H
Mint azt sokan tudják, a Google egy ideje kenterbe ver minden internetes keresőprogramot, az egész világon messze ezt használják a legtöbben. Nos, két hete a Google Gainers globális toplistáját - amely azt mutatja, hogy mely kulcsszavak iránt nőtt meg leginkább az érdeklődés világszerte - az "elezioni" vezette, nem megfejthetetlenül, az éppen zajló olasz választások miatt. A kilencedik helyen azonban nem kis örömmel fedezhettünk fel egy ismerős nevet, amely egy magyar filmalkotásra utalt. A "Csisztu homevideo" lufija bizony bámulatos magasságokba emelkedett.
H
Magyar ember számára mindig büszkeséget jelent, ha a világ gigantikus forgószínpadán - még ha virtuálisan is - felbukkan egy honfitársunk neve. Talán ez a patrióta boldogság lehet az oka, hogy a műalkotás kapcsán kirobbant polémia egy kissé félresiklott. Egyrészt furcsa módon mindenki a habermasi modernitásfogalom utolsó morzsáit próbálta összesöpörgetni: a diskurzusban részt vevők a valóságról, autentikus képről, hiteles reprezentációról és az ideális (beszéd)aktusról csacsognak, miközben ha van a digitalizált képnek lényegi sajátossága, akkor az a végtelen variálhatóság, a totális manipuláció lehetősége. Bárhogy fáj is ez azoknak, akik az autentikus létezést a mozgóképekben keresik, le kell nyelniük azt a békát, hogy miként Forrest Gump sem jattolt Kennedy elnökkel, úgy mi sem nyerhetünk teljes bizonyosságot a netről letöltött legsikeresebb magyar film hitelessége felől. Megjegyzem, e felismerésből már régóta prosperál az Out Takes nevű Los Angeles-i vállalkozás, amely csekély térítés ellenében "képbe hozza a megrendelőt", vagyis választható - természetesen digitalizált - moziklasszikusokba inzertálja a vevőt; bárki császkálhat Chaplinnel, boronghat Bogarttal, vagy ellejthet egy forró táncot Marilynnel. Lehetne még itt a pszeudóba olvadt valóság posztmodern slágertémájáról vég nélkül beszélni, de ez most bizonyosan zsákutcába vezetne, amennyiben elterelné a figyelmet a valódi kérdésről.
Ugyanis a Csisztu Zsuzsa-videónak természetesen nem Csisztu Zsuzsa a főszereplője, akármit csinált is tizenkét évvel ezelőtt - vagyis még a predigitalizált kultúra korában - a válogatott szertornásznő. Nem, véreim, magyarok. Ha Bovaryné én vagyok, akkor Csisztu Zsuzsa pláne mi vagyunk - mi, ti, ők. Ebben a történetben ugyanis kizárólag mi, bunkó szittyaivadékok vagyunk az érdekesek, a szánalmasak és az igazi vesztesek.
H
A tömegkultúra olyan, mint a politika, ahol is csak a közönségsiker legitimál, tesz jelenlevővé és érdekessé. Mindegy, hogy milyen esztétikai értékeket hordoz a textus, csak a befogadás - amelyről persze nem állítom, hogy teljesen független a műalkotástól - sikere, a tömeghatás az, ami elemzésre és elgondolkodásra érdemes. Így hangzik tehát a kérdés, melynek megválaszolására invitálom a játékos kedvű narancsoidákat: mi magyarázza a Csisztu Zsuzsának tulajdonított videó hisztérikus sikerét? Mivel tűnt ki ez az alkotás a neten végtelen mennyiségben található "fejen állva dugom meg pejszürke kancámat" és "a három kiskorú, nagymellű cerkóf esete a házmester söprűjével" és a hasonló videók milliárdjaiból?
Gondolkozzunk el ezen, aztán temessük arcunkat a kezünkbe, és kezdjünk el zokogni.
