Publicisztika

A hetvenes-nyolcvanas években év vége felé az egész ország lázban égett. A tervteljesítés lázában. Az év utolsó hetében a külkeresek még kilöktek az országból néhány ezer tonna műtrágyát, pár millió négyzetméter PVC-padlót, hogy december 31-én pezsgős mámorban enyhüljön a feszültség. Az ideológiák változnak, az év végi állami gazdaságpolitikai kozmetikázás azonban örök.

A kilenc és fél éven át kormányzó Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) bukása az elmúlt tíz év balkáni történelmének legjobb híre. Nézőpontja válogatja persze, a nemzetek önrendelkezésének bajnokai, vagy a nacionáldarwinisták ennek a legjobb hírnek minősíthetik épp Jugoszlávia felbomlását is; és bár a volt Jugoszláviát csak nagy képzelőerővel láthatjuk a népek börtönének, egy kis igazságot nehéz lenne elvitatni tőlük. Ám abban, hogy Jugoszlávia felbomlása és a nemzetek önrendelkezési jogának az érvényre jutása mintegy kétszázötvenezer halottba és legalább három millió menekültbe kóstált, nem elhanyagolható szerepet játszott a frissen bukott horvát kormánypárt. Amelynek bevallott célja nem csak az önálló horvát államiság megteremtése volt, hanem az irredenta területszerzés is: a bosznia-hercegovinai horvátok lakta területek kihasítása egy másik, nem kevésbé független és önálló államból. Az 1991 és 1995 között zajló horvát-szerb-bosnyák háború Bosznia-Hercegovina felosztásáért folyt, ami épp úgy programja volt a HDZ-nek, mint a Jugoszláviát kormányzó szerb szocialistáknak. (Sőt.) Az ilyen "nemzeti programok" megvalósításakor a demokrácia intézményei általában felesleges tehertételt jelentenek, a "nemzeti ügy" érdekében eljárókat nagyon bírja zavarni, ha az áldozatos munkájuk során óhatatlanul felmerülő kiadások és a bevételek könyvelésébe túl sokan akarják beleütni az orrukat. És ha egy rezsim túlságosan komolyan veszi az efféle nemzeti programokat, szinte magától sodródik a diktatúra vagy az autokratikus kormányzás valamely formája felé. Ilyenkor már lehetetlen választ adni arra, hogy mi volt előbb, a nemzeti ügy vagy a diktatúra iránti elkötelezettség.

A perspektivikusabb értékelés nem azért lehet hasznos, mert ezredforduló előtt állunk. A gazdaság történései nemigen igazodnak a kerek évszámokhoz. Ellenben a forgalomban lévő nagyszámú elemzésben dominálnak a rövid távú, nemegyszer aktuálpolitikai szempontok, még akkor is, ha látszólag stratégiai megközelítésről szólnak. Egyfelől a rendszerváltozás óta eltelt évtized, másfelől a ha nehezen is, de mégis közeledő uniós csatlakozás indokolttá teszik, hogy a ma érvényesülő folyamatokat egészükben és a perspektívákkal együtt nézzük.

Három férfit megfagyva találtak, haláluk előtt feltehetően nagy mennyiségű alkoholt fogyasztottak. (egy hír)

A Magyar Nemzet november 17-i számában Hankiss Ágnes megpedzette a magyar örökzöldnek tűnő "zsidókérdést". Cikkében többek között önátvilágításra szólít fel a "zsidóoldalon". A magam részéről szeretnék élni evvel a lehetőséggel, mert kevés dolgot tartok oly bosszantónak és veszélyesnek a rendszerváltás utáni magyar politikai kultúrában, mint a zsidókérdésezés jelenlegi formáját.

Svédországot mindezidáig elkerülték a nagyobb történelmi kataklizmák, bár nyílt utcán agyonlőtt miniszterelnököt láttak már ott is. De a Palme-gyilkosság volt a kivétel, a szabályt a jól adminisztrált eseménymentesség jelentette, amit ritkán borzolt fel szenzáció. Így aztán a svéd sajtó jobb híján egymás diszkreditálásával igyekszik kiérdemelni a nagyérdemű pártfogását.

