Tálas Péter-Vincze Hajnalka
A transzatlanti vita és az Európai Unió bővítése
Amerika fölényeskedik, vagy figyelmen kívül hagyja az európai jelzéseket, felmondta a klímavédelmi egyezményt, új rakétavédelmi terveivel (NMD) aláássa az ABM-szerződést, a NATO-n belüli helyzetét kihasználva akadályozza az önálló európai védelem kialakítását, kereskedelempolitikája érzéketlen a fejlődő országok problémái iránt, gyakorolja a halálbüntetést, nyálas hollywoodi filmekkel és műanyag ízű hamburgerrel árasztja el az öreg kontinenst - nagyjából ebben voltak összegezhetők az európaiak vádjai. Az imperializmus, a fasizmus, a kommunizmus és a két világháború egykori szülőhazája ma képmutató morális felsőbbrendűséggel kezeli az Egyesült Államokat, miközben képtelen egységet és rendet teremteni saját kontinensén, nem tud felnőni a világpolitikai felelősséghez, menekül a közös védelem költségei elől, de elvárja, hogy Amerika tegyen rendet a Balkánon, gazdaságpolitikája szűklátókörűen protekcionista, az európai egység egykor magasztos eszméjét pedig a bürokrácia hatalmává silányította - hangzottak a szemrehányások az Atlanti-óceán másik oldalán.
Mindennek ellenére e vitákat leginkább felszíninek minősíthetjük: a Bush-vizit fő tétje nem az volt, hogy választ adjon a transzatlanti vita mögött meghúzódó valódi kérdésre. Jelesül arra, hogy az integrálódó Európa miként lazíthat első számú gazdasági vetélytársának, az Egyesült Államoknak biztonságpolitikai gyámkodásán úgy, hogy közben fenntartsa a vele való stratégiai szövetséget is. Vagy a másik oldalról nézve: az Egyesült Államok hogyan szabaduljon meg az öreg kontinensen való szerepvállalás katonailag, pénzügyileg és belpolitikailag is egyre nyomasztóbbá váló terhétől úgy, hogy közben ne csorbuljon a hidegháború feltételei között kialakított európai pozíciója, és megbízható partnerként maga mellett tartsa Európát a világpolitikában. A találkozónak nem voltak ilyen ambiciózus célkitűzései. Legfeljebb arra lehetett volna jó alkalom, hogy az "örök szövetségesek" enyhítsenek azon az 1990-es években köztük kialakult bizalmatlanságon, amelyre a konzervatív és Amerika elsődlegességét a korábbiaknál erősebben hangsúlyozó Bush-adminisztráció csak rátett egy lapáttal. A valódi probléma az, hogy ennek a mérsékelten ambiciózus célnak az elérése is csupán részlegesen sikerült, mivel Washington és Brüsszel már a tüneti problémákat is eltérően értékeli, nem is beszélve a transzatlanti kapcsolat egészéről.
H
Hogy messzebbre ne menjünk, a klímaszerződés körüli polémiának Európából nézve - például a Le Monde hasábjain - igen egyszerű az olvasata: Washington mocsok módon, egyoldalúan halottnak nyilvánította a felmelegedést okozó gázok kibocsátását korlátozó kiotói egyezményt, amelyhez a felvilágosult és környezetvédő Európa foggal-körömmel ragaszkodna. Arról azonban leginkább csak a Wall Street Journalból értesülhetünk, hogy a kiotói szerződést eleddig egyetlen EU-tagállam sem ratifikálta, hogy nyolc uniós ország - köztük a zöld részvétellel kormányzott Franciaország és Németország is - messze túllépi a számára előírt kibocsátás mértékét, hogy Európa eddig is jóval kevesebbet költött a környezetkárosítás ellensúlyozására, mint a bűnbakként beállított Újvilág, s hogy az egyezmény betartása komoly gazdasági válságot okozhatna az öreg kontinensen. Különösen akkor, ha végre nem csak azoknak az üzemeknek a bezárása demonstrálná az európai eltökéltséget, amelyek amúgy is felszámolásra ítéltettek (mondjuk a volt NDK-ban).
Legalább ennyire bizarr az a washingtoni álláspont, amely az egyik oldalról folyamatosan azt veti Európa szemére, hogy keveset vállal saját kontinense védelmének terheiből, hogy külpolitikai értelemben nem képes egységes álláspontot képviselni, hogy tehetetlennek bizonyult a balkáni válság megoldásában, hogy közös döntésein évekig vajúdik stb., másrészről viszont ideges tiltakozással fogadja az EU-tagállamok önálló európai védelemre vonatkozó törekvéseinek első materializálódását (európai gyors reagálású erők felajánlása, EU-vezérkar felállítása stb.), mondván: ezzel a transzatlanti kapcsolatokat gyengítik meg, és a közös biztonság alappillérét, a NATO-t ássák alá.