Az én olvasatomban ugyanis nem kevesebbről szól ez az affér, mint néhány szép illúzió elolvadásáról. Arról, hogy egy olyan pontra érkeztünk, amikor vissza- és magunkra pillantva kijelenthetjük: ez nagyon el lett baltázva.
H
Amin még viszonylag könnyen túltenné magát az ember, az a technofil internetrajongók számára okozott csalódás. Miután Castellstől Enzensbergerig, Rushkofftól Negropontéig guruk garmadája látja az internetben a társadalmi emancipáció eszközét, nem árt észrevennünk, hogy a világháló nélkül "ez a produkció nem jöhetett volna létre". Habár a filmet ma már CD-n és videón is árulják, az internet nélkül soha nem érhette volna el a közfigyelemnek azt a kritikus tömegét, amely beindította ezt a hisztérikus láncreakciót.
Mindegy, ez legyen azok baja, akik az Új Médium feltétlen híveivé váltak az elmúlt évek során. Ami azonban valóban fontos, hogy mitől is forrt egységbe a magyar internettársadalom, s miért érezték úgy a tagjai, hogy a technológia által nyújtott lehetőségek végtelenre tágítható körét épp ebbe az irányba kell kitölteni?
Meglehet, a Csisztu-videó által kiváltott turbulencia vihar a biliben, de mégiscsak a mi saját éjjeliedényünkben zubog ez a furcsaság. Kobzán a dal magára vall: Magyarország kulturális állapotáról szól ez a történet. Melynek meghatározó szerkezeti sajátossága, hogy két fő komponens összecsattanásából forrja ki nap mint nap magát: a késő kapitalista globális tömegkultúra termékeit, üzeneteit, értékeit és struktúráit csócsáljuk és alakítjuk a lényegében még mindig posztkádári értékrend és érzület alapján. Sokáig hihettük azt, hogy ebből tendenciájában majd valami jó fog kisülni, hogy tíz év múlva kevésbé leszünk bunkók, mint az előző átkosban, mert bármilyen alpári és üres a globális tömegkultúra, mégiscsak az egyedül létező, s hazai térnyerésének azért is örülnünk kell, mert nyomában elenyészik majd a provinciális mocsok.
Ma már tudhatjuk, hogy ez nem pont így van.
Hogyan is néz ki ez az általános képlet esetünkben és konkrétan?
H
A Csisztunak tulajdonított videó sikerét több tényező is magyarázza. Az első nyilvánvalóan a sztárkultusz, amely szintén nem nélkülözi a hazai ízeket. Mert médiasztárok mindenütt vannak, de miféle tömegkultúra az, ahol a három legkívánatosabb és legfényesebben ragyogó csillag - szintén az internetes listák alapján - Erős Antónia, Csisztu Zsuzsa és Marsi Anikó? Ne keressünk kakukktojást, mind a három hölgyben közös, hogy fiatalon és csinosan, főműsoridőben előre megfogalmazott szövegeket olvasnak fel egy-egy kereskedelmi tévécsatornán (illetve: néha kérdeznek is). Ez a világon mindenütt sikerre predesztinál, ám egyöntetű hegemón helyzetet csak a posztkommunista kulturális nyomorban garantál. Az, hogy elsősorban televíziós bemondónők váltak a hazai tömegkultúra ikonikus alakjaivá, kulturális fogyasztásunk nyomorúságát bizonyítja, és azt, hogy a csekély varianciájú kereskedelmi tévék mellett ma a magyar kultúripar képtelen sztárokat (énekesnőket, színésznőket, topmodelleket vagy akár tornászlányokat) felépíteni.
