A bomlás stációi

publikálva
2001/8. (02. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Miközben az ország egyik fele röhög, a másik meg sír a kisgazda tragikomédián, amit egyébként - minden kacagtató momentuma mellett - egyre inkább hajlamosak vagyunk nettó tragédiaként felfogni (hisz az emberi aljasság váratlan mélységeit világítja be), nem árt, ha tudatosítjuk magunkban: az elmúlt hetek eseményei nem csak az FKGP válságát hozták el.

n

Azt, őszintén szólva, bánná a franc.

De súlyos aggodalomra ad okot először is az a tény, hogy e helyzet abszolút demokratikus választások eredményeképpen jött létre, amelyek után, a koalíciókötéskor minden szereplő a számára legoptimálisabb és legracionálisabb lépéseket választotta. Ez a körülmény megkérdőjelezi a jelenlegi választási rendszer potenciálját arra, hogy segítségével az ország többsége ki tudja választani az ország irányítására legalkalmasabb főhivatalnoki kart. Ha egy minisztérium - de inkább három - tartósan alkalmatlanná válik a fennhatósága alá tartozó ügyek intézésére, és a közjogi rendszer e helyzet korrigálására sem nyújt lehetőséget oly módon, hogy e korrekciók során a szereplők, a kormányzó és az ellenzéki pártok (a saját érdekeik szempontjából is) racionálisan viselkedhessenek, akkor veszélybe kerülhet az ország működőképessége. És kerül is: azt ugyanis nem hisszük el, hogy az FVM-ben, a HM-ben és a Környezetvédelmi Minisztériumban két és fél éve uralkodó káosz, illetve az a tény, hogy a két nagyobb koalíciós párt vezető politikusainak munkaidejét az apparátus irányítása és az államigazgatási munka helyett egymás baszogatása tölti ki, semmilyen hatással ne lenne a magyar mezőgazdaságra, honvédelemre, környezetvédelemre, illetve a kormány munkájára úgy általában. (Ha ezt gondolnánk, akkor azt kéne hinnünk, hogy minisztériumokra például nincs is szükség.)

Az ugyanis tény, hogy Torgyánt Orbánék szabadították az országra: ám e tény másik fele az, hogy 1998 nyarán, a koalíciókötéskor mind a Fidesz, mind az FKGP, mind a mostani ellenzéki pártok csak akkor hozhattak volna létre más kormánypárti-ellenzéki pártkombinációt, ha választóikat szemérmetlen módon becsapják, vagy a Fidesz annak dacára vállalja az ellenzéki pozíciót, hogy ő rendelkezik a legtöbb mandátummal az Országgyűlésben (és így csapja be a választóit). És még csak azt sem állíthatjuk, hogy Orbán Viktor és Kövér László ne tettek volna meg mindent az elmúlt két és fél év során azért, hogy a kisgazdapárti kormányzati csőcselék befolyását minimalizálják: az eredmények épp most, a szemünk előtt érnek be.

Ám nehogy azt higgyük, hogy itt pusztán az ország mezőgazdaságáról, honvédelméről és környezetvédelméről van szó. Az, amit az ország kormányozhatósága néven szoktunk emlegetni nemcsak a kisgazdapárt vagy a balszerencsés koalíciós konstelláció, hanem a Fidesz miatt is inog.

Tegyük most félre minden ideológiai vagy kulturális természetű idegenkedésünket attól, amit a Fidesz meghatározó politikusai szellemi otthonuknak tekintenek, és ne foglalkozzunk avval sem, hogy e klerikális, konzervatív, kissé nacionalista világkép csak paraván-e, ami a semmit takarja, vagy mélyen megélt kulturális, spirituális kötődés. És ne foglalkozzunk avval sem, hogy bizonyos Fidesz-politikusok vagy a Fideszhez kötődő gazdasági macherek annak idején miként próbálták meg a párt működéséhez szükséges pénzt előteremteni. (Nem mintha ez nem állna szoros, bár nehezen megfogalmazható összefüggésben a kormányzati munkára való képtelenséggel.)

Nos, a kép mindezen szempontok figyelmen kívül hagyásával is lesújtó.

