Első jelenet.
Cs. Előd, a népszerű popsztár sárga BMW-jével siet valahová. Amikor meglátja a forgalmi dugót, a záróvonalon átlépve megfordul, és százzal eltép az ellenkező irányba. Rövid út után megcsúszik, és belerohan a szembejövő rendőrautóba. Az autót vezető 24 éves rendőr a helyszínen meghal. A bíróság a sztárt egy év végrehajtandó szabadságvesztésre ítéli, amit a másodfokú bíróság másfél évre súlyosbít, de végrehajtását felfüggeszti. Ha minden jól megy, a popsztár a halált okozó szabályszegést megússza százezer forint büntetéssel (plusz a bűnügyi költség). Az ítélet után "égnek az Igazságügyi Minisztérium vonalai". A nézők kedvence, D.(onna) Ibolya bátran kijelenti: "A bíró számoljon el a lelkiismeretével", vagyis szégyellje magát.
Második jelenet.
S. Attila éppen munka nélküli technikus a fővárosba utazik, vesz egy riasztópisztolyt, amivel először egy zálogfiókot, majd egy ajándék-nagykereskedést rabol ki. (Zsákmánya a kettőből együtt alig több mint ötszázezer forint.) Ezt követi a nagy fogás: a miniszterelnök dzsipje. A jelenet igazi filmcsemege. Megáll a dzsip. Benne a "csinos, fiatal" (idézet az ítéletből) testőrnő. S. kilöki a nőt az autóból, és el akar hajtani. A testőrnő fegyvert ránt, és tüzel. Öt golyóból három talál, de a vádlott még elhajt, hamarosan azonban megáll, a riasztópisztolyt eldobja, az autót az utcán hagyja, majd másnap feladja magát a rendőrségen. A kár megtérül, mivel a kocsi - ugyan golyónyomokkal és véresen, de még aznap - meglesz. A testőrnőt kitüntetik, a rabló nyolc évet kap első fokon.
Első ránézésre a dolog elég rosszul fest. Mert mit üzennek ezek az események? A gazdag, népszerű, sikeres popsztár a törvény felett áll, megúszhat mindent. (Kevesen vannak ebben a városban, aki mellett még nem húzott el a záróvonalat átlépve százzal egy sárga/piros/fekete/stb. BMW/Mercedes/Audi/stb. benne korunk valamelyik hősével. Így aztán mindenkinek vannak érzelmei az üggyel kapcsolatban.) Aki pedig a miniszterelnöki dzsiphez nyúl, halál fia, ha mégis túléli, nyolc év fegyház. A miniszterelnök pedig nyilván megbocsát, de nem felejt. Justitia keresztüllovagolt a pannon pampákon.
A két ügynek azonban ennél több tanulsága is van. Ha a bíróságok nem ébrednek fel időben, és nem tudnak a közvélemény számára meggyőző (nem feltétlenül elfogadható, de legalább érthető) ítéleteket hozni, akkor a beléjük vetett bizalom maradéka is könnyen semmivé válhat. Igaza van Tóth Mihály professzornak, aki más ügyekkel kapcsolatban kijelentette, hogy a "bizalmatlanságot az kelti, hogy eltávolodott a bíróság és a közvélemény (...), az ítéletek nagyon belterjessé váltak, ami nem jut el az emberekhez". (Jogbizonytalanságot szülnek az ellentmondásos ítéletek. Népszava, 2001. május 23.)
A hatályos törvények szerint a bíróságoknak meg kell indokolniuk ítéleteiket, azaz a bírónak számot kell adnia arról, hogy miért döntött úgy, ahogyan döntött. Ez lényegesen eltér például az esküdtszéki tárgyalások gyakorlatától, ahol az esküdtek döntésének, a "verdiktnek" nincsen indokolása. A bíró az általa tárgyalt ügyről a nyilvánosságot csak az indokláson keresztül tájékoztathatja. Az a bírói kar, amely hozzá volt szokva, hogy az ítéletek kisebb részben az ügyfeleknek, nagyobb részben a másodfokú bíróságnak szólnak, nem szembesült még azzal, hogy új követelményeknek kellene megfelelnie.
Nézzük meg ebből a szempontból a két ügyet.
H
A Cs. Előd ügyében megszületett ítéletek a popsztárt a Büntető törvénykönyv (Btk.) 187. § (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdés b) pontja szerint minősülő halálos közúti baleset gondatlan okozásának vétségében mondták ki bűnösnek. Erre a cselekményre a törvény egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés kiszabását teszi lehetővé. Egy 1998-ban elfogadott - a jelenlegi kormány által szorgalmazott - törvénymódosítás előírja a bíróságok számára, hogy "határozott ideig tartó szabadságvesztés kiszabásakor a büntetési tétel középmértéke irányadó". Ezt a középmértéket úgy kell megállapítani, "hogy a büntetési tétel alsó határához a felső és az alsó határ közötti különbözet felét kell hozzáadni" (Btk. 83. § [2] bekezdés). Ez esetünkben azt jelenti, hogy az egy évhez kettőt kell hozzáadni, vagyis a törvény szerint kiszabandó büntetés három év lett volna. Természetesen ettől a bíróság a törvényi keretek (tehát az egy év és az öt év) között lefelé is és felfelé is eltérhet, de azt meg kell indokolnia.
