Publicisztika

A transzatlanti vita és az Európai Unió bővítése

4. A közönség, mert azt mondta, "táncolj, Kokó, üsd ki", és belehajszolták a biztos vereségbe.

A Postabankról szóló hírekre egy ideje már senki nem kapja fel a fejét. A "milliárd forint" szóösszetételről, ha a hányatott sorsú pénzintézettel egy mondatban találja magát, mintegy automatikusan leoldódik minden kötelék, amely a valóságos gazdaság, a "reálszféra" elemeivel - egy valóságos bank veszteségével vagy nyereségével, valós hitelekkel, vállalati mérlegekkel, egy létező ország létező parlamentje által jóváhagyott költségvetéssel - akár távoli összefüggésbe is hozhatná. A Postabank milliárdjai legendává váltak: a 153 milliárd, amennyi veszteséget a mostani kormány által a tárgyban tett első, 1998-as közlések szerint a bank felhalmozott; aztán a 191 milliárd, amennyibe a Postabank konszolidációja a kormány egy későbbi közlése szerint került; aztán az a 34 milliárd forint értékű Postabank-portfólió, aminek a Reorg Rt. környékén veszett nyoma. Ezeket a pénzeket, miként a Szent Grált vagy a Csodaszarvast, beavatatlan soha nem látta, útjukat soha nem követhette senki; de azt, hogy a bankot - mint Lehel kürtjét - megfújták, sokan hallani vélték. Miként végül senki nem látta azt a 25 milliárd forintot sem, amit a már talpra állított pénzintézetért az OTP fizetni hajlandó lett volna, még akkor is, ha jobbára csak OTP-részvényekben, és ha egyetlen ajánlattevőként, mindenfajta verseny szabályainak fittyet hányva is. Nagy üzlet ez sem lett volna, de mégiscsak több, mint a semmi: pont 25 milliárddal, a költségvetés bevételi oldalán. De a kormány végül úgy döntött, hogy a Postabank ne legyen Csányi Sándoré. A Postabank a Magyar Postáé lesz, aminek következtében nemhogy egy vas sem térül meg a konszolidációra fordított összegből (és mindegy, hogy a Posta fizet-e majd a részvényekért, vagy sem: hisz a Posta is állami tulajdonú cég), de a bank működéséhez szükséges újabb befektetések is csak állami forrásból lesznek finanszírozhatók.

Aszocialista párt kongresszusa majdnem egyhangú szavazással emelte a miniszterelnök-jelölti pajzsra Medgyessy Pétert. Orbán Vikor új kihívójától azt várja az utódpárt, hogy a január környékén megfordult politikai trendet helyrebillenti az addigi kerékvágásba. A Fidesz hibái valóban korrigálhatják az MSZP tévedését: a közvélemény elfelejtheti Nagy Sándornak a januári trendfordulóhoz leginkább hozzájáruló, egyeztetésnek álcázott ámokfutását Szájer Józseffel. Újra lehet kormányváltó hangulat, de erre november-decemberig biztosan várni kell. A nyár hagyományosan a kormánypártokat erősíti, Medgyessy pedig amúgy is saját stábjának az építésével lesz elfoglalva. Kérdés, adottak-e a feltételek a szocialistáknál ahhoz, hogy egy kedvező fordulatot kihasználjanak.

Nehéz helyzetben vagyok, hiszen a Narancs az értelmiség erkölcsi válságáról indított vitában Tamás Gáspár Miklós és Eörsi István cikke után (Be vagytok szarva, 2001. május 24., Hogyan is állunk azzal a beszarással?, 2001. május 31.) a júniusi első számban már csak olvasói leveleket közölt. Ráadásul ezek is jobbára csak egyetlen, Eörsi által felvetett konkrét kérdéssel foglalkoznak, nem pedig a TGM, illetve Eörsi által megfogalmazott elvi kérdésekkel. És miután TGM szerint általában csaknem mindenki be van szarva, Eörsi szerint viszont TGM túlságosan szűkre vonja a be-nem-szartak körét, olyan félelmetesen nagy elvi különbség a kettejük álláspontja között nincsen. Nem arról szól a vita, hogy van-e beszarás (egyébként több-kevesebb mindig van), legfeljebb arról, hogy kikre lehet mindezt rákenni. Kimondatott, hogy "gyávák vagytok", de kimondatott az is, hogy "gyávák vagyunk". Kirajzolódott a lehetséges magatartások kerete, ezen belül egyik vagy másik állapotrajz bizonyára kielégíti azokat a mentálhigiénés szükségleteket, amelyek mostanság a liberális vagy a baloldali értelmiségiekben megfogalmazódnak. A választásban mindenképpen van emelkedettség és hősi póz, hiszen az önigazolás vagy az önsajnálat szivárványosan ível át a szakadék fölött, amely kategorikus imperativusaink és esendő tetteink között tátong.

