n
A miniszter stockholmi útját megszakítva sietett reagálni a "Fekete Angyal" néven közismertté vált ápolónő állítólagos rémtetteire. Ám eme, valamint későbbi nyilatkozatai során szemmel láthatóan egy pillanatra sem merült fel benne az a (bizonyos IQ-szint felett minden beszélő számára természetes) igény, hogy tudja, milyen jelentéssel bírnak a hangképző szervei által keltett akusztikus jelenségek. A miniszterben szikrányi kétely sem moccant meg avval kapcsolatban, hogy F. Tímea valóban elkövette-e azokat a cselekményeket, amelyekkel a rendőrség gyanúsítja: az "életellenes bűncselekményeket" mind nyilatkozataiban, mind intézkedéseinek mérlegelésekor kész tényként kezelte. Annak ellenére, hogy F. Tímea bűnösségére a jelen pillanatban az egyetlen, büntetőjogi értelemben tekintetbe vehető bizonyíték az a vallomás, amelyet ő maga tett a rendőrségen. Ami viszont - önmagában, vagyis abban az esetben, ha az esetleges vádemeléskor F. Tímea bűnösségét egyéb bizonyítékokkal az ügyésznek nem sikerül alátámasztania - édeskevés. Az a gyakorlat ugyanis, hogy valakit kizárólag a saját, magára nézve terhelő vallomása alapján ítéljenek el, a koncepciós perek óta mintegy kiment a divatból. A dolgok jelenlegi és múlt heti állása szerint F. Tímea éppúgy lehet krónikus hazudozó, mint a pomázi halálosztó: sőt arra, hogy F. Tímea krónikus hazudozó, jelen pillanatban több jel utal, mint az utóbbi verzióra.
És itt nem pusztán arról van szó, hogy őt is megilleti az ártatlanság vélelme - még akkor is, ha esetleg beteg. A miniszter ugyanis a Nyírő Gyula Kórház vezetőit is felelősnek találta abban, hogy a "sorozatos emberölés" megtörténhetett. Ebbéli meggyőződését nem is rejtette véka alá, sőt azonnal intézkedett a kórház belgyógyászati osztályának bezárásáról, valamint széles körű vizsgálatot rendelt el az ország összes kórházában. (Fehér köpenyes gyilkosoknak mondjuk nem nevezte az orvosokat, ez tény. Ezért nem is írunk 1953-at.) Eme megalapozatlan és (a nyomozás jelenlegi állása szerint) a rágalmazásra a megtévesztésig emlékeztető nyilatkozatok - valamint a bulvártévék valamivel visszafogottabb tudósításai - után a csalódottság és a düh, amit az emberek az egészségügy katasztrófája és annak mindennapos megtapasztalása miatt éreznek, láthatóan az "orvosokra" és az "ápolónőkre" fixálódik: zsebre teszik a nagy lóvét, és hagynak megdögleni. Ha épp el nem tesznek láb alól.
Mintha ők lennének e katasztrófáért a felelősek.
