A szoclib értelmiség hozsannázása közben bevonult Medgyessy előtt mindenesetre nagy feladat áll: a jövőt kell képviselnie a nála húsz évvel fiatalabb miniszterelnökkel szemben. A majdnem lehetetlenre vállalkozik. Mert mi is kellene a sikerhez? Program, amiből üzenetek készíthetők, emberek, akikkel kormányozni lehet, és olyan kihívó, aki hitelesen tudja kommunikálni a kormányzó párttal szembeni alternatívát. A három feltételből ma még egyik sem adott.
A szocialista pártnak nincs válasza a következő ciklus nagy kérdéseire: az egészségügyi, az adó- és a közigazgatási reformra. Nincs válasza, mert egymás mellett élnek benne a különböző érdekcsoportok, de ezek álláspontjából nem rajzolódik ki az eredő. A kampány idején elegendő az ápolók bérrendezéséről beszélni, ha azonban a kormányzás első száz napja alatt a parlament nem fogadja el a valódi egészségügyi reform kezdőtörvényeit, az érdekcsoportok felfalnak minden későbbi átalakítási elképzelést.
Medgyessy új csapat építéséről beszél ugyan, és az MSZP moguljai is beálltak mögé; mégis aligha hihető, hogy a párt elfogadná az amúgy hiteltelen és alkalmatlan vezetőinek háttérbe szorulását. Ez pedig nemcsak a kormányzáshoz, de a kormányzóképesség elhitetéséhez is elengedhetetlen lenne. Nincs alternatív pártelit Medgyessy kezében, hozott anyagból kell dolgoznia. ´ sem tudja legyőzni a tehetetlenséget és a politikai verseny előtti idők kormányzati technikáját.
Az írott sajtóban brillíroz: nagyinterjúi hibátlanok és meggyőzőek. Tévészerepléseiből viszont az érződik: hallja az idők és a kommunikációs tanácsadók szavát, azonban nyűgnek érzi a médiapolitizálást. A klisék és a panelek előre megtervezetten követik egymást szavaiban, ez a megtervezettség azonban látszik - ezáltal pedig hiteltelenné válik. Ma úgy tűnik, Orbán Viktor simán legyőzné szocialista kihívóját egy élő, nyilvános vitában. Párton belüli pozíciója bizonytalan. Megkapta a lehetőséget a bizonyításra, ha azonban az ősz közepéig nem javít jelentősen pártja népszerűségén, a háttérbe visszahúzódó párton belüli ellenfelei újra aktivizálódni fognak, és könnyen felborulhat a most véglegesnek tűnő belső hatalmi kompromisszum.
Továbbra sem tisztázott az MSZP és az SZDSZ közötti viszony, ami egy potenciális szövetségestől fosztja meg Medgyessy Pétert. Az SZDSZ mai vezetése axiómának tekinti, hogy a párt önálló politikai mozgásterét meg kell őrizniük. Ez nem is csoda, élénken emlékeznek arra, hogy a liberális párt korábbi vezetői 1996 és ´98 között elveszítették a valódi együttkormányzáshoz szükséges zsarolási potenciált. És a szocialistákban nyilván él még az a kép, hogy az SZDSZ nem tud nemet mondani. A liberálisoknak, ha politikai tényezők kívánnak maradni, ezt a mélyen beivódott reflexet kell feloldaniuk. Ezen túl választási szövetségről azért sem érdemes tárgyalniuk, mert ha közös jelölteket indítanak már az első fordulóban, kevesebb szavazót szólítanak meg, mint külön-külön. A rosszabbul szereplő jelöltek második fordulós automatikus visszaléptetéséről az SZDSZ nyilván hallani sem akar: ez a szocialisták előtt ismét csak erőtlenségét és határozatlanságát demonstrálná, és persze semmit nem nyerne jelöltjei visszavonásával. A közös kormányzás feltételeiről pedig a mandátumszámok ismerete nélkül lehetetlen megegyezni, mivel bármilyen alkut jövő májusban úgyis újra kellene tárgyalni.
Mindezek ellenére megfontolt és diszkrét háttértárgyalásokra lenne szükség a két párt között, ami oldaná a szocialisták félelmét, hogy az SZDSZ a Fidesszel akar kormányozni; és a liberálisok aggodalmát, hogy az MSZP-monstrum egy frakciója lennének a közös kormányzás alatt. Az utódpárt és a liberálisok egy szempontból mindenképpen egymásra utaltak: a kormányváltás "technikai feltételei" közül a szabaddemokratáknak van programja, a szocialistáknak meg média-hátszele.
Ma valószínűbbnek tűnik, hogy Medgyessy nem tudja legyőzni a miniszterelnököt. A 2002-es választási győzelem azonban az utolsó esély az MSZP-nek - mai formájában - a kormányzásra. A centrista miniszterelnök-jelölt bukása után a szocialista párt minden bizonnyal balra fog tolódni. Választási vereségét a baloldali értékek feladásával, a munkavállalóktól való elfordulásával és a közép felé nyitással fogja magyarázni. A párt eddig sem vett tudomást támogatóinak demográfiai összetételéről, 2006-ra másfél millió biztos szavazójának harmada már szó szerint csak emlékkép lesz. A hagyományos baloldal pedig nem tud nálunk (sem) választást nyerni. Világos szavazói igény van egy modernizációs, esélyegyenlőséget hirdető pártra. A Magyar Köztársaság politikai kultúrája mindenesetre fejlettebb annál, mint hogy tartósan eltűrné egy Tisza-féle jobboldali egységpárt kormányzását. Ne feledjük, a politikai űr előbb-utóbb mindig megteremti az azt kitöltő politikai erőt.
A szerző Los Angelesben élő elemző.