A Fidesz annak idején, 1990-ben, de 1998-ban is avval az ígérettel kecsegtette a választókat, hogy képes egy olyan ifjú, jól képzett, felelős és romlatlan politikai elitet a hatalomba segíteni, amely hosszú távú alternatívája lehet az előző rezsim káderállományának. Ehhez képest a Fidesz kormányzati politikusai (akik között egyébként nagy számban találhatók az előző rezsimhez ezer szálon kötődő apparatcsikok) az elmúlt két és fél év során jószerivel egyetlen olyan kényes ügyet sem tudtak megoldani, amely az ország modernizációjával állna összefüggésben. Az egészségügy (a mezőgazdaság és a honvédség mellett) éppolyan állapotban van, mint amilyenben az Antall- és a Horn-kormány hagyta. A vadászrepülőgép-beszerzések, a hadsereg átalakítása, a mezőgazdaság tulajdonviszonyainak rendezése inkább visszafelé, mint előre haladt. Más, a Horn-kormány alatt megkezdett reformok és fejlesztések leálltak. A Fidesz-kormány első intézkedéseinek egyikével kigolyózta a külföldi befektetőket az autópálya-építésekből, de nem tudta megoldani helyettük a feladatot: ennek eredményeképpen egyetlen méter autópálya sem készült el két és fél év alatt. Majd én - mondta a kormány, és nem csinált semmit. Nem épül fel a budapesti metró új vonala sem. A Magyar Televízió, amit a kormány lényegében saját ellenőrzése alá helyezett, történetének talán legsúlyosabb pénzügyi válságát éli: ehhez képest még a borzalmas Nahlik-tévé is virágzó szellemi műhelyként él az emlékezetünkben. A Magyar Rádió hónapok óta elnök nélkül működik. A magyar futball nagy dérrel-dúrral beharangozott reformja ugyancsak elakadt: a stadionok privatizációja vagy a klubok más módon történő vagyonhoz juttatása nem következett be. A kormánynak nincs használható elképzelése arról sem, hogy miként lehetne a magyar filmgyártást életben tartani; nem változott az akadémiai és egyéb kutatóhelyek siralmasnak mondható anyagi helyzete sem.

Valamint. A Horn-kormány alatti nagy privatizációs hullám után állami tulajdonban maradt, veszteséges vállalatok magánosítása nem haladt előre, és az állam sem vált időközben jó gazdájukká: a MÁV továbbra is masszív veszteséget termel, így beruházásra, fejlesztésre nem juthat pénze, a Malévot a kormány (és az előző kormányok) elhibázott és halogatott döntései a megszűnés szélére sodorták; és tőkehiánnyal küszködik az Antenna Hungária is. Majd én - mondja a kormány, és elszúrja.

Eközben a kormány más pénzével kockázik: ellehetetleníti a magánnyugdíjpénztárakat, a többségében külföldi magántulajdonban álló Molt, a szintén külföldi tulajdonú áramszolgáltatókat, melyek tulajdonosai abban a reményben fektettek be, fejlesztettek Magyarországon, hogy beruházásaik középtávon megtérülnek; és még nem tudjuk, mire jut a kormány a gyógyszergyárakkal. Ha bejöttetek erre a piacra, szívjatok. A kormány az elmúlt hónapokban látványosan felrúgta azt a rendszerváltás óta kialakult, hallgatólagos konszenzust, miszerint Magyarország akkor léphet előre, ha nyitott piacgazdasággá válik: hiszen a modernizációs programhoz más forrásokat, mint a külföldi működő tőkét, az ország aligha remélhet. És a kormány helyette nem kínál semmit. Csak saját politikai befolyásának növelését, a tőle elvben független hatalmi ágak és a szabad piac befolyásának rovására.

Tehetetlenségéért előbb vagy utóbb mindnyájan fizetni fogunk. Még akkor is, ha erről - az Országgyűlés, az ellenzéki pártok és a szabad sajtó lendületes ellehetetlenítése után - nem fogunk értesülni. És ez az igazi válság.

publikálva
2001/8. (02. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk