A büntetés-végrehajtásról hosszú időn keresztül élt az a nézet, hogy az elítélt megjavítható, kezelhető, mint egy beteg. Sokan a kezelés ideológiáját egyszerűen úgy foglalják össze: megjavítunk, ha beledöglesz is.
Talán a mindenáron való javítani akarás vezetett ennek az irányzatnak a kudarcához. Ma már a büntetésnek ismét az a célja, hogy a jogrenden esett sérelmet megtorolja, és helyreállítsa az egyensúlyt a jó és a rossz között. A megtorláshoz sokaknál más képzet társul. A kenyér és víz, valamint a bilincscsörgés, a szenvedés. Holott csak annyiról van szó, hogy szétvált, elkülönült egymástól a büntetés és a nevelés, a kezelés. Az utóbbiakra ma már az elítélt nem kötelezhető, de nem is zárható ki belőlük.
A büntetés nem lehet kegyetlen, végrehajtása során tiszteletben kell tartani bizonyos alapvető, a büntetés céljával, biztonságos végrehajtásával nem ellenkező emberi jogi normákat. A törvényi büntetési tételek szigorodása dacára Nyugat-Európában a szabadságvesztés büntetés valójában ultima ratio és zömében rövid tartamú. Általában minden elítélti kategóriában lehetőség van a feltételes szabadságra bocsátásra.
A nyugat-európai országok büntetés-végrehajtási rendszereiben ma döntően ezek az elvek érvényesülnek. Az elítélteknek ezen túlmenően számos lehetőséget kínálnak a képzésre, személyiségük formálására, és igyekeznek az eltávozás biztosításával, külső munkavégzéssel stb. fokozatosan felkészíteni őket a majdani szabadulásra.
Ebben persze nem csupán a humánum, a filantrópia veretes eszméje játszik szerepet, hanem nagyon ésszerű megfontolások is.
Az első és talán legfontosabb, hogy így a büntetés-végrehajtási intézetekben nagyobb a forgási sebesség, kisebb a zsúfoltság, ennek következtében a börtönszubkultúrák, a bűnözői értékek szocializációjának sokkal kisebb a veszélye. Talán nem kell magyarázni, hogy a börtönártalmak közül biztonságunkra a (bűnözésben) szakképzett bűnöző jelenti a legnagyobb veszélyt.
A másik ok, hogy minél inkább kiérdemelhetővé teszik számára ezeket a lehetőségeket, kedvezményeket, minél zökkenőmentesebbé teszik számára a civil életbe simulást, az elítélt annál inkább vállalja az ésszerű együttműködést a büntetés-végrehajtással, kerüli a konfliktusokat, megkönnyíti a személyzet munkáját. A kedvezmények nyitottabbá és biztonságosabbá teszik a büntetés-végrehajtást is. Ezeket az értékeket a kedvezményekkel való (és egyetlen országban sem gyakori) visszaélések sem kérdőjelezték meg, sőt megvalósításukra számos Európa tanácsi ajánlás ad útmutatást.
A rendszerváltozás után, 1993-ban Magyarország is erre az útra lépett. Csökkent a szabadságvesztés mértéke, minden elítélti kategória számára lehetővé vált a feltételes szabadságra bocsátás, a büntetés-végrehajtási törvény új rendelkezései enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazását tették lehetővé. Mindezek eredményeként, és a nagyobb forgási sebességnek is köszönhetően, csökkent a szabadságvesztés büntetést töltők százezer lakosra jutó aránya is. Ez a 80-as években 190 körül mozgott, míg jelenleg 120 környékén van. Ez még mindig magas. (Összehasonlításképpen: Izlandon 35,6, Cipruson 39,3, Hollandiában 40, Portugáliában 83, Németországban 84,9, Angliában/Walesben 96,7 ez a mutató.) Ezekben az országokban a bűnözés - mint annyiszor büszkélkednek vele politikusaink és főrendőreink - magasabb, mint Magyarországon. A büntetés-végrehajtással kapcsolatos politika ennek dacára nem vált szigorúbbá. Talán mert tudják, hogy attól a bűnözés nem csökken.