Chikán Attila egyebek mellett avval tűnt ki a kormány tagjai közül, hogy soha nem ekézte a Bokros-csomagot. Ez, tekintettel arra, hogy az 1995-ös megszorító intézkedések álszent és sunyi szidalmazása egy időben legmagasabb vezetőink kedvenc időtöltése volt (ha valahol szorult a kapca, rögtön előkerült a népnyúzó Bokros), már önmagában rokonszenvessé tette a (volt) gazdasági minisztert. Chikán nem vett részt a Surányi György ellen ugyancsak a legmagasabb szinten kezdeményezett csihi-puhiban, és soha nem prédikált hétszázalékos gazdasági növekedésről. Érzéketlen volt az orbáni politika fineszei iránt, soha nem játszott alá minszterelnöknek (úgy, ahogy azt például a pénzügyminiszter gyakran megcselekedte). És ha Chikán tényleg nem is tett mást, csak azt, hogy nem tett meg bizonyos dolgokat (az intézmény, amit vezetett, nagy valószínűség szerint amúgy sem több sóhivatalnál), és hogy a felettesei által politikai vagy társadalomtechnológiai okokból szított konfliktusokat megpróbálta elsimítani, kár lesz érte. Chikán soha nem mondott olyat, amit most, amikor ismét minden energiáját a Közgáz Rajk László szakkollégiumának szentelheti, szégyellnie kellene; Torgyán lehetetlen követeléseihez nem vágott jó képet, és amíg a kormány tagjai közt tudhattuk, legalább abban lehetett bízni, hogy akad egy ember Orbán közvetlen közelében, akinek van lövése a gazdaság nagy folyamatairól és szól, ha a fiúk valami hülyeségre készülnek. Chikánból nem lett politikus az elmúlt másfél évben, a kormányban is megmaradt pedagógusnak - márpedig a fiúknak a továbbiakban nincs szükségük arra, hogy bárki kioktassa őket. Jöjjön inkább Matolcsy György, aki olyan régóta készül a magas sarzsira, hogy úgysem mond nemet semmire, és akitől alapjáraton sem áll távol a populista, harmadik utas gazdaságpolitika

A büntetés-végrehajtási szabályok változásáról

Jogi szempontból nincs semmi meglepő abban, hogy a török Semmítőszék helybenhagyta Abdullah Öcalan halálos ítéletét. Nem merült fel ugyanis semmítési ok. A szeparatizmussal, terrorizmussal és harmincezerszeres gyilkossággal vádolt gerillavezér, akinek ideológiájában jól megfért egymással a hatvanas évek szélsőbalossága, a nacionalizmus és az iszlám, azt az ítéletet kapta, amit az érvényes török jog szerint megérdemelt. Szabadsághősnek vagy politikai bosszú áldozatának épp úgy nem tarthatjuk, mint ahogy a hozzá képest kispályás Carlost sem. Az analógia nem légből kapott, Apo a hatvanas évek újbalos forradalmár-generációjának utolsó nagy túlélője, s az egyetlen, akinek - Fidelt és csapatát nem számítva - kis híján bejött a dolog. ´ az utolsó hatvannyolcas mácsó, és innen nyugati nimbusza is. A dolgok könyörtelen logikája viszont éppen abba az irányba mutat, hogy a hozzá hasonlók - ha nem a harcmezőn végzik -, akkor börtöncellák mélyén, vagy éppen a vérpadon találják meg az utat a halhatatlanságba.

Persze: fekete. A mi fekete bárányunk, a mi fekete kutyánk kölyke. A tékozló fiú. És innen már generációs probléma az, ami első blikkre médiavircsaftnak tűnik.

Az SZDSZ-ről és a liberális politikáról

Jeszenszky Géza volt külügyminiszternek van egy jó tulajdonsága. Nem bír hazudni. Néha próbálkozik vele, de annyira karakán férfiú, hogy az, amit tényleg gondol és csinál, valahogy mindig kiderül. Így volt ez 1990 őszén, amikor a parlamentben azt mondta: rajta és pártján kívül nemigen képviseli senki hitelesen "a magyarság nemzeti értékei és érdekei iránti elkötelezettséget". Próbálta titkolni, de kikívánkozott. És hiába igyekezett hazudni néhány hónappal később is, amikor a rádióban azt nyilatkozta, hogy a magyar kormány nem szállított fegyvereket Horvátországnak, miközben a fegyverekkel tán már lőttek is. A miniszterből idén nyáron az bukott ki, hogy a romákat mihaszna népségnek tartja, akiket a magyar állam a tenyerén hordozna, de ők folyton beleharapnak e jóságos kézbe, lopnak, csalnak, bűnöznek.

Az utóbbi évek legnagyobb botrányai közé tartozik a négy éven keresztül egész Németországban bemutatott és nemrégiben ideiglenesen bezárt vándorkiállítás, mely a Wehrmacht háborús bűntetteiről szólt. A kiállítás alulnézetből, az egyszerű katonák által készített, olykor haza is küldött, olykor az elesésük után a ruházatukban megtalált fotográfiák segítségével sokkolta nézőit.