Thoma László: Rossz közérzet a kultúrházban (Nem be: le)

publikálva
2001/24. (06. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nehéz helyzetben vagyok, hiszen a Narancs az értelmiség erkölcsi válságáról indított vitában Tamás Gáspár Miklós és Eörsi István cikke után (Be vagytok szarva, 2001. május 24., Hogyan is állunk azzal a beszarással?, 2001. május 31.) a júniusi első számban már csak olvasói leveleket közölt. Ráadásul ezek is jobbára csak egyetlen, Eörsi által felvetett konkrét kérdéssel foglalkoznak, nem pedig a TGM, illetve Eörsi által megfogalmazott elvi kérdésekkel. És miután TGM szerint általában csaknem mindenki be van szarva, Eörsi szerint viszont TGM túlságosan szűkre vonja a be-nem-szartak körét, olyan félelmetesen nagy elvi különbség a kettejük álláspontja között nincsen. Nem arról szól a vita, hogy van-e beszarás (egyébként több-kevesebb mindig van), legfeljebb arról, hogy kikre lehet mindezt rákenni. Kimondatott, hogy "gyávák vagytok", de kimondatott az is, hogy "gyávák vagyunk". Kirajzolódott a lehetséges magatartások kerete, ezen belül egyik vagy másik állapotrajz bizonyára kielégíti azokat a mentálhigiénés szükségleteket, amelyek mostanság a liberális vagy a baloldali értelmiségiekben megfogalmazódnak. A választásban mindenképpen van emelkedettség és hősi póz, hiszen az önigazolás vagy az önsajnálat szivárványosan ível át a szakadék fölött, amely kategorikus imperativusaink és esendő tetteink között tátong.

Nehéz helyzetben vagyok, hiszen a Narancs az értelmiség erkölcsi válságáról indított vitában Tamás Gáspár Miklós és Eörsi István cikke után (Be vagytok szarva, 2001. május 24., Hogyan is állunk azzal a beszarással?, 2001. május 31.) a júniusi első számban már csak olvasói leveleket közölt. Ráadásul ezek is jobbára csak egyetlen, Eörsi által felvetett konkrét kérdéssel foglalkoznak, nem pedig a TGM, illetve Eörsi által megfogalmazott elvi kérdésekkel. És miután TGM szerint általában csaknem mindenki be van szarva, Eörsi szerint viszont TGM túlságosan szűkre vonja a be-nem-szartak körét, olyan félelmetesen nagy elvi különbség a kettejük álláspontja között nincsen. Nem arról szól a vita, hogy van-e beszarás (egyébként több-kevesebb mindig van), legfeljebb arról, hogy kikre lehet mindezt rákenni. Kimondatott, hogy "gyávák vagytok", de kimondatott az is, hogy "gyávák vagyunk". Kirajzolódott a lehetséges magatartások kerete, ezen belül egyik vagy másik állapotrajz bizonyára kielégíti azokat a mentálhigiénés szükségleteket, amelyek mostanság a liberális vagy a baloldali értelmiségiekben megfogalmazódnak. A választásban mindenképpen van emelkedettség és hősi póz, hiszen az önigazolás vagy az önsajnálat szivárványosan ível át a szakadék fölött, amely kategorikus imperativusaink és esendő tetteink között tátong.

De ne fejezzük be itt a vitát.

H

Ha ugyanis csak ennyiről lenne szó, az eszmecsere erkölcsi tanulságait summázandó elég lenne felidézni az eleddig egyetlen, nemzetközileg is valóban korszakos magyar filozófus (nevéről a polgár ma döglött kutyára asszociál) aforisztikus megjegyzését, miszerint: "Minden emberi gerinc meghatározott atmoszferikus nyomásra van hitelesítve. Jobb időkben, amikor kicsi a nyomás, ezért több a jellemes ember." Így csupán azt kell eldönteni, hogy akkor most van-e nyomás, vagy nincs, és ha van, mekkora. Ezen az alapon már meg is békélhetne mindenki önmagával, függetlenül attól, hogy számára a jelenlegi koalícióval zökkent ki az idő, vagy ellenkezőleg: ez a koalíció állította helyre a kizökkent időt.

Nem hiszem, hogy ennyivel is elintézhető lenne a dolog.