De bemondónő vagy sem, a celebrity homevideo jól ismert és sikeres műfaj másutt is. Népszerűségének nem egyszerűen a szexualitás meglesése, hanem a sztárság kontextusába helyezett szexualitás a magyarázata - emlékezzünk csak a neten magányosan üldögélő cerkófjainkra. Napjaink sztárkultuszát pedig nem érthetjük meg a tágabb kulturális közeg ismerete nélkül, amely e kultusznak egyszerre oka és éltető közege is. A fogyasztói etika és a késő kapitalizmus szelleme nem létezhet a médiasztár kultusza nélkül, mivel ez hordozza azt a kiegyensúlyozva megerősítő princípiumot, amely e távolabbról nézve oly ingatag építmény monumentális és robusztus stabilitását biztosítja. Mondhatnánk persze - néhány rövid pillanatra a frankfurti iskola hatása alá kerülve -, hogy a sztárok azt a fantáziavilágot jelenítik meg, amelybe a hétköznapokban senyvedő alávetettek a maguk nyomorult kis álmait projektálhatják, így szublimálva mindazokat a frusztrációkat, amelyeket a kapitalizmus rájuk lőcsöl.
Mondhatnánk, de nem ezt mondjuk.
A helyzet ennél súlyosabb.
H
A fogyasztói társadalom mélyszerkezetet meghatározó logikája ugyanis lineáris. Egyenes irányban követi a "még több", "még nagyobb", "még színesebb" jelszavait, s a direkt beteljesülés felé mutató vágyakra alapozódik. Ehhez képest a sztárkultusz lényege a beépített ellentmondás, a nem reciprok intimitás: figyelünk valakit, aki nem tud rólunk. Nyilvánosan felépített és megjelenített életének minden rezdülését ismerhetjük, de a valóságban semmit nem tudunk - és néhány pszichopatát leszámítva, nem is akarunk tudni - róla. A sztárt a tőlünk elválasztó távolság generálja, olyannyira, hogy a dehumanizáltság csillagködéből kilépve el is veszti isteni (istennői) attribútumait. A mosogató csillag nem csillag. Következésképp a sztárok bekebelezésére irányuló, mégoly hisztérikusan megjelenő vágy - sikoltozás, ereklyegyűjtés, autogramvadászat - is ezt a konstruáló távolságot, az örök kielégíthetetlenséget teremti újra. Épp ezért a sztárokhoz fűződő viszonyunkban kimerevítve és állandósítva jelenik meg a konzumerkultúrát működtető, állandóan lüktető vágy, amelyet a kis, fogyasztói kielégülések utáni állandó újra-nekibuzdulás tart életben. Ennyiben persze a celebrity homevideo a legeslegbiztonságosabb szex, mert olyan szereplőkön gyakorolja a leselkedő, vizuális kizsákmányolást, akiknek egész nyilvános reprezentációja azt szolgálja, hogy folyamatosan átélhessük és ezáltal újrateremtsük e vágy struktúráit. Aligha lényegtelen, hogy e műfaj jellegéből fakadóan nem csipkeverés vagy lepkegyűjtés közben lessük meg a sztárokat, hanem a kufircolásba temetkezve. Amit többnyire, más emlősökhöz hasonlóan, félreeső helyeken, háborítatlanul szeretünk csinálni. Ugyanakkor, ha embertársainkat sikerül is eközben időlegesen elzárni magunktól, a kultúrát, amely jelentésekkel ruházza fel az amúgy értelmetlen világot, ilyenkor is magunkkal cipeljük. Egy kollégám, aki kiterjedt angolszász tapasztalatokkal bír, váltig állítja, hogy az amerikaiak azért hunyják le szemüket csókolózás előtt, hogy zavartalanabbul idézhessék fel azokat a mintákat, amelyek a témára vonatkozó filmekből beléjük ivódtak. Ha ez esetben is elvetjük a genetikus meghatározottságot, akkor nehéz elképzelni, hogy miért is lenne ez más a szintén napi négy és fél órányi kereskedelmi televíziót fogyasztó honfitársaink körében. És mindezek mellett a pornóvideóknak van még egy közismert kompenzatorikus elemük is: az elbizonytalanodott macho világképet, a megroppant férfiúi öntudatot a nők vizuális kiszolgáltatottságának és alávetésének képeivel tudják egybedrótozni. E tekintetben talán nem véletlen, hogy épp Csisztu vált a digitalizálók, videókészítők és -fogyasztók célpontjává. Mint nagypofájú, értelmes és feleselő nő, nehezebben illeszthető be a patriarchális klisékbe, és így a szimbolikus kisajátítás révén bemutatott kompenzálás ideális tárgyává válhat. Csak remélhetjük, hogy a digitális elit pszichoszexuális fejlettsége jobb állapotban van annál, mint amit ez a történet mutat.