Az Egyesült Államok nehezen érti meg azt is, hogy Európa vezető hatalmai miért nem lelkesednek azért a Washingtonban föléjük álmodott és onnan vezérelt rakétavédelmi ernyőért, amely egy csupán potenciális veszélyforrásra hivatkozva (az ún. latorállamok ugyanis jelenleg nem rendelkeznek atomtölteteket célba juttató eszközökkel) újraindíthatja a fegyverkezési versenyt, eltávolíthatja Európától a jelenleg éppen óvatosan közeledő Oroszországot, keresztbe tehet az Európai Unió mediterrán párbeszédének, nem beszélve arról, hogy a projekt (elődjéhez, a reagani "csillagháborús" tervhez hasonlóan) elsősorban a konkurens amerikai cégeknek jelent hatalmas állami megrendeléseket és közvetlen kutatási-fejlesztési támogatásokat. Persze a másik oldalon igaz az is, hogy a tervnek komoly technológiai hozadéka lehet az EU-országok számára, ami cseppet sem közömbös az e téren Amerikától fényévnyire elmaradt, s éppen ezért felzárkózni kívánó és kényszerülő Európának. Ez az egyik legfőbb oka annak, hogy szerdán Brüsszelben lényegesen mérséklődött az NMD-tervvel szembeni európai ellenkezés. (Itt nem elsősorban azokra a neofitákra gondolunk, akik leginkább azért támogatják buzgón az amerikai elképzeléseket, hogy feledtessék egyre többször szemükre vetett "túlvállalásaikat" a NATO-n belül.) Az európai álláspont enyhülése mögött meghúzódó másik ok az lehet, hogy - részben a technikai tesztek szerény eredményei, részben pedig az amerikai szenátus összetételének megváltozása következtében - erősödött az NMD megvalósíthatóságával kapcsolatos szkepticizmus. Vagyis - állítják e nézet képviselői - nem érdemes konfliktust vállalni egy amúgy is veszett ügy miatt.
H
E tüneti kérdések és látványos viták persze szorosan összefüggenek a transzatlanti vita kulcskérdésével, pontosabban annak megoldhatatlanságával. Azzal az egyszerű ténnyel, hogy a két fél közötti erőviszony a második világháború óta eredendően aszimmetrikus, és az maradt a bipoláris világrend bukását követően is. Vagyis az egyik oldalon adott egy politikai, katonai, gazdasági és kulturális tekintetben is monopolhelyzetet élvező, egyetlen államként hatékony fellépésre képes hiperhatalom (az Egyesült Államok), a másik oldalon pedig ott van a katonai és biztonságpolitikai értelemben továbbra is Amerikától függő Európa, amelyet gazdaságilag ugyan sikeresen integrált az unió, de amely - történelmének és hagyományainak megfelelően - politikailag és kulturálisan továbbra is széttagolt, és ahol továbbra is a nemzetállami elv az uralkodó. Márpedig ez az alárendeltség és széttagoltság Európát eleve és szinte minden területen vesztessé teszi Amerikával szemben.
Ráadásul az 1990-es években, a kialakulóban levő, bizonytalan új világrend közepette az Európai Unió alaposan elszámította és túlvállalta magát, amikor úgy döntött, hogy három, önmagában is igen komoly, és egymást sok tekintetben gyengítő tervet párhuzamosan futtat le. Nevezetesen: bevezeti az eurót (amely a nemzeti valuta elvesztésén túl a maastrichti kritériumok teljesítésével is megterhelte az akkoriban egyébként sem túl unió-párti EU-közvéleményt), kialakítja közös kül- és biztonságpolitikáját (amelyet nem csupán a nemzeti szuverenitás további csorbulása tett népszerűtlenné, de tehetetlensége is a Balkánon), és kibővül a volt keleti blokk arra érdemes országaival. Míg ugyanis az első két projekt az integráció mélyülését és az amerikai köldökzsinórról való leválását hivatott elősegíteni, addig a harmadik - rövid és középtávon mindenképpen - pont ezzel ellentétes irányba hat. Egyrészt azzal, hogy megnehezíti az amúgy is rendkívül körülményes uniós döntési mechanizmust, másrészt azzal, hogy alaposan megterheli az unió pénztárcáját, harmadrészt pedig oly módon, hogy korábban nem jelentkező ellentéteket és az integráció jövőjére vonatkozó parázs vitákat szít az unión belül.