H

Jelentős művészek borultak Schwajda kebelére, amikor díjat vagy megbízásokat osztogatott. És nem csak a polgári kormány úri dilettánsai fogadják el a nemzet hőseinek celluloid emlékművei megalkotására szóló megbízásokat. A barikád másik oldalán, a kimaradók, az el-nem-fogadók, a tiltakozók között hasonlóképpen jelentős műveket alkotó értelmiségieket találunk. A passzív rezisztenciának kétségtelen előnye, hogy nem szorul mentségre, hiszen az el nem készült művekkel nem lehet erkölcsileg szembesülni. Az aktív kollaborálás viszont mindig talál morális magyarázatokat.

A kívülállónak azonban elfogadhatatlan alternatíva, ha jelentős értékek között morális alapon kell választania. (Az eszünk itt már cserbenhagy bennünket, és az ízlésünkre kell hagyatkoznunk.) Senkit sem izgatna a dolog, ha csak azokról lenne szó, akik vagy tíz éve, szerény tehetségük könnyű batyuját izzadtan cipelve loholnak a mindenkori hatalom felé, vagy azokról, akiknek az elkötelezettségét nem leplezi a tehetség. De ha olyan alkotókról van szó, akiknek tudása, morális integritása egyaránt a művekben valósul meg, akik esetében az alkotás szavatol magáért, és minden más szempont csak a műre tapadó vagy tapasztott ballaszt, nehezebb a dolog.

Persze vissza is vetíthetjük a dilemmát a múltba. A jobb- vagy baloldali diktatúrákkal kollaboráló jelentős alkotókról könyvtárakat írtak már össze, de nem találunk feljegyzéseket a demokratikus hatalmakkal kollaboráló alkotókról. Itt ugyanis le kell szögezzük: bár ez a kormány visszaél a joggal, és önkényes kilengései gyakran elképesztőek, és az is igaz, hogy nemcsak önmagát, de polgárait is korrumpálja, mégsem nevezhető diktatúrának. Lépten-nyomon megsérti, de egészében nem számolta fel a demokratikus kereteket. Még akkor sem, ha gyakran úgy érezzük, hogy elfajzott demokráciában élünk (úgy is mint "entartete Kunst"). Aki Solohovról vagy Heideggerről kezdene el elmélkedni, rossz nyomvonalat követ, mint az M3-as Debrecen felé.

Új szempontokat kell keresnünk.

H

Újra kellene értelmezni a magyar értelmiség hősi pózainak archetípusait. Hogy dudásnak kell lenni, és pokolra kell menni. Hogy muszáj-Herkulesnek lenni az értelmiség magasztos küldetése. Sokkal inkább úgy fest a dolog, hogy ha posztmodern korunkban egyszer rájövünk arra, hogy immár a Lajtán túli világhoz tartozunk, akkor azt is fel kellene ismernünk: lehet, az értelmiségnek feladata van, de az bizonyos, hogy nincs küldetése. S bár Ady megejtően fogalmazta meg a provincializmusból kitörni kész avantgárd értelmiség morális küldetéstudatát, posztmodern korunkban jobb, ha inkább József Attila szegényeinek tekintjük magunkat, és megfogadjuk, hogy "nem muszáj hősnek lenni, ha egyszer nem lehet".

Az értelmiség rossz közérzetének ma nem az az oka, hogy fortélyos félelem igazgatja tetteit, hanem inkább az, hogy lassan ismeri fel: itt már félni sem érdemes. Azt, hogy bármily deprimáló is, nem félni nem morális tett, hanem a helyzetből adódó lehetőség racionális felismerése. Az értelmiség jelentős csoportjait nem az kínozza, hogy erkölcsi próbatételként kell megélnie a szólás- és gondolatszabadság védelmezésének szent ügyét, hanem az, hogy nincs bizonyossága arról: van-e értelme egyáltalán az erkölcsi próbatételnek? A vitában bevett szóhasználattal élve: az értelmiség nem a beszarástól, hanem a leszarástól érzi rosszul magát. Romantikus, kelet-európai értelmiségi balgaság még hinni abban, hogy könyvek által megyen előbbre a világ. Hogy az értelmiség fogalmazza meg a történelem célját, és leírt vagy kimondott szavaival felelősséget vállal ezekért a célokért. Ebből semmi jó sem származott mifelénk. Amikor lent az emberi jogok védelmében Belgrádra zuhogtak a bombák, egy tévévitában egyik koszorús filozófusunk a nagy ügyhöz igazított pátosszal deklarálta: "Azért az eszméért, amiért nem érdemes meghalni, élni sem érdemes." "Ilyen vérszomjra csak filozófus képes", mormogtam magamban, míg az aranyszájból elhangzó szentenciát memorizáltam, "mint ahogy ilyen ostobaságra is". Mert bizony mondom néktek: egy ilyen mondattal ajkunkon nemcsak meghalni, hanem ölni is lehet. Szerbek, albánok, bosnyákok, horvátok hazájuk ügyét nemcsak saját személyes, hanem mások, egész etnikumok, életénél is szentebb ügyként fogták fel. Olyan szentnek, amiért nemcsak halni, de ölni is kötelességük. Persze mindenkinek joga van egy Jelben élni le életét, vagy egy eszme érdekében saját életét feláldozni. (Elhivatottnak lenni éppúgy alapvető emberi jog, mint ahogy Simicska szerint a hülyeséghez való jog is.) De mások feláldozásához erkölcsi muníciót szállítani éppúgy nincs jogunk, mint ahogyan ölni sem.