H
Ha összeadjuk mindazt, amiről idáig szó volt, vagyis az új kommunikációs technológiák által nyitott kulturális teret, az ezt kitöltő globális fogyasztói kultúrát és ennek magyar televényét, akkor legalábbis elgondolkoztató az irány, amerre haladunk. A Csisztu-videó főszereplői ugyanis nem is egyszerűen mi, az istenadta magyar nép vagyunk, hanem annak internethasználó, vagyis technikailag legfejlettebb, tehetősebb, fiatal, magas képzettségű, férfi élcsapata, a digitális bolsevikok. (Igaz, abban sem bízhatunk, hogy valahol a mélyrétegekben tombol a tisztaság, és fellobbannak majd a szellem rőzsetüzei. Egy nemrégiben publikált összehasonlító kutatás eredményei például azt mutatják, hogy a magyar lakosság egyharmada funkcionális analfabéta, míg további 46 százalék "nagyon gyengén használja az írás és olvasás eszközeit". Csak viszonyításképpen: ez a nálunk összesen 76 százalékos arány Svédországban mindössze 7 százalék. [Andor Mihály: Leszakadó ország, Népszabadság, május 29.])
Az internethasználó elittel tehát nemcsak az a baj - s akármilyen paradox is, de elsőként még mindig ez az, amit fel kell panaszolnunk -, hogy szégyenletesen kicsiny. Hanem az az igazán lehangoló a jövőre és jelenre nézve is, hogy ha értékeiben, stílusában mást képvisel is az alsó, funkcionálisan analfabéta egyharmadhoz képest, mint korának gyermeke, azt az értéksivárságot hordozza, amit csak a posztkommunista tömegkultúra képes felmutatni.
Utálom ezeket a mondatokat. Az elmúlt tíz évben (sőt akár mondhatnék tizenötöt is) azt láttam, és ezért arról is írogattam, hogy jobb lesz tavaly, mint idén volt. És valóban: összedűlt a komcsizmus, és azt gondoltam, hogy ha a kapitalizmus nem fenékig tejfel is, de még mindig a legjobb létező szisztéma; és így alapvetően az idei év is jobb lesz, mint a tavalyi volt. És ha a politika vagy a közélet terén épp nem jól mentek a dolgok, még mindig visszavonulhatunk az életvilág valódi értékeket hordozó akolmeleg békességébe.
Most ez a logika végképp megbicsaklott. Miközben változatlanul úgy gondolom, hogy az elmebetegségbe hajló közállapotok miatt az értelmiségnek önbecsülése megőrzése érdekében vissza kellene térnie a közéletbe, lassan itt az ideje, hogy szembenézzünk azzal, amit a Csisztu-affér is mutat: hogy tudniillik a kultúrában megállíthatatlan leépülés zajlik. A posztkommunizmus és globális tömegkultúra házassága befuccsolt, alternatívák nemigen látszanak, és lassan mindannyian degenerálódunk. Marad a visszahúzódás a személyesen ellenőrzött életvilág intimitásába, amelynek elkülönültsége ideig-óráig még talán megőrizhető. Bár, hogy az egyénre szabott "splendid isolation" fenntartásának mekkorák az esélyei, azt jól mutatja, hogy jövőre állítólag már a Ráckertet is bezárják. És ezzel végül a kultúra terén is ránk kattan a bilincs.