Esetünkben azonban a bíróság adós maradt az indokokkal. Az első fokú ítéletben mindössze azt találhatjuk, hogy "a büntetés kiszabása során a bíróság enyhítő körülményként értékelte az időmúlást, kisebb súllyal büntetlen előéletét (sic! - nyilván a vádlottra gondolnak), és részbeni beismerését". "Súlyosító körülmény, hogy több alkalommal követett el különböző súlyú közlekedési szabálysértést, a balesetkor többszöri és rendkívül durva szabályszegést, valamint azt, hogy más bűncselekmény miatt is folyamatban van vele szemben büntető eljárás."
Szeretném hangsúlyozni: lehet, hogy a Cs. Előd ügyében hozott ítéletek jó ítéletek. Az is lehet, hogy ha egybevetnénk őket a hasonló ügyekben hozott ítéletekkel, vagyis a bírói gyakorlattal, akkor azt láthatnánk, hogy az egy ember halálával járó közlekedési baleseteknél általában ilyen ítéletek születnek. (Ebben egyébként nem vagyok biztos.) A gond az, hogy a bíró miért nem magyarázza meg azt, hogy a törvény szerint kiszabandó három év helyett miért a büntetési tétel alsó határát állapítja meg. Mint ahogyan az sem derül ki, hogy miért állapította meg a másodfokú bíróság azt, hogy ez az ügy "különös méltánylást érdemlő eset". A Btk. ugyanis csak ilyenkor engedi meg az egy évet meghaladó szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztését (Btk. 89. § (2) bekezdés).
A Cs. E. javára írt enyhítő körülmények közül az "idő múlása" legalább két szempontból is kérdéses. Az első az, hogy az ítélet a cselekmény elkövetésétől számított egy éven belül megszületett, ami arra tekintettel, hogy több szakértőt is igénybe kellett venni, igazán nem túl hosszú idő, különösen, ha az ügyek átlagos elintézési idejét nézzük. A másik probléma, hogy ez semmiképpen nem a vádlott érdeme. Még több gond van a "büntetlen előélettel". A közlekedési cselekményeknél ugyanis az a tipikus, hogy a vádlott büntetlen előéletű. Nyilván figyelembe lehet venni azt egy közlekedési ügyben, ha a vádlott évek vagy évtizedek óta vezet szabályosan, és egyszer elnéz egy táblát, vagy rosszul választja meg a sebességet, és ezzel balesetet okoz. Esetünkben azonban a bíróság megállapította, hogy "a Szabálysértési Hatóság 1995 és 1998 között öt alkalommal sújtotta bírsággal különböző közlekedési szabálysértések miatt". Három év alatt öt bírság (tehát nem figyelmeztetés) vagy rendkívüli pechszériát feltételez, vagy - mint azt az ítélet megállapítja - "a vádlott közlekedési előélete arra utal, hogy Cs. E. a szabályokkal tudatosan szembehelyezkedik, azokat rendszeresen megszegi". Amennyiben ezt a bíróság így látja, meg kellene indokolnia, milyen további körülmények vezették arra, hogy a törvényben kiszabandó ítélet helyett annál lényegesen enyhébb ítélet született.
A bíróságnak joga van enyhe ítéletet hozni, de a büntetőeljárásban érvényesülő nyilvánosság elvéből az következik, hogy a nyilvánosságnak joga van tudni, hogy a bíró mit miért tesz. Ha az ítélet indokolása nem tartalmazza az érveket, akkor az nagyon magas labda azok számára, akik le akarják járatni a bíróságokat.
H
A miniszterelnöki dzsip ügyében a helyzet némileg eltérő. Bármilyen meglepően hangzik is, ebben az esetben is enyhébb az ítélet, mint a törvényben előírt. S. Attilát ugyanis egy rendbeli, a Btk. 321. § (1) bekezdésébe ütköző és a (3) bekezdés b) pontja szerint minősülő jelentős értékre elkövetett rablás és két rendbeli, a Btk. 321. § (1) bekezdésébe ütköző rablás bűntettében mondta ki bűnösnek. A büntetési tétel ebben az esetben öttől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés. A törvény alapján irányadónak tekinthető tízéves szabadságvesztésnél enyhébb büntetésre a beismerő vallomás, a kár megtérülése magyarázatot ad. Mint ahogyan méltányolható a bíróság azon döntése is, hogy a vádlott "javára vette figyelembe a cselekmény során elszenvedett sérüléseit". (A vádlott csuklójából és felkarjából két golyót távolítottak el, "a mellkas bal oldalának belső felszínén megrekedt lövedék a mai napig a vádlott testében van".)