Nálunk más a helyzet. Talán nem a bűnözés mértéke, hanem az elmúlt tíz évben bekövetkezett gyors emelkedése, többszöröződése váltott ki sokkhatást, és tette próbára lelki tűrőképességünket. A bűnözés - mint társadalmi kockázat - kockázati társadalmat teremtett. Az emberek biztonságérzete a bűnözés tényleges fenyegetéséhez képest jóval gyorsabban csökkent. A javítás ígérgetése politikai lózunggá vált. Minden magára valamit is adó párt meglovagolta és megfogadta, hogy esetleges választási győzelme esetén azon nyomban komoly lépéseket tesz. Lehetőleg mindent szigorít. Ebben ma is egyetértés van közöttük.
Erre a közelmúltig a büntetésvégrehajtásban nem került sor. A jelzést a Döcher-ügy adta meg. A lelőtt nehézfiú miatt a büntetés-végrehajtást tették felelőssé, holott a független magyar bíróság eljárási szabálysértés nélkül, ügyészi és büntetés-végrehajtási ellenjavallatra engedélyezte az enyhébb végrehajtási szabályokat. (Igaz, a büntetés-végrehajtás nem volt körültekintő az adatok ellenőrzésekor.) Mégis új parancsnok került a szervezet élére, aki a kezdet kezdetén azt nyilatkozta, hogy regnálása alatt arra törekszik, hogy a büntetés újra büntetés legyen. Baljós nyilatkozat, amelynek legenyhébb értelmezése is azt sugallja, hogy a szabadságvesztés büntetéshez még valami plusz joghátránynak kell társulnia. Szerencsétlen nyilatkozat, hiszen egy alkotmányos jogállamban a büntetés önmagában jelenti a joghátrányt, és a büntetés-végrehajtási jogszabályok írják elő a végrehajtás mikéntjét. Ezek a szabályok és nyomukban a büntetés-végrehajtás az utóbbi tíz évben szintén jelentős változásokon ment keresztül. Humanizálódtak: mind az emberi jogi normák, mind az Európa Tanács büntetés-végrehajtással kapcsolatos ajánlásai nyomot hagytak rajtuk. Talán ennek is köszönhető az a pozitív vélemény, amit 1996-ban az Európa Tanács Kínzás Elleni Bizottsága jelentésében a magyar büntetés-végrehajtásról kialakított. Az emberi jogi normák a büntetés-végrehajtási szakemberek képzésében és munkájában is komoly szerepet kaptak. Ez a kijelentés és a nyomában elindult folyamatok őket is elbizonytalanítják.
A kijelentés vezetői szemléletváltást is tükrözött, amit - Parkinson törvényei szerint - komoly átszervezések követtek. Tizennégy főosztályból nyolcat átszerveztek, a főosztályvezetőket és osztályvezetőket, tapasztalt és a fent vázolt folyamatban fontos szerepet játszó embereket elbocsátották. A büntetés-végrehajtási intézetekben kommandós stílusú rendteremtés kezdődött. Ezt a legutóbbi lázadás-előkészület sikeres felgöngyölítése demonstrálta a legjobban, melynek során néhány maroktelefont és pillangókést is elkoboztak. Csakhogy az elítéltek mindig igyekeztek kijátszani őrzőik éberségét, a büntetés-végrehajtási őrök pedig leleplezni ezeket a turpisságokat - így ez a néhány corpus delicti még nem bizonyíték egy kiterjedt szervezkedésre. Maroktelefonnal sem két börtön között szoktak szervezkedést bonyolítani, ez inkább a börtönön kívüli ügyletek szervezésének eszköze. A néhány évvel ezelőtti miskolci "börtönlázadás" is az intimszoba bevezetése körüli elégedetlenség körül forgott, nem a rossz bánásmód, zsúfoltság, elégtelen étkezés motiválta, mint a külföldi börtönlázadásokat. (Bár Alfred Jarry Leláncolt Übüjének már az is elég ok volt a szervezkedésre, hogy a börtönben nem javították meg az előírt napi tizenkétszeri étkezést.)