A Bush-látogatás elsősorban azért volt lehangoló, mert Bush, aki mind ez idáig kedvelt céltáblája volt az európai média élcelődéseinek, jól ráérzett az európai integráció ellentmondására. Paradox módon erre leginkább az amerikai elnöknek az a lelkesedése utal, amellyel - "az egységes, szabad és békés Európa" magasztos jelszavával - nem csupán a NATO, de az EU bővítését is támogatta az Egyesült Államok "trójai falovának" kikiáltott Lengyelországban. Bizonyos - szkeptikus - olvasatban ugyanis az ifjabb Bush EU-bővítés iránti vonzalma mögött is az öreg kontinens politikai emancipációs törekvéseinek lassítása és megnehezítése húzódik meg. Nemcsak abban az értelemben, hogy az új tagok felvételével többségében határozottan atlantista irányultságú országok kerülnek majd az unióba, de azért is, mert a csatlakozások "megemésztése" meglehetősen hosszú időre leköti majd az unió politikai energiáit és pénzügyi forrásait. Ez pedig felettébb megnyugtatóan hangzik az óceán túlpartján.
H
A kérdés most már az, hogy a belátható jövőben mit tehet Európa - pontosabban: az Európai Unió - a transzatlanti aszimmetria kiegyenlítése érdekében. A válasz durva formában meglehetősen rövid: semmit. Finomabban szólva sem sokkal hosszabb: nem sokat. Megpróbálkozhat ugyan az eddig többnyire bevált taktikájával, az előremeneküléssel, azonban úgy tűnik, hogy ennek ma már komoly korlátai vannak. Az integráció jelenlegi fokát és a kihívás nagyságát (az idővel több mint 30 tagra való bővülést) tekintve ugyanis egyre nyilvánvalóbb, hogy az előremenekülés olyan - a jelenleg uralkodó EU-logikával szakító - minőségi ugrást követel(ne) meg az uniótól, melynek végpontját és következményeit ma még senki sem látja tisztán, politikai értelemben pedig jelenleg nem túl vidító dolog elképzelni. Ez ugyanis egyet jelentene annak a nyilvánvaló ténynek a beismerésével, hogy a kibővült unió nem lesz és a legjobb esetben sem lehet más, mint egy - a "megerősített együttműködések" következtében - politikailag erősen, de harmonikusan differenciált szabadkereskedelmi zóna. Európa-nagyhatalom. A bővítés és mélyítés harapófogójában ugyanis csak ezen az egy úton képzelhető el Európa világpolitikai emancipációja. E nagyhatalom jövőjére és megteremtésére vonatkozó forgatókönyvek már több nyelven és több változatban is elkészültek (Fischer-, Chirac-, Blair-, Schröder-, Jospin-vízió), a kérdés csak az, hogy eme elképzelésekhez párosul-e kellő mértékű és határozottságú politikai akarat. S nem csupán a jelenlegi, de az unió jövőbeni tagállamai részéről is.
És itt válik izgalmassá az, hogy a jelenlegi EU-aspiránsok (közöttük Magyarország) miként viszonyulnak az amerikai elnök - a transzatlanti kapcsolatokat érintő, ám csupán az európai integráció dilemmáinak ismeretében értelmezhető - ajánlataihoz. Vajon megelégszenek-e azzal, hogy pillanatnyi helyzetükhöz igazítják álláspontjukat, vagy megpróbálnak hosszabb távon gondolkodni. A kérdés nem pusztán - sőt nem is elsősorban - azért fontos, mert az ilyen helyzetekben jelentőségüknél nagyobb figyelmet szentelnek a tagjelöltek álláspontjának az óceán mindkét partján, hanem mindenekelőtt azért, mert a csatlakozni vágyó országok egyikének sem lehet közömbös, hogy milyen Európához köti sorsát. Egy jövőbeni nagyhatalomhoz, vagy egy gigantikus szupermarketként funkcionáló, ám politikailag továbbra is alárendelt térséghez. Ne legyenek ugyanis illúzióink: ha a jelenlegi tagjelöltek folyamatosan keresztbe tesznek az európai emancipációs törekvéseknek, vagyis neofita atlantizmusuktól hajtva kívülről, a többsebességes Európa harmonikus differenciáltságát elutasítva pedig belülről gyengítik az integráció politikai dimenzióját, akkor könnyen előfordulhat, hogy éppen azt a lehetőséget szalasztják el, amire - a sok pénz mellett - ma oly erőteljesen vágynak: kisállamként is jelentőssé válni.
A szerzők biztonságpolitikai szakértők.