Aki a miniszterelnöki autó majdnem-elrablása miatt túlzottnak tartja a nyolc év fegyházat (illetve másodfokon a kilenc és felet - a szerk.), az nem annyira a bírósággal, inkább a törvénnyel vitatkozik. A törvény a rablásokra súlyos büntetéseket ír elő. Ez is része a konzervatív kormány büntetőpolitikájának, aminek következtében a börtönben lévők száma jelentősen megnőtt. 1999 májusának még csak mintegy 14 ezres börtönnépességéhez képest mára ez a szám meghaladja a 16 ezer 500 főt. Igaz, a rablások száma is jelentősen megnőtt (2001 első negyedévében több mint 42 százalékkal.) A kormány azonban változatlanul hisz a súlyos büntetésekben. A több mint 150 százalékosan telített, túlzsúfolt börtönökben előálló helyzetek megoldásáról pedig nemrégiben adtak példát - több tucat halottat maguk mögött hagyva - a brazil kollégák.
A dzsipügynek azonban van egy további érdekessége, amely ismét a pampákra vezet bennünket. A rablás ügyében ítélkező bíróság ugyanis nem fogadta el a sértett testőrnő vallomását egy lényeges körülmény tekintetében. A kitüntetett rendőrnő azt vallotta a tárgyaláson, hogy amikor megállt az autóval, nem húzta be a kéziféket, és az autót sebességben hagyta. A rabló pedig, miután beült az autóba, végig rászegezte a nála lévő pisztolyt. Ez a körülmény a rablás szempontjából közömbös, a rendőri fegyverhasználat szempontjából azonban nem. Nyilvánvaló, ha a rabló rászegezi a fegyvert - még ha az riasztópisztoly is -, akkor jogos a fegyverhasználat, hiszen a rendőr joggal hihette, hogy az élete veszélyben van. A rendőrnő felettese és az ügyészség is megállapította, hogy a fegyverhasználat jogos volt. A bíróság azonban, végiggondolva az eseményeket, arra következtetett, hogy nem áll össze a kép. A rabló beül az autóba. Bal kezével becsukja maga mögött az autót, jobb kezével kiengedi a kéziféket, vagy legalábbis megpróbálja, ellenőrzi, hogy sebességben van-e az autó, és indít. A pisztoly pedig... nos, annak tartására a rablónak már nem maradt keze.
A jogos védelem és a fegyverhasználat jogossága is addig tartott, amíg a testőrnő élete veszélyben volt, pontosabban, amíg okkal hihette, hogy az élete veszélyben van. Abban a pillanatban azonban, amikor a fegyverét már azért használta, hogy az autó ellopását megakadályozza, akkor a döntése már arról szólt, hogy egy ember élete nem ér annyit, mint a miniszterelnök dzsipje.
Itt persze nem annyira a rendőrnővel van baj. ´ nyilván arra lett kiképezve, hogy váratlan helyzetben kapja elő a fegyverét, és lőjön. Valószínűleg pánikba esett, képtelen volt helyesen mérlegelni a helyzetet. A kialakult szituációt rosszul ítélte meg (ez a tipikus error of judgement). Nagyobb gondok vannak a főnökeinél, akiknek már volt idejük mérlegelni a helyzetet, akik nem voltak pánikban, hanem nyugodt körülmények között, hideg fejjel elemezték az eseményeket. ´k akkor, amikor elhitték azt, hogy a lejtőn megálló autóban valaki nem húzza be a kéziféket, és úgy hagyja sebességben, hogy a rabló egy kézzel is el tudja indítani, sőt eleve így próbálja elindítani az autót, akkor vagy a szappanoperák hőseinek naivitásával elemezték az eseményeket, vagy úgy látták, hogy könnyű lesz eladni ezt a sztorit is. Elvégre a férfias rendőrnők hívei vagyunk. A főnökök is ezt szeretik. A választók is ezt szeretik. Ha már nincsen halálbüntetés, legalább akit lehet, lőjenek le. A rend vagy a szabadság? Hát persze, hogy a rend. A rend vagy az élet? Hát persze, hogy a rend.
Mint láthatjuk, a jövő valójában már évekkel ezelőtt elkezdődött.
A szerző országgyűlési képviselő (SZDSZ), az ELTE Állam- és Jogtudományi Kara Büntető Eljárásjogi Tanszékének egyetemi oktatója.
