Persze: fekete. A mi fekete bárányunk, a mi fekete kutyánk kölyke. A tékozló fiú. És innen már generációs probléma az, ami első blikkre médiavircsaftnak tűnik.
Édesanyám, lelkem, ne sirasson engem, de bevallom országnak-világnak: én bizony úgy fújtam be őt s másokat, mint dorogi szél a korpát.
Ha már generációs ügyként kell e mai, jócskán megkésett vitára vetni tekintetünk, hát nekünk is vannak emlékeink. Az általánosban a hetesen kívül jelentett még: a köpeny-, a virág-, a tisztaság- és a hazamenés-felelős is. Ki nem öltött köpönyeget, ki nem locsolt, kinek koszos a körme, ki rosszalkodott hazafelé a téren át. Ám van itt egy jelentős különbség. Ezek a jelentések az általános iskola 6.b osztálya előtt hangzottak el, úgyszólván a nyilvánosság előtt.
"Áruló nem leszek, ilyet soha nem teszek" - szólt a dal, melynek szövegét alig serdült korunkban is a föld legsúlyosabb ostobaságának éreztük. Oszt´ mire mentünk vele.
Bottal ütjük mocskainkat.
Kedvencünk a VIP-listán, a másik meg besúgott, úgy is mint áldozat.
Ha csak az nem, a szerencsétlen (más kontextusban: mosdatható szerecsen).
Na, erre tessék hördülni legott!
Akkor tessék: felemelnénk szavunk. Apánk, anyánk nevében. Meg azért is, mert valahogy úgy alakult, hogy tíz éve napra nap hordunk el mocskokat, és mocskosul nyomaszt, hogy mindet feltétlenül a magunkénak kell érezni. Holott a saját vajunk önfejünkön se túl könnyű.
Tessenek hát sarunkat hétről hétre médiásítani. Hálásak lennénk, ha valaki még szóba hozná: a legtöbb, Európára, a fél világra lebontott besúgó velünk kélt mindig is, úgy náci mint komcsi szinten.
Ha apánkkal, anyánkkal, akkor is ránk szárad a cucc. Tíz éve, mikor ők a nyugdíjkorhatár peremén vicsorogtak ránk, úgymond szülőit, akkor köllött volna, nekünk pokolra vágni a föld összes vamzerét! A Vasmű felé integető Brezsnyevért! Az örökkévalóságért.
Az örökkévalóság ugyanis csak első olvasatban klerikális kamu. Magunk is túl vagyunk mindenen. Ölelkezzetek, magyarok. Besúgók és besúgottak.
A szégyen oszthatatlan.
