Jogi szempontból nincs semmi meglepő abban, hogy a török Semmítőszék helybenhagyta Abdullah Öcalan halálos ítéletét. Nem merült fel ugyanis semmítési ok. A szeparatizmussal, terrorizmussal és harmincezerszeres gyilkossággal vádolt gerillavezér, akinek ideológiájában jól megfért egymással a hatvanas évek szélsőbalossága, a nacionalizmus és az iszlám, azt az ítéletet kapta, amit az érvényes török jog szerint megérdemelt. Szabadsághősnek vagy politikai bosszú áldozatának épp úgy nem tarthatjuk, mint ahogy a hozzá képest kispályás Carlost sem. Az analógia nem légből kapott, Apo a hatvanas évek újbalos forradalmár-generációjának utolsó nagy túlélője, s az egyetlen, akinek - Fidelt és csapatát nem számítva - kis híján bejött a dolog. ´ az utolsó hatvannyolcas mácsó, és innen nyugati nimbusza is. A dolgok könyörtelen logikája viszont éppen abba az irányba mutat, hogy a hozzá hasonlók - ha nem a harcmezőn végzik -, akkor börtöncellák mélyén, vagy éppen a vérpadon találják meg az utat a halhatatlanságba.
Azt mindenesetre bajosan állíthatnánk, hogy esetleges kivégzése népfelkeléshez vezetne Törökország délkeleti részén. Nem parancsol ő már senkinek és semminek arrafelé. Azt, hogy valóban ki fogják-e végezni, nagy valószínűséggel alvezérei, az előtte néhány héttel halálra ítélt Sakik-fivérek sorsából olvashatjuk majd ki. Törökország formálisan nem tűr és nem is tűrhet nyugati beavatkozást az ügyben. A török közvélemény a végsőkig elszánt, elvégre a törököket sújtotta a hosszú polgárháború minden kínja: alig van olyan török család, akit, ha csekély mértékben is, de ne érintett volna meg a délkeleti vihar szele.
Öcalannak most egy esélye van. Törökországban nincs se bitó, se hóhér: márpedig ezek hiányában nehézségekbe ütközik a kivégzés végrehajtása. Süleyman Demirel köztársasági elnök pedig már bejelentette: nem tesz lépéseket a kivégzés foganatosítása érdekében. Nem annyira az EU-tagjelöltség mézesmadzagja hatotta meg, Anatóliában már régen túl vannak az efféléken, jelenleg már az is EU-pártinak számít arrafelé, aki nem tiszta szívéből veti meg a perfid uniót, csak félzsigerből utálja őket. De Demirel az EBESZ-csúcs zárásaként megdöbbentő gesztust tett. A Törökországban négy évtizede betiltott kommunista költő, Nazim Hikmet versét idézte arról, hogy a történelem mindig megismétli önmagát azoknak, akik nem képesek tanulni belőle. Demirel ki akar lépni a török belpolitika hatvanas évek óta forgó mókuskerekéből. Az EBESZ-csúcs sikere után az európai politika doyenjeként pedig nem hagyja ki azt a ziccert, hogy végre ő és Törökország alázhassa vérig az EU-t, amelyik még úgy sem volt hajlandó kiadni Ankarának Öcalant, hogy előzetes garanciákat kapott volna arra nézve: nem ítélik halálra a gerillavezért.
És különben is: akasztott ember már nem tud hálás lenni.