Azonban a XX. század arra megtanított minket, hogy nincsenek Nagy Ügyek, csak nagy önámítások. Kritikus helyzetekben (és a bombázás Délen erkölcsi értelemben mindenképpen az volt) a kelet-európai értelmiség romantikus küldetéstudatának veszélyessége szembeötlő. A szerb, az albán, a bosnyák, a horvát, a magyar, a román, a szlovák, az orosz vagy a csecsen Eszme nevében éppúgy nem követelhet senki emberáldozatokat, mint ahogy a szabadság, az egyenlőség, a testvériség (mi is az?), egy létező állam vagy egy nem létező utópia nevében. S bár ezekre az Eszmékre jogunk van rátenni életünket, az már nem biztos, hogy ennek értelme is van. Úgy gondolom, hogy korunk embere nem a történelmi célokért, hanem saját életéért, saját integritásáért és saját céljaiért felelős. Ma már nem írhatná le Marcuse a 20. század második felének egyik nagy gurujaként, hogy "a szabadság csak úgy gondolható el, mint megvalósítása annak, amit ma utópiának nevezünk". Mert nem csupán önámítás hinni abban, hogy ismerjük a történelem rejtett céljait, hanem olyan balítélet, amely szörnyű áldozatokat követelt, ha embereket mozgósítottak vagy kényszerítettek e célok megvalósítására. Hiszen mi másra tanított bennünket a mögöttünk hagyott, véresen végletes század, ha nem arra, hogy semmilyen eszme sem elég nemes ahhoz, hogy emberi életek megnyomorításáért vagy kioltásáért felmentést adjon, ahogy senki sem méltó arra, hogy a másiknak gazdája, ura legyen. Hogy a másik embert szolgává züllessze akár csak azzal is, hogy életének célt és történelmi távlatokat vizionál.

H

Persze nagy kísértés az értelmiségi küldetéstudatból adódó történelmi felelősség tudata. A "mindenért felelős vagyok" elhivatottságból sarjad a hősi póz. De ez a kísértés maga a gonosz, mert veszélyes az életre.

A tettek és az erkölcs egysége, ha a gondolkodás, az irodalom, a tudomány és a művészet színpadáról a politika, a gazdaság valóságos világába lép, menthetetlenül romantikus pózzá lesz. A magyar értelmiség középgenerációja ezekben a pózokban zárványként őrzi saját kelet-európai múltját. Ami remélhetőleg elmúlik velünk, s nem hagyományozzuk utódainkra.

