más orgánumok ösztökélésére Orbán Viktor miniszterelnök dicsérően nyilatkozott: biztos, hogy nem indítunk pereket a privatizáció felülvizsgálatára, mert azokat sorban elveszítenénk.

Van ugye az az ismert eset, hogy hazamegyünk munka után, és egy ismeretlen, nagydarab, szakállas, erős hónaljszagot árasztó férfit találunk kedvenc kanapénkon. Megkérdőjelezhető tisztaságú alsóneműben terpeszkedik, és a mi papucsunkat viseli; tekintete magabiztos, bár mellszőrzetének vakarászása és az állandó harákolás némi idegességről árulkodik. Látszik rajta, hogy szeretné megúszni, de ha a helyzet úgy hozza, ütni is képes. ´ Lajos, bök a szakállasra az eddig feleségünknek vélt nőszemély, itt fog lakni. Te majd elalszol a kisszobába´. Vele sokkal jobban szeretek villamosozni, szépen csilingel. De elválva nem vagyunk, adjad ide a kosztpénzt, meg a betétkönyved, és maradjá´ magadnak.

Mikola István, a szinte vadonatúj egészségügyi miniszter megnyilvánulásai az elmúlt tíz napban leginkább egy komplett katasztrófasorozat képét mutatták.

Egy spanyol narancslé, egy dán sonka, egy görög saláta és Schmieder úr ült az asztalnál, amikor utóbbi a Bild Zeitungban a munkájára ácsingózó keleti tömegek képével szembesült. Kinézett az ablakon, és bosszankodva vette észre, hogy a bolgár kertész nem elvágólag nyírta le füvet, holott már több ízben elmagyarázta neki, hogy ennek van jelentősége. Csöngettek. Kinyitotta az ajtót, de az üdvrivalgás jellegű dzsenydobrira hirtelenjében nem tudott reagálni. Megjött Hanna, a lengyel takarítónő. Közben megjelent a kis Hansi Schmieder is, aki Annától, a baby-sittertől tanult szlovák altatót dúdolta. A solingeni késüzembe menet egy magyar kolléga Schmieder elé vágott a forgóajtóban, Schmieder a magyar hajtókáján furcsa trikolórt vett észre. Mikor utánakérdezett, megtudta, hogy valami forradalom volt ott. Valamikor. Este aztán, amikor a fogorvosa helyett annak román kollégáját találta a rendelőben, foghúzás közben víziója volt az olvasztótégelyről. Vagy rémálma?

Miközben az ország egyik fele röhög, a másik meg sír a kisgazda tragikomédián, amit egyébként - minden kacagtató momentuma mellett - egyre inkább hajlamosak vagyunk nettó tragédiaként felfogni (hisz az emberi aljasság váratlan mélységeit világítja be), nem árt, ha tudatosítjuk magunkban: az elmúlt hetek eseményei nem csak az FKGP válságát hozták el.

ABorsodChem Rt. (BC) részvényeinek adásvételéből az elmúlt hetekben ügy lett. Nemcsak a tőzsde tisztasága felett őrködő Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) vizsgálódik, hanem miniszterek és államtitkárok nyilatkoznak nap mint nap, sőt a kormány is napirendre tűzte az esetet.*

Van ugye az ájtatos Orbán. A népfi az Aktuálisban épp hogy a hamuban sült pogácsát ki nem teszi az asztalra, de azért udvariasan válaszolgat annak a városi izének, és annál a résznél sem remeg meg a hangja, amikor azt ecseteli: borzalmas dolog lehet az, amikor valakinek a gyermekét éri támadás, ezt mint családos ember, nagyon is el tudja képzelni. Bár arra valószínűleg soha nem derül majd fény, hogy ki csapta Deésy hóna alá a minidisc-et, vagy hogy igaz-e, amit a rovott múltú koronatanú állít, miszerint a szobát, melyben a milliók köröztek, fürge kezek már őelőtte bekábelezték, e mondatokat már az a halvány bizonytalanság is vérfagyasztóvá teszi, hogy a Torgyánnal való pártpolitikai leszámolás során esetleg titkosszolgálati eszközöket is használtak. Mintha valami B-kategóriás gengszterfilmben statisztálnánk pár millióan: zongorahúrom hangjai még el sem zengtek nyakad körül, de szemembe már könny szökött idő előtti múlásod miatt. Csak itt nincs csapó. De az ország nagy része bizonyára úgy van vele, mindegy, hova és miért megy Torgyán, csak ne legyen itt, és különben is, Orbán amúgy békés hangot ütött meg, hétfőn a parlamentben például kifejtette, hogy ő szeretné-puszilná az ellenzéket, csak az nem hagyja magát.

