Hogyan szabályozza magát az immunrendszer? – ezért járt idén az orvosi Nobel-díj

Tudomány

Az immunrendszer működése senkit sem hagyhat hidegen, az idei év első Nobel-díjasainak kutatásai pedig számos betegség gyógyításában jelentettek előrelépést. Elmagyarázzuk, miért. 

A Karolinska Intézet Nobel-díjat odaítélő közgyűlése úgy döntött, hogy a 2025-ös orvosi-élettani díjat megosztva két amerikai (Mary E. Brunkow, Fred Ramsdell) és egy japán kutatónak (Szakagucsi Simonnak) ítéli oda a perifériás immuntoleranciával kapcsolatos felfedezéseikért.

A díjazottak az indoklás szerint azonosították az immunrendszer védősejtjeit, a regulációs (avagy szupresszor) T-sejteket, a fehérvérsejtek egyik rendkívül fontos csoportját, ezzel egyben egy új kutatási terület alapjait is lerakták. A felfedezések azzal a reménnyel is kecsegtetnek, hogy az orvosok idővel képesek lesznek kezelni vagy gyógyítani az autoimmun betegségeket, hatékonyabb rákkezelésekkel tudnak szolgálni, és képesek lesznek megelőzni az őssejt-transzplantációk utáni súlyos szövődményeket.

Kordában tartani az immunrendszert

Szokták mondani, hogy az immunrendszer egy evolúciós remekmű, amely nap mint nap megvéd minket a testünkbe behatolni próbáló vírusoktól, baktériumoktól, gombáktól – nélküle nem élnénk túl. Az immunrendszer egyik csodája, hogy képes azonosítani a kórokozókat, és megkülönböztetni őket a szervezet saját sejtjeitől. No de hogyan követi nyomon az immunrendszer, hogy mit támadjon és mit védjen? Miért nem támadja gyakrabban az immunrendszer a testünket?

A kutatók régóta tudják, hogy a szervezet erős immunrendszerét erős kézzel szabályozni kell, különben megtámadhatja saját szerveinket. Mary E. Brunkow (Institute for Systems Biology, Seattle), Fred Ramsdell (Sonoma Biotherapeutics, San Francisco) és Szakagucsi Simon (Osaka University) az úgynevezett perifériás immuntoleranciával kapcsolatban tettek úttörő felfedezéseket, amely megakadályozza, hogy az immunrendszer károsítsa a szervezetet. 

 
Fotó: MTI/EPA/TT Hírügynökség/Claudio Bresciani

Nagyon érdekes, hogy a két amerikai, illetve a japán kutató külön-külön irányban indult el, majd kutakodásaik végül találkoztak – csodás példáját adva annak, hogyan készül el végül hosszú évek kirakós játéka nyomán az, amit a tudomány kiderít, ez esetben az élő (de mindenekelőtt az emberi) szervezet működéséről. A három kutató főleg a kilencvenes és a kétezres években zajló, látszólag szerteágazó, ám egy ponton összefutó kutatásaik során azonosították az immunrendszer biztonsági őreit, a szabályozó T-sejteket, amelyek létében jó ideig kollégáik is kételkedtek

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.