Mind a Döcher-ügyről, mind a börtönlázadásról szóló hírek azt mutatják tehát, hogy itt is elindult az úthenger. Már felemelték a szabadságvesztés alsó határát egy napról két hónapra. Közismert azonban, hogy az egynapos szabadságvesztés-minimumot a korábbi három hónapos minimummal szemben maga a büntetőjogász-szakma is bevezetésétől, 1994. május 15-től nevetségesen alacsonynak tartotta. (Igaz, az Egyesült Államokban a bíróságok bizonyos esetekben akár egy nap és az életfogytiglan közötti skálán választhatják ki a megfelelő mértékű büntetést. Mi viszont nem vagyunk Amerika.)
Bevezették a középmértékű büntetést, amivel sikerült korlátozni a független bíró mérlegelési jogát, hiszen 1999. március 1. előtt a bíró határozta meg, hogy például az egy év és öt év közötti skálán a büntetéskiszabási körülmények szem előtt tartásával milyen büntetést szab ki. Ma a törvény arra kötelezi a bíróságot, hogy a büntetés kiszabása előtt állapítsa meg a büntetés középmértékét. Ez úgy történik, hogy a büntetés alsó határához a felső és az alsó határ közötti különbözetet hozzá kell adni. Példánk esetében a középmértékű büntetés három év lesz. Ebből kell kiindulni. Ez alá lehet szállni, túl is lehet lépni - figyelmen kívül hagyni azonban nem. Ezt a szabályt az utóbbi száz évben többször kísérelték meg bevezetni, de csak most sikerült.
A feltételes szabadságra bocsátásnál 1994. május 15-től eltörölték az elítélti kategóriánkénti differenciálást előíró szabályt. Ez azt jelentette, hogy a többszörös visszaeső is feltételes szabadságra bocsáthatóvá vált. Persze korlátozások azért maradtak. 1999. március 1-jétől ismét bevezették az eltörölt korlátozást, amit kibővítettek a bűnszervezet tagjaként bűncselekményt elkövető és az üzletszerűen vagy bűnszövetségben bűncselekményt elkövető, háromévi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztésre ítéltek kategóriájával.
Feltehetően hamarosan korlátozzák az enyhébb végrehajtási szabályok alkalmazását és az elítéltek bírósághoz fordulásának jogát. Szigorítunk. De ennek hamarosan nagyon is belátható, kellemetlen következményei lehetnek. Emelkedni fog a szabadságvesztés tartama, csökken az elítéltek fluktuációjának a sebessége, nő a százezer lakosra jutó elítéltek száma - ez utóbbi egyes becslések szerint el fogja érni a 150 főt. Ennek következtében nőni fog a büntetés-végrehajtási intézetek egyébként is súlyos zsúfoltsága, valamint a büntetés-végrehajtási intézetek fenntartási költsége, amit az adózók pénzéből fizet a költségvetés. Ez jelenleg évente 170 millió forint. Erről azonban kevés szó esik. És végül mindezek folyományaként nő a börtönbeli szubkultúrák kialakulásának a veszélye. A börtön valóban a bűnözés egyik melegágyává válhat.
A közvélemény, a választók előtt a kemény kéz politikájával rövid távon biztos sikerre lehet számítani. Hosszú távon azonban ennek a politikának mindannyian megihatjuk a levét. Egy angol mondás szerint a börtön a legköltségesebb eszköz, amelynek segítségével a rosszból még rosszabbat csinálhatunk. Nem vagyok biztos abban, hogy erre vágyunk.
