Jeney Petra-Kende Tamás: Hétre várnak (A német kancellár és a csatlakozó munkavállalók)

publikálva
2001/8. (02. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egy spanyol narancslé, egy dán sonka, egy görög saláta és Schmieder úr ült az asztalnál, amikor utóbbi a Bild Zeitungban a munkájára ácsingózó keleti tömegek képével szembesült. Kinézett az ablakon, és bosszankodva vette észre, hogy a bolgár kertész nem elvágólag nyírta le füvet, holott már több ízben elmagyarázta neki, hogy ennek van jelentősége. Csöngettek. Kinyitotta az ajtót, de az üdvrivalgás jellegű dzsenydobrira hirtelenjében nem tudott reagálni. Megjött Hanna, a lengyel takarítónő. Közben megjelent a kis Hansi Schmieder is, aki Annától, a baby-sittertől tanult szlovák altatót dúdolta. A solingeni késüzembe menet egy magyar kolléga Schmieder elé vágott a forgóajtóban, Schmieder a magyar hajtókáján furcsa trikolórt vett észre. Mikor utánakérdezett, megtudta, hogy valami forradalom volt ott. Valamikor. Este aztán, amikor a fogorvosa helyett annak román kollégáját találta a rendelőben, foghúzás közben víziója volt az olvasztótégelyről. Vagy rémálma?

Egy spanyol narancslé, egy dán sonka, egy görög saláta és Schmieder úr ült az asztalnál, amikor utóbbi a Bild Zeitungban a munkájára ácsingózó keleti tömegek képével szembesült. Kinézett az ablakon, és bosszankodva vette észre, hogy a bolgár kertész nem elvágólag nyírta le füvet, holott már több ízben elmagyarázta neki, hogy ennek van jelentősége. Csöngettek. Kinyitotta az ajtót, de az üdvrivalgás jellegű dzsenydobrira hirtelenjében nem tudott reagálni. Megjött Hanna, a lengyel takarítónő. Közben megjelent a kis Hansi Schmieder is, aki Annától, a baby-sittertől tanult szlovák altatót dúdolta. A solingeni késüzembe menet egy magyar kolléga Schmieder elé vágott a forgóajtóban, Schmieder a magyar hajtókáján furcsa trikolórt vett észre. Mikor utánakérdezett, megtudta, hogy valami forradalom volt ott. Valamikor. Este aztán, amikor a fogorvosa helyett annak román kollégáját találta a rendelőben, foghúzás közben víziója volt az olvasztótégelyről. Vagy rémálma?

H

Van-e üzenete, és ha igen, kinek szól Gerhard Schröder német kancellár néhány héttel ezelőtt tett kijelentése, amely szerint kívánatos lenne, ha a most még tagjelölt országok polgárai az uniós csatlakozás után még hét álló esztendeig nem vállalhatnának szabadon munkát az unióban? Elönti-e Nyugat-Európát a túl-/szak-/alulképezett közép-/kelet-európai munkaerő, mekkora lesz a gazdasági migráció, kik mennek majd és hova? Az európai munkaerőpiacon megjelenő kelet-európaiak mennyivel fognak kevesebbet keresni nyugat-európai kollégáiknál, akarnak-e majd védőszemüveget hordani nyáron, és fogják-e jelenteni a szexuális zaklatást? Persze mi is tudjuk: ha majd a hídhoz érünk - de az alábbiakban mégiscsak kísérletet tennénk Schröder kijelentéseinek értelmezésére, valamint arra, hogy felmérjük: milyen következményekkel járhat az ötlet megvalósulása.