Mi van akkor, ha egy hazugságot sokáig, kitartóan ismételgetnek?

Rendes liberális ilyenkor meg van lőve. Gondolja ezt is, gondolja azt is, és belefájdul a feje, hogy meg tudja indokolni mindkettőt. Az ölés az emberi történelem része, és azokban a szüntelenül adódó szerencsétlen pillanatokban, amikor ezzel szembesülünk, nem tudunk mit kezdeni vele. Most éppen Timothy McVeigh megölésével, ezzel az előre megfontolt szándékkal, tudományos alapossággal, bosszúállás céljából végrehajtott törvényes gyilkossággal, amiből akár igazi reality show is válhatott volna, ha úgy dönt az illetékes bíró. Az emberiség beleinternetezhette volna magát a Guinnessbe a legtöbb szempár által élőben végignézett kivégzés kategóriájában. Ezt megúsztuk, a szembenézést nem.

"Emeld fel, Álmos, őszülő fejed, élni csak velünk lehet" - dudorászhatnánk a sörissza MIÉP-képviselővel. Épp csak ellibbentünk a millenniumtól, máris létrejött a régóta áhított nemzeti konszenzus. Ha nem is az országban en bloc, de a magyar mozgóképművészet terén bizonnyal. Igaz, nem a Sacra Corona és nem is a Hídember, a központilag iniciált nagy, vizuális rituálék teremtették meg a magyarság egységét, de létrejött ez az áldott állapot.

Az utóbbi napokban, hetekben két készülő játékfilm híre verte fel a csalitost. A Hídember és a Bánk bán című produkciókra fordított több milliárd adóforintok jócskán felborzolták a közkedélyt. Megszólalt boldog, boldogtalan, pro és kontra.

Néha úgy érzi az ember, hogy a televíziókban játszott dél-amerikai szappanoperák kilépnek a készülékekből, és közöttünk zajlanak tovább. A magyar bíróságok nemrég meghozott két döntése erősíti ezt az érzést. A két ügy két jelenet a pannon pampáról.

"Be vagytok szarva" - kiabálja vádlón Tamás Gáspár Miklós dolgozatának címe a május 24-i Magyar Narancsban. Állítását jól kiválasztott, meggyőző példákkal bizonyítja: kormányzati visszaéléseket sorol fel, a pancser Fidesz-vezérek felstilizálásának undorító eseteit, a "szervilis nyilvánosság" mazochista mutatványait. Minderre bólintok, olykor lelkesen is, mert az indulat szülte szöveg boszorkányos telitalálatokat tálal az olvasó elé. Mégsem hagy nyugodni a cím: kik vannak beszarva? A többes szám arra utal, hogy minden tollforgató, és egyáltalán mindenki be van szarva, aki manapság humán értelmiségiként forgolódik a szellemi termékek piacán. Mindenki - egyetlen kivétellel. A többes szám második személyű létige nem hagy kétséget afelől, hogy ki ez a kivétel.

Olvasd el, mert az ellenkezője az igaz - a rendszerváltás előtt az MSZMP napilapját kellett e maxima figyelembevételével forgatni. Most a Fideszhez kell hasonló logikával közelíteni: hallgasd meg, mit mondanak, mert az ellenkezőjét fogják tenni. Ha ostorozzák az 1998 előtti korrupciót, a közpénzek elherdálását, mérget vehetünk arra, hogy "valami" történt a Magyar Fejlesztési Bank, a társadalombiztosítás vagy az országimázsolás tájékán; amikor emelkedő nemzetről, a határon túliak támogatásáról harsog az agitprop, már gyanakodhatunk is, hogy a kifelé nagy csinnadrattával kísért HUF-ok kezdenek - mondjuk Erdélyből - nagy számban befelé sunnyogni; amikor a Rend magasztosságáról és polgáritársadalom-építő mivoltáról hallunk szónoklatokat, biztosak lehetünk abban, hogy a legnagyobb kormánypárt (a Párt) merényletre készül a jogbiztonság ellen.

Hogy van-e háború Macedóniában, vagy nincs, azt megválaszolni szinte ízlés kérdése.