Az igazságügyminiszter -- miután belátta, hogy nem rendelheti maga alá az ügyészi szervezetet -- most új, a "vádhatóságot" érintő törvényjavaslatot nyújtott be a Háznak. A csomag több ponton lényegi változást hozhat -- és hoz is, ne legyen kétségünk, hiszen feles törvényről van szó.

Grand Canyon márpedig nem létezik cím alatt fejti ki Tordai Csaba joghallgató és folyóirat-szerkesztő a Narancs február 1-ji - mellesleg címlapján Nagy Sándor egykori MSZOSZ-elnök, ma MSZP-frakcióvezető képmásával díszített - számában annak az álláspontnak a cáfolatát, miszerint a mai magyar politikában két, egymástól mély szakadékkal elválasztott mező létezik. Ennek az álláspontnak két változatát idézi fel Tordai: a Tölgyessy-félét, amely szerint a szakadék egyik oldalán az utódpárt van, a másikon pedig a rendszerváltó és történelmi, együttesen polgári pártok, valamint a Miklósi Zoltán fogalmazta másik változatot, mely szerint az egyik oldalon a felvilágosodás örökségét vállaló MSZP és SZDSZ, a másikon pedig a modernizációval szemben álló tradicionalista, nacionalista jobboldal áll. (A két változat között nincs gyakorlati különbség, hiszen Tölgyessy szerint az 1994-es koalíciókötéssel az SZDSZ a polgári oldalról átállt az utódpárt oldalára, ahonnan nincs számára visszaút.) Tordai kérdése, hogy "van-e a köztársaság politikai életében ilyen kitüntetett törésvonal", s írásának végére arra a következtetésre jut, hogy nincs, hiszen létezését "három forgatókönyv is cáfolja: a szocialisták abszolút többsége, a nagykoalíció és egy Fidesz-SZDSZ-kormányzás lehetősége". Ennélfogva "a választások első fordulójának éjszakájáig semmi biztosat nem tudhatunk a következő kormány összetételéről". Miképpen jut Tordai erre a következtetésre?

A kisgazdapárt körüli újabb botrány minden eddiginél megrendítőbb erejű csapás az FKGP-re és Torgyán József elnök-miniszterre. Noha a kazettaügy - amelynek lényege, hogy egy vállalkozói kör valószínűsíthetően a Torgyán fiának juttatott kenőpénz révén próbált nagy összegű állami támogatáshoz jutni a papa minisztériumától - még nyilván sok érdekes részlettel örvendezteti meg a művelt nagyközönséget, a koalíció jövőjének szempontjából lényegi újdonság már nem várható: a pártelnök bukása immáron bevégzett tény, legfeljebb az agónia időtartama kérdéses.

A múlt kedden Orbán a Vigadóban megszokott közönsége előtt játszhatott, és ez a közönség már régóta nem kérdez vissza. A miniszterelnök országértékelő beszéde ennélfogva egy pillanatra sem tudott kiszabadulni abból a referenciakeretből, aminek sokkal több köze van saját magához, mint a magyar valóság bármely szegletéhez. A kommunikáció - egyébként egy az egyben a Kádár-korszakot idéző - egyirányúsításával a jelek szerint nem lehet büntetlenül szórakozni. Az ország legnagyobb hatalmú embere immár két és fél éve menekül azokból a helyzetekből, amikor szembesülnie kellene akár megalapozott, akár igaztalan kritikai észrevételekkel, és az ebből fakadó szellemi eltunyulás szinte törvényszerűen vezet egyrészt a stilisztikai romláshoz, másrészt a valóságtól való eltávolodáshoz.

Amagyar politológusok nagy része a ´98-as választás és az azt követő másfél év közvélemény-kutatási adatai alapján a kétpólusú politikai rendszer megszületéséről beszélt. A nem túl eredeti gondolatok a kisebb pártok beolvadásával, eltűnésével számoltak, összhangban a hivatalos kormánypárti vélekedéssel. A politikai helyzetről születtek azonban fajsúlyos analízisek is: ezek közül kettőt emelnék ki.

Az oroszok, hogy egy rég elhunyt klasszikust, Dobozy Imrét idézzünk, már megint a spejzban vannak.