H

A csatlakozási tárgyalásokba mostanra mindkét fél belejött. Az uniós bizottság - tíz évvel a kelet-európai rendszerváltozások után - végre kitalálta, hogy kikkel hol hogyan mikor és mit. Sikerült - ez a bizottság mániája egyébként - az előrehaladást számszerűsítenie (meghatározta, hogy az egyes csatlakozni szándékozókkal hány tárgyalási fejezetet nyissanak), és az egyszerűsítés céljából valamennyi érdekelttel azonos séma szerint folytatni a tárgyalásokat, azaz tömbösíteni a csatlakozásra vágyókat, hisz egyébként "nemcsak mindannyian ugyanazt akarják, de annyira hasonlóak is" (mint a bolgárok meg az észtek). Az eminens "mitteleurópaiak" méltatlankodása annyiban meghallgatásra talált, hogy mindenkivel külön tárgyalnak, és elvileg külön-külön kerül sor a tagfelvételre is. A sajtó spekulációiban a csatlakozásra vágyó piszkos tizenkettőt egy kis elitcsapatra, egy testesebb középmezőnyre és az elfelejteni remélt sereghajtókra osztja fel. (E spekulációkban mi nem mindig az elitcsapatot boldogítjuk.)

Ha másból nem, az uniós intézményi reformok nizzai eredményéből egyértelmű lehet, hogy az unió 2004 és 2005 között készül a tagfelvételre, és minden valószínűség szerint egyszerre több, valószínűleg három-öt állam felvételét tervezi. A jelenlegi csatlakozási várakozások szerint Budapest már az első körben uniós város lesz, míg Varsó csatlakozásának időpontjára sokan nem mernének mérget venni, sőt egy fabatkát sem adnának azért, hogy arra szintén az első hullámban sor kerül, hacsak a német-magyar különleges kapcsolat helyét - párhuzamosan a bajor-magyar helyzet fokozódásával - át nem veszi a német-lengyel viszony.

Németország egyébként - sokak számára új sütetű "polonofíliája" ellenére - azonban mégsem a magyar vagy észt munkáshadaktól tart, hiszen a német munkaerőpiacot nem annyira a Szabók meg a Tóthok, mint amennyire a Kowalskik meg a Kowalskák fenyegetik. Azonban Schröder üzenete még csak nem is nekik, hanem a Schmiedereknek és Schneidereknek szól. A szociáldemokrata kancellár a német szakszervezeteknek és a német munkavállalóknak üzen: nem kell aggódni, minden marad a régiben. A törökök meg úgyis más baklava.

Egyébként nem lenne szokatlan a kancellár nyilatkozatát a tárgyalási alkufolyamat során az uniós tárgyalási nyitó pozíció erőteljes kifejezésének tekinteni, amelyből még engedni lehet. A közép-kelet-európaiak tárgyalnak, és vérmérséklettől függően ők is több ilyen vagy az uniós füleket még jobban sértő úgynevezett derogációt, halasztási kérelmet fogalmaznak meg: gondoljunk csak Magyarország esetében a külföldiek ingatlanszerzésére vagy a cigaretták kátránytartalmának ideiglenes magasabb szinten tartásának lehetőségére. Mellesleg az integráció történetében maga az unió is kért és kapott magának derogációt, hisz a spanyol és portugál munkások sem lephették el rögtön a luxemburgi dombvidéket, és a spanyol halászarmada is csak a kilencvenes években kezdhette riogatni a dán makrélát.

De valós-e a Schröder-kijelentés által vélelmezett félelem? Van-e alapja azon meggondolásnak, amely a közép- és kelet-európaiak tetemes gazdasági migrációjával számol a csatlakozást követő években? Kik és hányan fognak úgy dönteni, például Magyarországon, hogy elég az itthoni alázódásból - fel, Nyugatra?

H

Klasszikus megfigyelés, hogy a migrációs készség az idegen kultúra és nyelv ismeretétől, elsajátításának képességétől, valamint a gazdasági mobilitástól függ leginkább. Az olyan szubjektív elemekről, mint családi kötelékek vagy hazaszeretet ebben a kontextusban nem érdemes szót ejteni: elsősorban azért, mert ezek a tényezők egyáltalán nem mérhetők, másrészről pedig azért, mert a gazdasági migráció minden esetben a visszatérés lehetősége mellett merül fel, és az Európán belüli kis földrajzi távolságokra tekintettel a gyakori hazatérés megvalósítható.

A migráció első sarokköve tehát a nyelv. A gazdasági migráció ebből a szempontból könyörtelen. Mivel nem idénymunkáról van szó, valamennyit még a fizikai munkát végzőknek is el kell sajátítaniuk a befogadó ország nyelvéből. Magasabb képzettséget igénylő munkakörbe kiváló nyelvismeret híján fel sem vesznek senkit. Pontos képünk arról, hogy a magyarok közül kik és milyen nyelveket beszélnek, csak a 2001-es népszámlás adatainak feldolgozása után lesz. Addig is megelőlegezhetjük, hogy a német és angol nyelv ismerete az általános, elsősorban a városi, iskolázott fiatalabb generációk (16-30 évesek) körében.

A gazdasági mobilitás vagyoni szempontból írja körül annak a lehetőségét, hogy könnyű-e elmenni és hátrahagyni a már megszerzett értéktárgyakat. Mozdítható-e, felszabadítható-e a már felhalmozott vagyon? Egyáltalán milyen vagyontárgyakról és milyen befektetésekről van szó? Egyértelmű, hogy a "személyek szabad áramlása" nyújtotta lehetőségekkel az tud élni, aki kevés gazdasági kötöttséggel rendelkezik, ezért vállalni tudja az átmeneti bizonytalanságot. Magyarországon a társadalmilag elismert egzisztencia megteremtésének alapja a lakásvásárlás. Erre gyűjtünk, ezzel kezdődik a "valódi élet". Amely valódi életet igazából a szüleink kezdik el számunkra, hiszen a családi támogatás nélkül "a fiatalok" semmire sem jutnak. Mindennek két következménye van. A lakásbérlés rugalmasságával szemben a tulajdonszerzés bemerevíti a mobilizációs képességet, másrészről anyagilag is és morálisan is a család lekötelezettjévé válunk. (Akik jobb feltételekkel adtak pénzt, mint a bankok, viszont rossz néven veszik a vasárnapi ebéd elbliccelését.) A tulajdoni struktúra jellege tehát alapvetően nehezebbé teszi a migrációt, hiszen "minden" ideköt; és külföldön a lakásbérlés ettől a pillanattól kezdve "nem éri meg". Mivel az ingatlanszerzés a családok legnagyobb befektetése, a családi vagyon ebben testesül meg, és ennek megfelelően nehezen is mobilizálható. A jövendőbeli magyar "migránsok" nagy valószínűséggel tehát a nyelveket beszélő, külföldet járt, képzett, fiatalabb generációk soraiból fognak kikerülni -a többiek meg maradnak itthon.

Mielőtt azonban minderről a röghöz kötöttség jutna az eszünkbe, fontos megjegyezni: az Európai Unión belül a munkavállalók szabad áramlása annak ellenére nem a várakozásoknak megfelelően alakult, hogy a jogszabályi környezet teljes körben lehetővé teszi az országhatárokon átnyúló munkavállalást. A közös piacot, majd egységes belső piacot meghirdető programok igen nagy hévvel próbálták hangsúlyozni, hogy a dolgozók szabad mozgása az integráció olyan aspektusa, amely a munkavállalók számára is kézzelfogható előnyöket jelent. Ennek ellenére az unióban igen kevesen telepednek le egy másik tagállamban, és vállalnak ott munkát. Portugália az egyetlen olyan ország, ahonnan köztudottan sokan költöztek más nyugat-európai országokba - érdekes módon az egyik célország Luxemburg volt. Azonban sem Spanyolország, sem Görögország esetében nem következett be tömeges gazdasági migráció. Sőt. Az elszármazottakra mint célcsoportra bazírozó ír kocsmát a hazai vendégek miatt a csatlakozás előtt és után is Londonban és New Yorkban volt érdemes nyitni, ráadásul a kocsmai befektetők bánatára mostanában a hírek inkább a látványos ír gazdasági növekedés miatti csökkenő kivándorlásról szólnak. A gazdasági célú mozgásszabadság tehát az unión belül sem járt mindent elsöprő népvándorlással, még a gazdaságilag elmaradottabb országok irányából sem.