H

Az 1998-ban hatalomra jutott elit profi módon tojja le az értelmiség erkölcsi kételyeit. A politika számára nem erkölcsi kérdés; a politika csak a politikai célszerűségnek rendelhető alá. Ahol hatalomról vagy pénzről van szó (márpedig az ő száján a kettő nyersen ugyanaz, hiszen mindegyik arra való, hogy az emberekre a saját akaratát kényszerítse rá), ott hiába papol Morál Néne (copyright by Marx). Ezzel a magatartással a mostani hatalom a politika valódi természetét mutatja meg. Számára a moralitás is eszköz csupán. Az erkölcsi emelkedettségnek az ünnepi szónoklatokban van a helye, Mária felcsúti legendája, a millenniumi év történelmi mítoszai s a közös nemzeti célok álomfejtő szónoklatai között. Ez a hatalom az eszmét is eszköznek tekinti, hiszen az eszmével képes legitimálni tetteit. (Ebből a szempontból számára indifferens, hogy az eszme igaz vagy téveszme; hatékony legyen és mozgósítson, csak ez a lényeges.) Ha a kimondott vagy a leírt szó nem szolgálja politikai céljait, ez a hatalom nem jutalmaz és nem büntet. A neki szóló bírálatokat figyelmen kívül hagyja, és ha nincs mű, amely céljait szolgálja, akkor megrendeli. E rideg célszerűséggel, amely még az érzelmeket is céljai szolgálatába képes állítani, minden erkölcsi bírálat annyit ér, mint II. Frigyes Antimachiavellije Machiavelli igazságával szemben. A hatalom tehát azokkal az írásokkal, amelyek a politika megítélésében erkölcsi mozzanatokat érvényesítenek, nem tud mit kezdeni. Hogy ez a homo novus genetikai adottsága-e, vagy píárosok által tudatosan kimunkált magatartása, teljesen közömbös. Az értelmiség viszont szenved attól, hogy leszarják. Valójában ettől szenved. Hogy mindegy, hogy mit ír vagy mond. Nem büntetik. (Ha az APEH a nyakára megy, az a hivatal packázása csupán, nem emelkedik a politika rangjára.) Nem a kormány, hanem a kormány zsoldjában álló különítmények gyűjtenek ellene aláírásokat, bélyegzik idegenszívűnek, jegyzik fel illetlennek minősített megjegyzéseit. A politika most nyersen mutatja meg valódi természetét: hogy tudniillik nem immorális, tehát nem tudatosan erkölcstelen, hanem amorális: tetteit nem erkölcsi elvek vezetik.

Itt lenn: az értelmiség, amely morális parancsnak érzi, hogy véleményét a hatalomról elmondja, a régi. Ott fenn, azok a konzervatív ifjak az újak. Arra tanítanak bennünket, hogy ne a hatalomtól, hanem a piactól várjuk boldogulásunkat. Mert a hatalom bírálatáért ma nem jár semmi. A hatalom kiszolgálása, ha az áru elég tetszetős vagy a hatalomnak használható, esetleg üzlet. Ez a hatalom seftel a művészettel, a tudással, a gondolatokkal, ahogy üzletel a történelemmel, a jövőképekkel, az érzelmekkel és az emberek álmaival is. A független erkölcsi integritásra, a rendszerkritikára, a hatalom kritikus analízisére nem vevő. (A lelkünkre sem. Nem kell eladni, elég, ha úgy teszünk, mintha eladnánk.) A hatalom persze fejlődőképes: ma már sokkal drágább javakra, értékesebb művekre s jobb gondolatokra alkuszik, mint akár két-három évvel ezelőtt. Az integritásért, az autonómiáért fizetni kell: nem vesznek róla tudomást. A hatalomnak nem kell, más vevő meg nincs rá. Nem lehet belőle megélni, érte meghalni meg nem érdemes. Az értelmiség erkölcsi integritása a saját legbensőbb ügye. Ne várjon tehát visszaigazolást a hatalomtól. Boldogabb időkben, amikor az ember útlevelét bevonták, telefonját lehallgatták, leveleit felbontották (sajnos az én legendáriumomban nincsenek ilyenek), magasztos lehetett tudni, hogy az ember nemcsak morálisan magasabbrendű a hatalomnál, de ezt a hatalom is tudja. Morálisan ma is azok lehetünk, de ez rajtunk kívül senkit sem érdekel.

Nem tudom, hogy (a piacon értékesíthető szaktudáson túl) mi az értelmiség feladata, és miben áll a felelőssége. Talán abban, hogy sokak szándékát képes befolyásolni, és képes motiválni az emberek döntéseit. De a morális elvárásokat csak magunkkal, saját tetteinkkel és szavainkkal szemben fogalmazhatjuk meg. Ne antropomorfizáljuk a hatalmat azzal, hogy morális elveinket szegezzük szembe vele! Ez lepereg róla, és csak mi érezzük rosszul magunkat. A hatalom nem ember, szemében mi sem vagyunk emberek. Csak használható vagy használhatatlan eszközök. A bántó csak az lehet, hogy ezek a fiúk ott fenn olyan nyersen mutatták meg ezt nekünk.

A szerző szociológus.

publikálva
2001/24. (06. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk