n A múlt kedden Orbán a Vigadóban megszokott közönsége előtt játszhatott, és ez a közönség már régóta nem kérdez vissza. A miniszterelnök országértékelő beszéde ennélfogva egy pillanatra sem tudott kiszabadulni abból a referenciakeretből, aminek sokkal több köze van saját magához, mint a magyar valóság bármely szegletéhez. A kommunikáció - egyébként egy az egyben a Kádár-korszakot idéző - egyirányúsításával a jelek szerint nem lehet büntetlenül szórakozni. Az ország legnagyobb hatalmú embere immár két és fél éve menekül azokból a helyzetekből, amikor szembesülnie kellene akár megalapozott, akár igaztalan kritikai észrevételekkel, és az ebből fakadó szellemi eltunyulás szinte törvényszerűen vezet egyrészt a stilisztikai romláshoz, másrészt a valóságtól való eltávolodáshoz.
Előbbi leginkább a miniszterelnök (vagy a beszédírók) már eleve kissé lapos, az elmúlt egy-két évben pedig ronggyá nyűtt metaforáiban és szóképeiben volt tetten érhető: mondjuk lehet az 1990-es Magyarországot a nyílt tengeren hányódó hajóhoz hasonlítani, csak akkor valahogy utána rögtön odakívánkozik az is, hogy evezz, evezz az élet tengerén / csak ki ne köss a bánat szigetén. Az emlékkönyvmotívum egyébként a beszéd végén konkrétan elő is került, kell-e mondani, millenniumi kiadásban, melybe egy tízéves kislány (égszemű kis tündér, mosolygós és hamis / minek néked emlék, hisz az vagy magad is) megszületendő gyermekei álmainak valóra válásáról eszközölt bejegyzést, úgy, ahogy csak az Elbától keletre fekvő országok miniszterelnökeinek beszédeiben szereplő szöszi tízévesek tudnak ilyet eszközölni. Hasonló poétikai autenticitás és költői erő sugárzott abból a képből is, melyben hősünket, a narrátor-miniszterelnököt egy öregember szólítja meg (kit dédunokája vezetetett - na, hová, banyek? - egy millenniumi zászlóátadásra), hogy beszámoljon neki arról: az ő, mármint a dédnagyapa dédnagyapja még személyesen ismerte a reformkor nagyjait: az aggastyán mintegy rábízta, örökül hagyta miniszterelnökünknek féltett kincsét, a múltat, ahogy annak idején a csepeli munkások is apróbb felajánlásokkal kedveskedtek az üzemükbe nagy számban látogató, változatos vezetéknevű elvtársaknak.
Azokra az állításokra pedig, melyeket Orbán saját kormányának két és fél éves teljesítményéről tett: hogy tudniillik 1998-ban bevezetett új gazdaságpolitikájuknak köszönhetően csökkent volna a gyermekszegénység, és megállt a magyar társadalom kettészakadása, hogy nőtt a közbiztonság, hogy minden harmadik fiatal bejuthat egyetemre vagy főiskolára, hogy a munkanélküliséget lényegében fölszámolták, hogy nyolcezer (!) roma fiatal kap állami tanulmányi ösztöndíjat, sajnos, senkinek nem nyílott alkalma rákérdezni; és így, sajnos, a miniszterelnök sem tudta hitelt érdemlően bizonyítani eme adatok helytálló voltát. De emlékkönyvbe ez is elég.