H

Persze amikor Schröder a dologtalan és koszhodt keleti hordáról szőtt német sztereotípiáknak tesz retorikai engedményeket, akik vagy a segélyt veszik el, vagy a munkát, ugyancsak nem differenciál a különböző "keletiek" között a mobilitás szempontjából. (Pedig vannak különbségek.) A kancellár kijelentésével kapcsolatban utoljára az a kérdés merül fel, hogy Magyarország számára ténylegesen hátrányt jelent-e, ha a magyar munkavállalók európai expanziója egy darabig még nem következik be?

A magyar gazdaság gyakorlatilag teljes mértékben megnyílt a külföldi befektetők előtt. És akár karvaly e tőke, akár nem, a magyar GDP legnagyobb része a versenyszférának az általa ellenőrzött részéből származik. Hozzá kell tennünk: a magyar gazdaság fontos része az úgynevezett vámszabad területen munkaerő-igényes összeszerelő munkákra állt rá. A nyugati tőke és a keleti munkabér házassága sikeresnek mondható. A multik által foglalkoztatott munkavállalók immár hozzászoktak a nyugati munkastílushoz - ha a malaclopóban hazaviszünk egy Opel- (Suzuki-, Audi- stb.) féltengelyt, abból baj lesz -, szokásba jött a hétvégi tréning is, és a fizetések is magasabbak. Ezek az emberek megtanultak dolgozni egy merőben új munkakörnyezetben, a migráció az ő számukra tehát lehet, hogy nem is volna olyan nehéz. Azaz inkább ők - meg az orvosok, számítógép-programozók - mennének, és nem a munkanélküliség mellékhatásaként cirózisos volt ózdi kohászok. De vajon jó lenne-e ez a magyar gazdaság számára?

Vélhetőleg nem. A migráció a gazdaságilag mobil, nyelveket beszélő, fiatalabb generációk számára jelent alternatívát. Persze - mondhatnánk - ők már kint vannak valahol úgyis, és az esetleges uniós halasztás ellenére a nemzeti munkavállalási kvóták (például épp Németországban) megmaradnának, azaz a külföldi munkavállalás azoknak, akik igazán akarják, továbbra sem lenne lehetetlen. De akarjuk-e igazán, hogy azok is elmenjenek, akik eddig itthon maradtak, ha ez esetleg még fokozottabb agyelszívással, a szakképzettséget igénylő területeken magyarországi (és állítólag a státustörvénnyel pótlandó) munkaerőhiánnyal és általános kontraszelekcióval kecsegtethet, ha mindez a reménytelen sorsú régiók munkanélküliein vagy az alulképzett romákon, vagy az elátkozott ötvenes korosztályon már úgysem segít? Mellesleg a halasztás perverz mellékhatásaként nálunk talán lassabban nőnek majd a bérek, ami sokunknak rossz - de emiatt meg épp az a német tőke érzi magát jól Magyarországon, amelynek adott esetben nem Schmieder úr munkájáért kell lényegesen magasabb béreket fizetnie.

Persze az egyén számára valószínűleg nem jó, ha kiváló dolgozóként nem mehet külföldre, mert magyar, és így kénytelen keleti bérekért összekapcsolódni a nyugati tőkével. De országos és történelmi távlatban ez a hét év szinte mindegy. Schröder kancellár kijelentésétől tehát - amit ráadásul nem is feltétlenül nekünk címzett - sem euroszkeptikussá, sem reményvesztetté válni nincs okunk.

publikálva
2001/8. (02. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk